Nemrég valaki közülünk hatalmas terhet vett a vállára. Csendben cipelte, zokszó nélkül hordta a szívében, gondolatai csak akörül jártak, hogyan tudná ezt a nagy megmérettetést a legjobban teljesíteni. Erőt adott hozzá a hosszú, sohasem múló szerelem és a kötelességtudat, ezt a munkát el kell végeznie! Kitartása, akaratereje sikerre segítette, a nagy munkát letette egy múzeumba, igaz Pásztóig kellett vinnie. Férje több festményét (nógrádi várak) és kagyló-csiga gyűjteményét a múzeumnak ajándékozta, az emlékkiállításra könyveiből, jegyzeteiből, szakcikkeiből, kitüntetéseiből, fényképeiből állított össze egy anyagot,
melyeket tárlókban láthat az odalátogató. Szolnoki Irma: Ez nem csak egy kiállítás bővebben… →
A férj az éjjeliszekrényre készített kockás füzetbe minden reggel leírta az álmát, miután tekintetével végigpásztázta a szoba falán lévő saját festményeit. Ezzel kezdte a napot. Legalább tíz füzete már betelt, időnként visszalapozta őket. Ilyenkor mindig rájött, milyen eseményt jövendölt álmában az a belső énje, mely csak teljes nyugalomban volt képes megláttatni vele a jövőt. Hitt abban, hogy az emberi test nem csak öt érzékszervével és az agyával észleli a világot, hanem van egy megfoghatatlan hetedik is, mely különböző fizikai dimenziókat átszelve, megmagyarázhatatlan információk birtokába juttathatja.
Vallotta, az álom olyan, mint egy könyv, csak a lapjait nem mindenki tudja olvasni. A jövőnket előre megírták. Talán születésünkkor a csillagok állása határozta meg, vagy a lélekvándorlás kapcsán előző életünkből következett, vagy a Mindenható, aki felügyeli a világot. Sorsunk állomásai ezért jelennek meg az álmainkban, időnként megsejtetik életünk szép vagy nehéz pillanatait.
Egyik álmában egy nyílvessző találta el az arcát a bal szeme alatt és hátul a koponyáján jött ki. Megijedt, de egy fehér köpenyes ember azt mondta neki, nem baj, ami kilóg, majd levágjuk.
Sokáig tűnődött, vajon ez mit jelenthet.
Pár héttel később arra ébredt, fáj a foga. Másnap felkereste a fogorvosát, aki kicserélte az egyik tömést, s miután egy hét múlva is fájt, kihúzta a sajgó fogát. Antibiotikumot is kapott, de a fájdalom attól sem szűnt meg. Ezután CT felvételt készíttek a beteg részről, melyből kiderült, a probléma nem a fogban, hanem az arcüregben lakozik.
Kórházba került. Úgy volt, megoperálják, de az újabb CT vizsgálat kiderítette, ebben a stádiumban már nem lehetséges. Egyetlen megoldás a sugár- és kemoterápia, ami összezsugoríthatja a daganatot, és megszűnteti a fájdalmat.
Amíg a szövettani vizsgálat elkészült, a daganat az arcüregből a szemüregbe is átterjedt. Az állandó fájdalom miatt csak ülve tudott röpke pillanatokig aludni, mert ha lefeküdt, az még nagyobb erővel tört rá. A halálra gondolt, mely megszabadítja kínjától. Ruháját is kikészítette, hogy koporsóba téve abban temessék el.
Egyik reggel elgyötörten ébredt. Mikor felesége behozta a gyógyszereit, izgatottan ragadta meg a kezét.
– Képzeld, a szüleiddel álmodtam. Fehér ruhában egy fényességet sugárzó ajtó előtt álltak, s amikor oda akartam menni, ők becsukták előttem az ajtót.
– Látod – mondta a felesége, miközben gyengéden megsimogatta férje arcát – ők sem akarják, hogy itt hagyj! Azt szeretnék, vigyázz még rám.
– Igen, talán meggyógyulok, van még hivatásom a földön, amit teljesítenem kell – szólt és mosolyogva a feleségére nézett. Szemében a betegséggel való küzdelem ereje tükröződött, mert az álom reményt adott neki.
Az Onkológiai Intézetben, a sugárkezelés megkezdése előtt, egy nyilatkozatot kellett aláírnia: ”vállalja-e a kezelést, ha hatására a bal szemére megvakulhat”. Megrémült.
