Almási Lajos: Sárkányreptetés

31. Hatalomértelmezés. “A politikai harc a hatalomért folyik! A hatalom mindenkinek mást-mást jelenthet, a szabad létezés feltételei feletti rendelkezéstől, a mások élete és sorsa feletti uralomig, igen széles az értelmezési skála. Aki azonban erejét politikai küzdelemre fordítva, azt állítja, ő nem a hatalomért, hanem – úgymond – a hatalom ellenőrzéséért harcol, az vagy nem érti, mit is jelent a hatalom, vagy egyszerűen nem mond igazat. A hatalom felelősség! Aki hatalmat akar, annak akarnia kell az azzal járó felelősséget is, és persze az elkövetett hibák, bűnök következményeit is. Ma nekem nem féken tartott „rossz” hatalomra, hanem tettre kész „jó” hatalomra van szükségem, és arra, hogy közösen, kompromisszumok árán, végre – de nem végérvényesen – kiizzadjuk, mi a „rossz”, és mi a „jó”! Az érdekek szerteágazók! Van, aki dolgozni, van, aki csak megélni akar. Az emberek színesek, de a nem-vörös, az nem szín; a vörös az, és persze a kék, a zöld, a sárga, stb. is! Jó, ha világos, ki mit nem akar, de tevékenység alapja csak az akarás lehet, nem akarásnak … a tisztánlátás hiánya a vége.” … „A belülről működő törvényt naponta kell újra alkotni…” (Gödöllői Mindenes, 1990/10 szám, Ujj Béla: Hatalom, érdek, erkölcs – Kiért/miért folyik a harc?)

32. Stabilizáció. A létező szocializmus gazdasága mély válságban vergődött. Elvétve voltak olyanok, akik ezt tekintették központi kérdésnek. Még inkább kisebbségben voltak az olyan, változást akaró gazdasági szakemberek, akik a politikai mellett a gazdasági feltételek alakítására is kellő hangsúlyt fektettek. Akik ellenzékinek nevezett politizálásukkal nem csak magukat hatalomhoz segítő illúziókat akartak kelteni, hanem bizalmat próbáltak építeni az emberekben az új, szükségképpen megváltozó gazdasági jövő iránt. Akik nemcsak akciókban, hanem mindennapi gyakorlati gazdasági teendőkben is gondolkodtak. Akik megoldást kerestek az elszabadult – elszegényítő – infláció megfékezésére, és a normális napi élethez szükséges, állami működéshez elengedhetetlen költségvetés-egyensúly megteremtésére. Akik felhívták a figyelmet az illúziókon alapuló társadalmi igények által mozgatott kereslet reális szinten tartásának fontosságára, és a termelést gátló árak felügyelt felszabadításának szükségességére. Akik figyelmeztettek a fennálló külföldi hiteltartozások újratárgyalásának felbukkanó lehetőségeire. Akik – nem utolsó sorban – megoldásokat kerestek az embereket irritáló hiánygazdaság rendszerszerű és felelős megszüntetésére. Voltak ilyenek, de nem ők és nem ezek a témák kaptak hangsúlyt és teret az átmenetben.

29. Állam. Az emberek egy területen élő csoportjának szuverenitással, önállósággal rendelkező társadalmi intézményéről van szó. Feladata a helyi társadalmi és gazdasági viszonyok szabályozása, a külső védelem, és a társadalom életének szervezése, irányítása és vezetése. A változás alatt álló rendszert államszocializmusnak is nevezték, mert az állam, a “munkásosztályt” védve, jelentősen beavatkozott a gazdaság működésébe és a társadalom életébe. Eszköze lett a “szocializmus” megvalósításának. A “szocialista elmélet” ugyanakkor az állam, mint elnyomó intézmény, későbbi elhalását ígérte. A rendszerváltáskor, jelentőségéhez képest, kevés szó esett az állam szerepének elengedhetetlenül szükséges átalakításáról. Többnyire csak jelzős szerkezetben, jogállamként – esetleg jóléti államként – fordult elő a diskurzusokban. Az állam funkciói közé tartozik a kiegyensúlyozottabb jövedelem-újraelosztás. Ez adórendszeren, állami támogatásokon, transzfereken keresztül valósulhat meg. Feladata továbbá a természet védelme, használata és a közjavak elosztásának szabályozása, beleértve a közvetlen gazdasági szereplőként való szerepvállalást, azzal a céllal, hogy biztosítsa azokat a funkciókat, amelyekre a piac nem képes (oktatás, egészségügy, természetes monopóliumok kezelése stb.). Teendője a gazdasági (piaci) ingadozások kiegyenlítése is. A szabályozási funkció a szabályalkotást és a szabálybetartatást jelenti (jogszabályok, rendeletek, igazságszolgáltatás), külső és belső békefenntartással. Visszatekintve nyilvánvaló, hogy elmaradt a kívánatos állammodell megfogalmazása.

