Hiányod hüvelykpercnyi űrt hagyott húsomban.
Jobb lesz így, tudom,
még serceg az elválásunk pontján a tompa fájdalom.
Álmatlan éjszakákon át búsultam
veled, és most nélküled.
Már pár órája elmentél,
a hűlthelyedből még szivárog a vér,
már sosem leszek egész nélküled.
De sosem hagyhatsz el teljesen,
a szekrény mélyén heversz holtan egy dobozban,
drága, hűtlen bölcsességfogam.

illusztráció:pixabay.com

 

Húsz évig tartott. Gyönyörű emlék minden perce. Szép hangja volt apámnak, zengő tenor. Sanyarú sorsa nem engedte, hogy komolyabban képezhesse, hát úgy edzette, hogy szinte mindig énekelt. Énekelt, ha öröm érte, ha fájdalom gyötörte. Tudta, hogyan kell vidáman, dalolva venni az akadályokat, és hogyan lehet nótaszóval elviselni a megpróbáltatásokat. Szolnoki Irma: Elveszett bővebben… →

 

Őszidő

életnek fáját

mëgrázogatják

égi parancsra

mennyei szolgák

hull a gyümölcs

lombok susognak

búsan inognak

itt maradottak

fájón siratják

hitük ellenére

haza szólított

szeretteiket

ám kurta idő

sorukat adja

hullanak ők is

föl éghazába

 

 

Szerelemmagány

a szép a jó a hű

vonz éltet s reméltet

a napok átszöktek már életeken

a Mindenség mellém bújik az ágyba

Testemen végig lezúdul

jöhettél volna hamarabb

Holnap már messze jársz, távol

Leplét magára öltve suhan az éj

siettetném a napot

Te varázsolsz belém bűntudatot

Tudom mekkorát hazudik a tükörkép

elromlott összetört hiába minden rendezőelv

Nincs elég könnyem, hogy elsirassam

átfestem magamon emlékedet

(A vers az IRKA 10 – Jubileumi kötet verseiből szerkesztődött)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Óda a turbulenciához

Mi lehet ez széles föld felett szebb dolog nálad,

drága turbulenciám?

a két órás fásult reptér-rutin után,

szekjuriti, csekin, s a fapados tehénkarám,

ahol túlsúlyos bőröndöm bújtatom sután,

„Tele van könyvvel!” sápadt el anyám,

„ez lesz a veszted.” És tessék, megint igaza van,

az egek téged küldtek büntiként.

De hát nem adhatok mást, mint lényegem,

és hát ez az esszenciám,

mint neked az, hogy a reggelit belőlem jól kirázod,

lesben állsz, a pillanatot kivárod, aztán lecsapsz.

Erről nem nyitok vitát.

Jobban térítesz, mint a jezsuiták.

Szalad a stewardess, lába remegő,

a gép hátuljában felbőg egy csecsemő,

mellettem a srác békésen szendereg,

míg lábát diszkréten rám tolja,

amott egy néni, szemében rettenet,

rózsafüzért morzsolva mormog egy imát,

bennem is spirituális reflexiót ébresztesz, nahát.

Huppanunk, s rögvest eszembe jut Ikarusz,

na nem a busz,

bár az is hasonlóan rázós lehetett.

Szó bennszakad, a szív félreketyeg,

ebben senki sem konkurenciád,

tubicám, mucikám, turbulenciám,

azért áj lávjú mégis,

hisz Magyarország felett kátyús még az ég is.

 

 

 

 

 

Szabadságról többféleképpen

(válogatott törpeesszék)

Nyaralás

Van olyan hely, ahol mindig nyár van. Akinek nyaralásra van szüksége, gondolom, nem jól él. A nyaralás mindenki által megélt esete az “iskolai szünet”. Ha a tanulás olyan természetes emberi funkcióvá vált volna, mint az evés, akkor nem lehetne szüneteltetni. Étkezésben nincs nyári szünet. Ha nem eszünk, éhen halunk. Ha a munka társadalmilag nem természetellenesen intézményesült volna, nem áhítozna mindenki (fizetett) szabadságra. Ez utóbbi fogalom létezésével maga igazolja közösségi működésünk anakronisztikusságát. A szabadság alatti nyaralás a felénk szokásos létezésmódok adott kereteinek alkalmatlanságát bizonyítja. Egy oroszlán nem vágyik turistának a tengerpartra, ahol müzlit szolgálnak fel, miközben ő heverészik a homokon. A nyaralás igénye megélhetésünk biztosításának mai formájából, annak elidegenedett és manipulált jellegéből fakad. Nem több nyaralásra kell törekednünk, hanem jó, boldogító – pazarlás nélkül éltető, alkotó tevékenységgel, szabadságban töltött – mindennapokra.

Jólétbiztosíték

Az egyes életek hasonlóak és különbözőek. A személyességnek kisebb tere van, mint tűnik. A hasonlóság okai egyszerre belsők és külsők. Az emberek testi és tudatos mechanizmusai, algoritmusai azonosak, adottak. A természeti és mesterséges környezet – a társadalmi viszonyokkal kiegészülve – korlátokat állít az egyedek és közösségek kiválása, elkülönülése elé. Ez fokozottan igaz a nemzetfogalomra is, bárhogyan definiálják. Ezt az objektív körülményt hívják globalizációnak, ami maga is az emberi faj evolúciójának terméke. Az individualitás szerepe az, hogy lehetőségeket teremtsen a külső, embertől független változásokhoz való alkalmazkodásra. Az egyéni sokféleség védelme képes a fékezhetetlen globalizáció uniformizáló hatásait ellensúlyozni, nem a kezelhetetlen lokális-nemzeti különbözésre törekvés. Az utóbbit elkerülhetetlenül emészti fel a szűkülő világ. Az előbbi színesség pedig tulajdonképpen maga az élet értelme. Az emberség védelmének legjobb eszköze az egyének szabadsága.

Metadinamika

Az eddigi gondolkodók szövegeiből lepárolható, hogy Istennek, szabadságnak és halhatatlanságnak nincs tárgyiasult alakja. Az „Egy” és a „sok lélek” között van a „valószínűségek tere”. A metadinamika tárgya az „összes létenergiák” kölcsönhatása a „teljes mindenséggel”. Tételezzük, hogy a világ, mint rendszer, szavakba foglalható fogalmakkal leírható. A metadinamika eszköze a nyelvi reprezentáció és a szimuláció, amely során megbecsüljük a dolgok helyét a kezelt változók által kifeszített ideatérben, és jelentéseket társíthatunk a feltűnő „fogalmi tájakhoz”. Ily módon közelíthető a „valóság”. E tevékenység filozófiai értelemben a megismerés. A leírás időbelisége ellehetetleníti a korábbi állapotokhoz visszatérést. A megismételhetetlenség oka az „idő”, ami meghatározott iránnyal bír. A valóság jellemzői információként rögzíthetők, így olyan, újabb dimenziók jönnek létre, amelyekben a világ képes saját magát modellezve kiterjedni. Az ebben a szabadságban létrejövő új a „teremtés”.