– Vakon nem tudok festeni, ahhoz mindkét szememre szükségem van – mondta, és kérdőn nézett a doktornőre.
– Ez csak lehetséges következmény, mellyel számolnia kell – próbálta az vigasztalni –, nem biztos, hogy megvakul.
A két hónapja nem szűnő fájdalom a férjet beleegyezésre késztette. A terápia során a második hét végére tizenkét kilót fogyott, ereje napról-napra gyengült, de kitartott, és befejezte a huszonöt sugárkezelést. A célzott kobalt-kezelés nemcsak a rákos sejtekre, de a fél arcára is roncsoló hatással volt. Leégette a szempilláit, bajuszát, arcbőrét, látása rohamosan romlott, a szája belseje és nyelőcsöve kisebesedett, de mérséklődött a fájdalom, a tumor zsugorodni kezdett. Reménykedett. Ismét kezébe vette az ecsetet. Tájképet festett. Igaz, a térlátása romlott, az ecsetvonások nem úgy alakultak a vásznon, ahogyan szerette volna. Lassabban bontakozott ki a kép, de az alkotás öröme mindent felülírt, feledtette betegsége fájdalmait. Most feleségének festett. Őt kívánta megajándékozni szeretett szülőfalujának Körös parti tájaival.
A sugarazás után a kemoterápiás kezelésekre négyhetente kellett mennie. Ilyenkor egy héten át minden nap kapta a gyógyszeres infúziót. Hányinger, étvágytalanság, szédülés követte a kórházi beavatkozásokat, s mire a mellékhatások mérséklődtek, ismét mennie kellett. Már a negyedik kemoterápiás hónapban voltak, és a legújabb CT eredményre vártak, amikor ismét álmodott.
– Mély gödörbe estem – közölte feleségével, aki a reggeli kávét hozta be neki – és nem tudtam kimászni. Felfele kapaszkodtam, de mindig visszaestem. Egyszer, a tíz éve halott nővérem keze nyúlt felém, és felhúzott.
Ismét egy jel, egy oldal a sors és az álmok könyvéből. Azon a reggelen tudta meg, az MR és a CT vizsgálat eredményei nem jók. Másfajta, erősebb kemoterápiát kell alkalmazni, mert több belső szervet is megtámadott a rák. A hír lesújtó volt. Orvosa közölte, meggyógyítani már nem tudják, de szenvedéseit mérsékelhetik, és pár hónappal meghosszabbíthatják az életét.
Később az álmok eltűntek. Megszűnt a jövendölés. Még kétszer váltottak kemót, de egyik sem gátolta meg a további áttétek kialakulását. A negyedik típusú infúzió adagolását gyengeségére és laboreredményeire hivatkozva már nem kezdték el. Hazaküldték és további kezelésével háziorvosát bízták meg. Felesége éjjel-nappal mellette volt, mindent megtett, hogy a lehető leggondosabb ápolásban részesüljön. Nem akarta kórházba vitetni, hogy ott idegen emberek között élje le utolsó perceit. Amikor már nem reagált a környezetére, kapkodva vette a levegőt, felesége az utolsó leheletéig fogta a kezét és beszélt hozzá. Egy hónappal az elhalasztott onkológiai kezelés és a másfél évig tartó kemény harc után álmában érte a halál.
Már semmije sem fáj. Békésen nyugszik, de az ötvennégy évi hazásság emlékei, a festményei és az álmait tartalmazó füzetek itt maradtak.
*
A görög mitológia szerint Hüpnosz az álom, Thanatosz a halál istene, akik Nüx, az éjszaka istennőjének iker gyermekei voltak.