30. Ellenzéki. “Állampártrendszer párti-e, aki nem ellenzéki? Aki nem kedvelte, de egyéni érdekeit nem felejtve szolgálta a pártállam – többnyire fel sem ismert, idegen nagyhatalmi és rész-(osztály)-érdekre alapozott, ugyan egyre puhuló formában jelentkező, de utólag visszatekintve mindig tapintható – diktatúráját, és ezt a puhulással arányos méretű hangerővel „ki is nyilvánította” szűk baráti körben (!), az már ellenzéki? Aki a „polgárosodás zöldjeként” megjelent „a monolitikus gazdasági hatalom” jól körülhatárolt rezervátumaiban vagy repedéseiben, saját hasznú „növekedésével”, védetten tőkésedve, öntudatlanul omlasztotta azt, és ma már meggazdagodva politikai hatalmat is akar az eddigi rendszerben megszerzett(!) gazdaságihoz, az már ellenzéki? … Talán csak nem az akkori hatalom patriarchális (családi), rendi védőhálói felett, a biztos háttér tudatában vállalt, többnyire „ejnyebejnyeközeli” szintre szorított divatos „csínyek” elkövetője, fenegyereke az ellenzéki? … Talán csak nem a régi családi „y”-ok nosztalgiáihoz vonzódó, heraldikus szakértők bevonásával névjegyet készítő, volt tulajdonok listáit lebegtető, a „bugrisok hatalmát” megvető, a múltból csak a szépre emlékező, évtizedeket a múltba visszautazó az ellenzéki? Talán csak nem, az akkor még jelen (!) múltban „abszolút tettmentes steril, vegetáló társadalmi lény” az ellenzéki? Talán csak nem a „minden szelet fogó vitorlájú hajós”, „az eddig nyaltam, most rúgok vitéz”, az „elképzeléseinek megfelelő helyet kereső”, az „amikor lehet, szónok” az ellenzéki? Ugye nem?! Hát akkor ki, és mit akar az ELLENZÉKI?” (Gödöllői Új Mindenes, 1990/2 szám, Ujj Béla: Ami nem ment a pártállamban, az sikerült a “független” ellenzéknek?) A kérdés ma is nyitott.

27. Ügyes. Ez az egyik olyan fogalom, aminek a “rendszerváltás” új értelmet adott. Valamikor az olyan tudású emberre használták, aki képes két kézzel három- vagy több labdát dobálni, vagy legyet puszta kézzel elkapni. Ma elsődleges értelmében már olyan személyt jelöl, aki tud magának olyan előnyöket szerezni, amik mások fölé helyezik, elsősorban anyagi javak birtoklása által. Hogy a kiváltságos helyzet miképpen jön létre, kívül esik a megítélésen. Azt, aki erőt feszítve, munkával, tehetséggel teremt magának előnyöket, manapság már nem nevezik ügyesnek. Az új értelmezés lényegéhez tartozik, hogy ügyes bárki lehet, nem erőfeszítés kell hozzá, elég jó időben jó helyen lenni. Nem volt szükségszerű, hogy ez az állapot váljon vágyottá, de a lezajlott átalakulás módjából szervesen következett. Legjobb példa a jelenségre a megtörtént privatizáció tényleges módja. A rendszerváltás lehetőségének megnyílásától kezdve mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a megcélzott piaci kapitalizmushoz magántulajdonra van szükség, ami az akkori helyzetben nem volt adott. Csak a köztulajdonból lehetett létrehozni. Elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen módon és arányban magánosítva legyen a “közös”. A hogyanról nem alakult ki kellő mértékű nyilvános vita, közben a háttérben zajlott a spontán privatizáció, ami kész helyzeteket teremtve, megakadályozta bármilyen tudatosabb megoldás kialakítását, és újfajta ügyessé tette azokat, akiknek sikerült ebbe bekapcsolódniuk.

