Nem tudom, mit csinálhattam akkor, amikor még nem tudtam olvasni. Úgy emlékszem, soha nem érdekelt más, csak a könyvek. A bennük élő világ sokkal valóságosabb volt, mint a saját életem.
Mások még az első szótagokat silabizálták, mikor én az Egri csillagokat olvastam. Még most is biztos vagyok benne, ott voltam én is azon a patakparton, ahol Gergő és Vicuska játszott, és Jumurdzsák ólálkodott a bokrok között. Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról bővebben… →
„Finomkodni sosem szerettem, de csak azért mert megjátszásnak éreztem. A pózolással ugyanez a helyzet. A finomságokat viszont mindig imádtam, sőt néha szeretek szerepeket játszani, mert az életszemléletem mindig is örömelvű volt, a játékosságból fakadt, de nem a megjátszásból. Nem tudom, hogy mi ketten ugyanazt a Kun Árpádot ismerjük-e, de az általam ismert nem puritán, sose volt az. Viszont sok volt benne valaha a természet egyszerű gyermekéből, aki nyomokban még megőrződött mindig, de már mindenféle bonyolultabb rétegek rakódtak rá.” Kun Árpád
2016 szilveszter napján olvastam el egyvégtében Kun Árpád Megint hazavárunk (Magvető, 2016) című regényét. Igazi élmény volt. Első általam olvasott prózája, a Boldog észak, is erősen hatott rám. Szeretnék úgy látni, ahogy Kun. Nem olyat szeretnék látni, nem is olyan módon, hanem úgy. Mert itt a hogy a lényeg. A könyv váza egy konkrét autós utazás. Egy valódi, mai magyar család, a mai Magyarországról, a mai Norvégiába menekül. Ami zajlik, az menekülés, akármennyire is racionális döntések és választások soraként ábrázolódik. Migránsokat látunk az ellehetetlenülőből a lehetségesnek tűnőbe mozogni. Közben nem mellékesen ábrázolódik egy felnőtté válás útja is, ami nem “fejlődésregény”, hanem inkább anamnézis, annak boncolása, hogyan lett a mai magyar valami az ami. Hogyan lett képes egy fiú arra, hogy minden ellenkező irányba ható nyomás és kényszer ellenére megpróbáljon apa lenni. Teszi ezt úgy, hogy közben az anyaság aktuális kínjaival is próbál empatikus maradni. Úgy általában azt üzeni, hogy a szülők és gyerekek együttélése, amit közkeletűen családnak neveznek, nem annyira reménytelen amennyire látszik, de nem is olyan amilyennek hazudják. Azt is sugallja, hogy ez egy olyan világban is, ahol senki sem tudja, merre van előre és mi az igazi jó, egy lehetséges, vállalható életprogram. Közben a nő férfi viszony gubancai is gabalyodnak és gubancolódnak. A csomó közben azért megmarad. Az, hogy az élet a csinálás maga, alapélménye a szövegnek. A mű olvasása nyelvileg is élvezetes. Egyszerre tud köznapi és emelkedett lenni. A kurvaanyázás és Rilke teljes harmóniában fér meg egymással. Az őszinteség természetes, mert azt ábrázolja, ami van, nem azt, ami abból látszani akar.
Néhány kiragadott felvetett gondolkodási irány a szövegből:
Nem kívánt fiúból is össze lehet rakni valahogy egy vállalható apát. A mindennapi zsigerkényszerek és gyarlóságok ellenére megfér együtt nő és férfi. Minden idea kifordítható önmagából, de mégis jobb, ha van, mint a nihil. A körülményeink csak bennünk értelmezhetők, korlátok mi magunk vagyunk, nem a körülmények. Ha sokan, ahogy én is, magukra ismernek a szituációkban, az nem a közhelyesség felületességéből adódik, hanem a tudatalatti sikerült megérintése miatt van. Aki elolvassa ezt a könyvet, amit melegen ajánlok, még a csak történetkedvelőknek is, az kicsit már Kun Árpád szemével is néz majd. Várom a következő könyvét.
Mitől lesz valami igazi? A létező dolgok önmagukkal való azonossága, igazisága nyelvi konstrukcióként jelenik meg, mint a megnevezés és a megjelenés megfelelése. Valami akkor igazi, ha hitelesen reprezentálja ideáját. Az igazi csokoládé az, ami megtestesíti a csokoládéságot. A nem igazi csak imitálja, csak úgy tűnik, mintha az lenne. Olyan mintha kakaóból lenne, de valójában csak cukrozott, barnított áltermék. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mitől lesz egy ünnep igazi, azt is tudnunk kell, mi az ünnep.