Családomban mindig fontos volt a természet szeretete. A természetközeli élet a nagy- és dédszülők kertjére is igaz volt. A gondozott kerekágyás, és a kertkapu közti keskeny telekrészen ültetett gyümölcsfák mellett a vadon termő növényzet az idő múlásával madárbarát kertté változott. Az ide beröppenő, fészkelő és inni járó madarakat nagyapám és testvérei lelkes örömmel figyelték meg, sőt a kipottyant, magukra maradt fiókákat etették-nevelték. Bár én sosem lettem olyan gondos ismerője, megfigyelője a madaraknak, mint az ősök, de gyerekkoromból nekem is maradt hozzájuk kapcsolódó élményem. András nagybátyám rendszeresen utánozta a rigók füttyét, hol fütyülve, hol énekelve, sőt még zongorán is leképezte a dallamokat. Én viszont azt figyeltem meg gyerekként, hogy a rigók nem csak az emberi fül számára kellemes dallamokat trilláznak, hanem kellemetlen, idegesen cserregő hangot is ki tudnak adni. Rögtön tudtam, hogy ezt a rigók félelemből csinálják, bár kezdetben azt hittem, hogy én vagyok az, akitől félnek. Azután rájöttem, hogy nem az ember, akitől tartanak, hanem a ragadozóktól, főleg a rájuk és fiókáikra vadászó macskáktól. Egy alkalommal, amikor meghallottam a kertben a rigók cserregő figyelmeztetését, észrevettem, hogy a bokrok között lassan, a földhöz közel lapulva egy macska sompolyog. Amikor a macskát elkergettem, kis idő múltával a madarak elhallgattak. Ezt a megfigyelést többször is megismételtem. Rájöttem, hogy a rigók figyelmeztetése nem csak fajtársaiknak, hanem minden élőlénynek szól, akire a ragadozó veszélyt jelenthet. Sőt, sokszor hívó funkciója is van a jelzésnek, melyre összegyűlnek a környékbeli rigók, és egységesen támadnak rá a betolakodóra, hogy azt elűzzék.
A folytatás olvasható az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.
A kötet megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Eddig is itt ültél közöttünk minden IRKA találkozón. De most ez az este a könyvtárban csak rólad szólt – ezt bírtad, ugye?
Az igazgatónő köszöntött először, még a színes sapidat is megdicsérte. Tényleg jól állt neked. De jól áll a parókád is, a konyakszínű. Legközelebb nyugodtan jöhetsz abban, vagy akár kopaszon is, ha úgy kényelmesebb.
Aztán Julika, Irma, Panni olvasták fel rólad szóló írásaikat. Na, mit szólsz, rólad írnak az irkások, nem semmi.
Aztán meg beszélgettünk a könyvedről Pannival. Hogy mekkora élmény volt azt a majd háromszáz írásodat elolvasni. Melyik a fő kedvenc, a Nelli néni temetése, vagy a Tükörcsók? A szonettek vagy a pajzán verseid? Akadt jó pár, amit nem is ismertünk eddig. Persze, te mindig fel akartad őket olvasni – de mire elég az a két óra, péntek esténként, hattól nyolcig?!
A könyvbe is csak nyolcvan írásod fért bele. A válogatás miatt kicsit morogtál, miért nem lehetett mindet belevenni? Az már jobban tetszett, mikor Kenéz Árpi, Márta és János olvasta fel a verseidet. Örültél, ugye, hogy a tisztelt publikum nevet – azt meg elviselted, hogy voltak, akik a szemüket törölgették. Sokan eljöttek, akiknek hiányzol. Volt kolléganőid mondták, hogy használják még a gyerekeknek készített rajzaid.
Remélem, elégedett voltál velünk, végig vidámak maradtunk. De azt nézd el nekünk, hogy még mindig keressük a válaszokat a miértekre. Azt mondod, nem figyelünk eléggé? Te megírtad nekünk? Például a Négy életemben, amit a négy lányod olvasott fel? Nagyon büszke voltál rájuk, láttam az arcodon.
Mint mindig, most is alig bírtad kivárni, hogy végre rád kerüljön a sor a felolvasással. Mekkora ötlet volt ez már megint Erikától, hogy elhozta azt a videót, amin mind ott vagytok, régi irkások!
Na, és mit szóltál azokhoz a borsókrémmel megkent, vadítóan zöld szendvicsekhez? Elkérted a receptet Anikótól? Hogy mindenkitől kéred? Jó, igazad van. Ki kell próbálni mindent, nem csak az írásnak élünk.
Bár ezen az estén ez volt a legfontosabb. A könyved, a Katus-tervezte, enidesen színes borítós könyved, amit hazavihettünk mindannyian magunkkal. Amiben megmutathatod végre százféle önmagad.
Kuncogsz, hogy maradt még így is meglepetésed számunkra? Látom. Most kaptam Árpitól ezt a két verset, amiben párbajoztok egymással. Ragyogó csörték, mindkét oldalon.
Kenéz Árpád: Impressziók egy boszorkányról
Az álombéli tünemények harca kifárasztott
egy cserzett arcát bámuló parasztot.