28. Szociális piacgazdaság. Szinte nem volt olyan változást akaró szereplő, aki nyilvánosan beszélve, ne jóléti államot kívánt volna létrehozni a létező szocializmusból. Még azok is erre hivatkoztak, akik közben valójában már a köztulajdon kisajátítására törekedtek. A szociális piacgazdaság magántulajdonon alapuló rendszer, ami teljesítmények versenyét támogatja. Értéknek tekinti a szabad versenyt és a piacon kialakuló árakat. Nem tervgazdaság, de a monopóliumok ellenőrzésére törekszik, és a pénzügyeket központilag felügyeli. A vállalkozás szabadságának védelmére törekszik, de a gazdaságilag gyengék szociális biztonságára is ügyel. A munkabéke eszközeként a munkaadók és a munkavállalók bérmegállapodásait támogatja. A második világháború utáni Nyugat-Németországban a szociális piacgazdaságra törekvés teremtette meg a gazdasági újjáépítés és fellendülés, a társadalmi béke alapvető feltételeit. Az 1989-es magyar gazdasági csődhelyzet és társadalmi megrekedtség kezelésére hasonló kaliberű, aktualizált politikai programra lett volna szükség. De Magyarországon nem volt sem megfelelő “elit”, sem Adenauerhez mérhető politikus, aki ezt végig vihette volna. A felmerült harmadik utas megoldások helyett, a szociális piacgazdaság adaptálása biztosíthatta volna, hogy a lakosság az áldozatokkal járó “reformokat” ne csak mint csapásokat érzékelje, hanem átfogó, új lehetőségeket is adó társadalmi és politikai szemléletváltás részeként lássa. Azt is megkönnyítette volna, hogy az ország szervesebben tudjon integrálódni Európába.

25.Infláció. Nyilvánvaló – nem csak közgazdasági – igazság, hogy a bevételek és a kiadások egyensúlya nyújthatja a megélhetés biztonságát. Ez hétköznapian egy tőke nélküli polgárnál azt jelenti, hogy a bérének fedeznie kell a kiadásait. 1988-ban és 1989-ben a “fogyasztói árszint” hivatalosan is majdnem évi húsz százalékkal nőtt. A rendszer, ami éppen leváltás alatt volt, azon alapult, hogy az árak és bérek egyensúlyát bürokratikus úton teremtette meg. A dolgoknak nem az volt az ára, amennyiért előállították őket, és a dolgozók nem annyi fizetést kaptak, amennyi a munkájukért járt. A jólét növekedése, amit mindenki áhított, ebben a dimenzióban azt jelenti, hogy ugyanannyi/kevesebb munkával több/jobb javakhoz juthatnak az emberek. A “megvalósult szocializmus” úgy működött, hogy ezt az egyensúlyt nem az egyén szintjén, és nem csak piaci eszközökkel próbálta biztosítani. A bruttósítás mindenkit érintett, de keveseknek tűnt fel a megváltozott adórendszer lényege. Ami – a forgalmi adó (ÁFA) és a személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetésével – az egyén szintjére mozgatta át ezt az egyensúlyozást. Evidencia, hogy többet elosztani csak több termelésből lehet. A rendszerváltó humán értelmiségiek semmit nem értettek ebből. Nekik mindegy volt, milyen jelzőjű állam fizeti ki a közalkalmazotti bérüket, csak az érdekelte őket, hogy ők ne járjanak rosszul. Az előrelátóbb rendszerváltók már az állami tőke magánosítására összpontosítottak, a várható privatizációra. Az infláció – ami mindig jövedelem átcsoportosítás – végezte el az átstrukturálás piszkos munkáját. Ez zajlott, miközben folyt a kerekasztalozás a “jogi megoldásokról”.

26.Dunaszaurusz. Durva, de találó, korabeli vicc. “Egy ember rohan az utcán zászlóval a kezében, és azt üvöltözi: Menstruáció, menstruáció, menstruáció! Valaki odalép hozzá és megkérdezi: Nem demonstráció? Azonnal érkezik a válasz: Mindegy, csak vér folyjon!” Ennél szelídebb, de ugyanarra a jelenségre utaló idézet későbbről: “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Tapasztalati tény – bár volt néhány kivétel –, hogy az emberek sokszor olyan dologért mentek (mennek) nálunk utcára, ami messze nem a lényeg. A “Vízlépcsőt vagy demokráciát” jelszó komplett képtelenség. Legjóhiszeműbb értelmezés szerint is tudatlanság, de legvalószínűbben tudatosan felépített provokáció, amire a szocializmus által kiherélt szolidaritású és hiányos politikai műveltségű tömegek vevők voltak. Egy bő hozamú folyón épített vízlépcső a világban mindenhol, az USÁ-tól a Szovjetunióig, “megalomán” és természetátalakító volt. De az sem lehet véletlen, hogy a vízierőmű környezeti hatásait soha senki nem hasonította az olajkitermelés, vagy az atomenergia lehetséges ártalmaihoz. A rendszerváltáskor számtalan olyan valódi társadalmi probléma volt, ami tömegeket mozgathatott volna. A “Dunaszaurus” és a “falurombolás” elleni tiltakozó mozgalmak legjobb esetben is csak pótcselekvések voltak, amiken az aktuális és leendő “politikusok” kapva kaptak. Levezették velük a tömegindulatokat, hogy a háttérben “törvényes keretek között” megszülethessenek a szűk körben kialkudott „változtató megoldások”.