Az ünnep olyan jelenidő, ami nem hétköznapi, amit valami megkülönböztet. Az ünnep igaziságát az adja, hogy az ünneplők közösen magukénak érzik az ideáját. A Karácsony eredetileg a megszülető remény, az eljövendő fény köszöntésének ünnepe. Akkor igazi, ha azoknak, akik együtt ünneplik, van igazi közük egymáshoz, ha osztoznak a fényreményben. Ha az ünneplőket nem tölti el érdekmentes, jóakaraton alapuló egymásnak adni akarás, ami a szeretet, önbecsapó álcselekvés az együttlét, és hamis az ünnep.
Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.
Nők. Magasak és alacsonyak, vékonyak és gömbölyűek, szőkék és barnák, sminkeltek és szemüveg mögé bújók. Egy közös van bennük: mindannyian izgatottak és kicsit elveszettek az előadóteremben: Úristen, kikkel lesznek összezárva hat napig?
Nők. Lányok és friss házasok, anyák és nagymamák. Elszántak, mégis bizonytalanok. Hullámvasúton ülnek: reggel fent, este lent. Vagy éppen fordítva. Attól függően, kivel beszélgettek utoljára: a férjükkel, vagy a Csoporttal. Igen, így, nagybetűvel. Mert ők nem egyszerűen nyolc vadidegen nő, akiket a sorsuk összeterelt. Olyan összecsengő rezgések alakultak ki közöttük már az első nap, amire csak nők képesek. Odafordulás és meghallgatás, kérdezés és tanácsadás.
Nők. Csacsogók és hallgatagok, kishitűek és magabiztosak – vagy csak annak látszók? A világ legtermészetesebb módján hozzák el és mutatják be férjüket, gyereküket, tudnak öt perc ismeretség után receptet cserélni, vagy épp a székelési szokásaikról beszélgetni. Őszinték és sebezhetők. Most összekapaszkodva egymásra támaszkodnak. Mert tanulni jöttek ide. Azt, hogy hogyan kell a férfiak uralta gazdaságban nőként vállalkozást indítani.
Nők. Fáradtak, mégis pozitív energiát sugároznak. Itt önmaguk lehetnek. Itt nem kell az álarc, a jópofi. Senkinek sem kell megmagyarázni, mekkora áldozat három hétvégét a képzésre szánni. Mert a tréner is nő.
Mennyi kiaknázatlan kreativitás, világjobbító szándék rejlik bennük! Mekkora hit és akarat, hogy igenis, képesek lesznek rá. Nem csak az önmagukban bujkáló, incselkedő kisördögöt, de a párjuk, a szüleik, a szomszédjuk, és az összes, magát hozzáértőnek gondoló, kéretlenül véleményt nyilvánító ember rosszallását is le kell gyűrniük. Dupla hátránnyal indulnak a vállalkozásban, mert nők.
Mégis, képesek lesznek megcsinálni. Hogy miért? Mert NŐK!
Zsúfolásig megtelt a könyvtár rendezvényterme dec. 1-jén az IRKA 5. könyvének bemutatója alkalmával. Ahogy mondani szokták „még a csilláron is lógtak” az érdeklődők. Fülöp Attiláné igazgató kedves köszöntője után a vetítővásznon megjelent Vajek Andrea Álomkép c. videója, s elkezdődött L. Péterfi Csaba talkshowja. Igen kérem, nem túlzás e műfaji megállapításom, hisz a kabinetvezető frappáns kérdései, a sziporkázó válaszok és a közönség interaktív bevonása egy szórakoztató show műsort teremtettek.
Istók Anna, aki 2008 óta töretlen hévvel, kiapadhatatlan lendülettel, nagy-nagy szeretettel, türelemmel és szigorral vezeti az írókört, a moderátor első kérdésére – „Miért lett a könyv állatos, honnan jött az ötlet? ” – őszintén elárulta, hogy a tavalyi gasztrokötetük sikere után nehéz volt témát találni. A „Fő az irodalom” mind kivitelében mind tartalmában acsúcsok csúcsa lett. Ezt a nívót megismételni is nehéz feladat, nemhogy überelni. Nők, férfiak, állatok – adták a kezdeti munkacímet leendő könyvüknek, kissé tágan megjelölve a novellák, versek tartalmát. Mi lehetne érdekesebb az olvasónak, mint viszonyaink egymáshoz, barátainkhoz, netán ellenségeinkhez, a minket körülvevő természethez és a velünk együtt élő állatainkhoz.Galló Kovács Zsuzsanna: Darwin parázik – mi meg röhögünk bővebben… →
Ha én lennék az udvari bolond
mindig igazat mondanék
mindenkinek megmutatnám
hogy mi a szép meg a jó
mindig vidám lennék és tréfálkoznék
és nem haragudnának rám az emberek
mindenki nevetne a másikon
de én addig mesterkednék
amíg mindenki megtanulna magán
is jóízűen nevetni
csak akkor hagynám abba
amikor a király megköszönné
hogy figyelmeztettem rá:
meztelen.