Reggeli teaillat száguld keresztül a koponyán,
megcsúszott a tekintet egy járdán átbillenő pocsolyán.
A borosüveg lencséjén keresztül bókol a rizs bugája,
Mérgezett szag esik le az erkély mélyén a Dunára.
Egymáshoz csattogva érnek a pálcikák fa ajkai,
Porhangú éneket árasztanak az öreg komód fiókjai.
Pacsirtafű dalolászik talán száraz koporsójában néha?
Vagy a magány költötte verseket sóhajtja egy léha,
mahagóni Piperedoboz púdernélküli csontváza?
Vagy egy ártatlan sósrúd zörög zacskójába zárva?
Megvakult, gágogó háziszárnyasok törnek a felszínre,
Kávéképű, elolvadt csészefülek vágynak a tejszínre.
Mágnespántlikák díszítik az idegből szőtt takarót,
Macskaléptek verik tarkón a szívre irányított fakarót.
Gödöllő, 2008. október.
Emericzy Enid: Impressziók egy Kenéz Árpádról
Semmi álom és semmi fáradtság,
Testén észrevenni a fák zöld lombozatát,
Teaillatú csak, ha igazán szomjas,
Éppen átgázolt egy-két pocsolyán.
Bort, ha inna, rizsre gondol közbe’
Gondolatában mérgek szállnak,
Ajkai csattogva keresik élelmüket,
Régi komódok titkai emésztik szívét.
Még nem vak, látja a libák szárnyalását,
Még tudja, az igazi kávéhoz a tejszín se rossz,
Mágnesként önmaga déli sarkába,
Macskák döfik majd az északi fakarót.
2009.06.13.
“…nagy kegyelem az, ha az embernek nemcsak képessége, hanem lehetősége is van arra, hogy megmutassa, mi minden lakozik benne…”
Negyvennyolcban születtem. Nem 1848. Száz év. Magány. És októberben. Nem abban, egy másikban. És harmadikán. Mi három? A magyar igazság. Na, csak semmi komolytalankodás. Két dalra emlékszem ovis koromból. Farsang, én hóvirág vagyok: ”Nap felé fordulok, szirmaimmal nyújtózok.” Két sort elfelejtettem. A másik dalt még ma is tudom, végig:
„Mi tudjuk, ki volt nagy Le-e-nin, bölcs útmutató s jó apánk,
Ha élne, lágy mosolyá-á-val így szólna ma is hozzánk:
Nos, hogy vagytok, aprósá-á-gok, hát hogy vagytok, gyermekeim?
Mi szólnánk: boldogan é-é-lünk, hisz példánk te vagy, Lenin”.
Mindig éhesek voltunk az oviban. Chips, ropi, mogyoró meg ilyesmi a Holdban. A repeta mindig kevés. Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom bővebben… →
Ascher Tamás Háromszéken[1], Katona József Színház
Engem tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel, ki ejtette teherbe a külhoni magyar színésznőt. Valódi kérdés az, szülessen-e meg a nem mindkét szülője által várt gyerek. Lényegi dilemma az is, hogyan kezelhető az elhagyottság. Az pedig már igazi dráma, hogyan jut el valaki az öngyilkosságig. Máté Gábornak és Ascher Tamásnak nem nemzőképessége izgat, hanem színpadi működésük. Szerencsére az utóbbi sok élménnyel gazdagított már. Pintér Béla munkái csak az utóbbi években kerültek a látókörömbe. Ez nem azért van, mert nem követem az alternatív színjátszást – már a múlt század nyolcvanas éveiben is nagy élvezettel vártam alternatív Godot-kra, különféle előadásokon –, hanem azért mert így alakult. Néhány hete, a Bajnok megtekintése után határoztam el, hogy megnézem az Ascher Tamás Háromszéken című előadást is. 2018. november 7-én, kimerítő és hosszú munkanap után, az Andrássy úton visszafordulva csíptem el egy parkolóhelyet, a kiskörúthoz közel. Éppen hétre, fáradtan estem be a színházba. Szokásom szerint, most sem volt jegyem. Állóhelyet azonnal kaptam. Dugig telt ház volt, így most tényleg végig álltam a kétórás darabot, amit – ellentétben a szórólapon jelzettekkel – egyfolytában játszottak. Ez a fizikai próbatétel érzékenyebbé tett a minőségre. A darab közben csak egyszer ültem le a lépcsőre, egy hosszabb dialógus idejére nélkülözve a teljes színpadi rátekintést. De a következő „néptánc betét”, amit a színészek nagy élvezettel adtak elő, felállított. A darab népiesch-ség paródiája építő jellegű. Nem lenéző, hanem helyrerakó.
Csehovtól – nehezen magyarázhatóan, de mégis nagyon is érthetően – nem tud szabadulni a teátrumi világ. Mindig műsoron van. Életemben, különböző nyelveken – oroszul több változatban is – tucatnyi Három nővér-t láttam. Mindenkinek, aki rendezőnek gondolja magát, van saját verziója. Ebben a darabban fél tucat rendező játszik különféle módon – mi más lehetne a „színház a színházban”, mint a Három nővér. Már csak azért is, mert azzal jól lehet rendező férfiként színésznőt fogni. A darab végén, a csak narratívan jelzett végkifejletben, a teherbe ejtett színésznő végez magával. Nézői belsőmből ösztönös neheztelés árad ezért Máté felé. Hiába a sok paródia, Pintérnél mindig könyörtelenül helyet követel magának a való élet.
Bezerédi Zoltán saját magát is a tőle megszokott hitelességgel és színvonalon hozza. Keresztes Tamás Ascher-figurája azt ábrázolja, amit én eddig gondoltam a rendezőről. (Többet vártam!?) Fekete Ernő Mátéja életszerű, egyaránt jól ragadja meg a köznapiságot és az emelkedettséget. Mikor először színre lépett, elborzadtam Jordán Adél erdélyi színésznő alakításának túlkarakterizáltságán. Be kell vallanom, hogy még a ripacs szó is agyamba villant. De ahogyan haladt előre az előadás, játéka valamilyen értelemben megragadta figyelmemet. Az önmagát zárójelbe helyező, de olykor mélyen autentikus nőciségével végül is döntően járult hozzá a darab rám gyakorolt hatásához. Van egy olyan érzésem, hogy a nő színészek valahogy jobban értik Pintér Bélát. Ez ebben az előadásban is így volt. Néhány férfi szereplő valahogy kiesett a megteremteni kívánt atmoszférából. (Miközben valószínűleg arra gondolt, hogy a szamovárt is zseniálisan el tudná játszani a Három nővérben). Pintér, mint színész is, csak férfi, ebből a szempontból. A két személlyel játszatott igazgató érdekes és talányos rendezői élmény (és vélemény?). A próza, zene, tánc a helyén van. Az élő zene élvezetes. Tapasztalatom: állva, rogyadozó térddel is, lehet élvezni a produkciót.
Ha nem sajogna a lábam, én is tapsolnék, de az ütemes és tartós tenyérzenét már az előcsarnok egyik kényelmes székében ülve hallgatom végig. A néptelen kávézóban az utcafronti ablak melletti asztalnál az igazi Máté Gábor beszélget átszellemülten egy érett, szépsége teljében lévő nővel. Mikor, rövid ücsörgést és friss ímél-nézést követően, már a tömeg kiáradása után elhagyom a helyszínt, az ablakon át még egyszer megnézem a beszélgetőket. Most bizony irigylem Mátét, aki mellesleg kortársam. Mire a kocsihoz érek, teljesítem az okostelefon egészségprogramja által mára ajánlott tízezer lépést. Jó nap volt.
Lőrincz Ferenc festőművész kiállítása a Levendula Galériában
Végtelen hómezők. Tájak szürkében és fehérben. Az egyre laposabb napsugarak és a sík terep bezárta háromszögek változékonysága. Részvétlenül nyúló árnyékok. Szívszorítóan egyhangú, monoton homogén felületek. A horizonton azonban szemmel alig kivehető, távoli piros pont. Van miért küzdeni, van mit elérni. Lőrincz Ferenc festőművész kiállítását mindenki magában nyithatta meg a világnak a „My heart’s in the highlands” meditatív orgonazenével kísért verssoraira. Telitalálat volt a tárlat szokatlan közkinccsé tétele. Ezek a képek szavak nélkül beszélnek, dallam nélkül zenélnek. Miközben szemünk a havas göröngyöket pásztázta, lábunk képzeletben a jeges fehérséget taposta, a nyitott ajtón beszökött a februári váratlan tavasz. Egy gerle burukkolt biztatóan. Apró piros dallam a fehér zenében.
