Szentiványi-Székely Enikő: inkognitó
fotó: Rimán Dorottya
Pap-Klára Márta: tűn(őd)és
illusztráció: Rimán Dorottya: Mongol varázslat (Gödöllői Fotós Kör)
A szómágia régi emberi rítus. A varázsló – vagy sámán – szertartása szimbolikussá vált, a cselekvés helyét mágikus szavak vették át. Egyes mítoszi hősök énekükkel tudták alakítani környezetüket. A monoteista hit istene a szó erejével: igével teremtette a világot, és bele az embert. Az író szövegből alkot irodalmi valóságot. A cselekvés – a társadalomban különösen – nem szimbolikus rítus, hanem a külvilágban változást előidéző aktus. A társadalmi cselekvés az emberek szükséglet-kielégítésének eszköze és/vagy feltétele, amely érdek és/vagy kényszermotivált, de magába foglalja a másokra hatás, és a másokhoz való igazodás igényét is. Bármely tettekkel kapcsolatos terv alapértelmezésben tartalmazza a végrehajtás igényét. A megvalósítás külön hangsúlyozása elértékteleníti, hitelteleníti az elhatározás komolyságát. Csak a felvállalt, elvégzett, tárgyiasult, mások által anyagi értelemben is megtapasztalható, változtató tettek sora cselekvés, az igehirdetés nem az.
Ülök a számítógép előtt, írni szeretnék. Valami szépet, jót, e nehéz időben: felemelőt. Nem megy! Leblokkoltam. Pedig folytatnom kellene a már elkezdett írásomat, ráadásul most időmilliomos vagyok. Miért nem jön a múzsa, hogy homlokon csókoljon? Csak nézek ki a fejemből. Bekapcsolom a tévét, a vírustájékoztatót, és az írás helyett új szavakat tanulok: kontakt, home office, pandémia, mandiner, genom, stb. Hallom, mennyi a fertőzött, meggyógyult, halott, és hányan vannak karanténban. Lehet, hogy az én múzsám is ott van, esetleg már a lélegeztető gépen? Tűnődöm. Talán veszélyeztetett korú, netán krónikus betegsége is van? És egyáltalán van esélye, hogy meggyógyuljon? Feketéné Bencsik Julianna: Karanténban bővebben…
Ötvenhat novemberi világgá menetelem történetét már ismerhetitek, hanem a folytatással adósotok vagyok.
Néhány hetes bécsi tartózkodás után a francia követségen sikerült elhitetnem, hogy életem egyetlen vágya építészmérnöknek lenni – ami igaz –, és ehhez éppen a Sorbonne-on akarnék diplomát szerezni – ami lehetőség. Bojár Cassino: A Châteauroux-i eset (Alex történetei) bővebben…
Nincs olyan fontosember-interjú, amelyben a megkérdezett el ne mondaná, mennyire lényeges számára, hogy együtt legyen a családjával. Ez a kijelentés többnyire akkor hangzik el, mikor már kiderült, hogy a sikere odaadó, komoly munka eredménye, ami minden idejét lefoglalja. Többnyire az is kiderül, hogy a szükséges jelentős, olykor erőfeletti erőfeszítések miatt alig marad ideje másra. Esetenként arról is szó esik, hogy egyáltalán nem marad szabadideje. Ilyenkor a nyilatkozó már olyan hősként tűnik fel, aki feláldozza magát a munka oltárán. Ekkor logikusnak tűnik a következtetés, hogy nem jut ideje szeretteire sem. Érdemes belegondolkodni abba is, mit jelent az, hogy szabadidő. Mitől, milyen kényszertől, rabságtól szabad? Csak nem a munkának nevezett tevékenységtől? Az is megfontolandó, hogy a családdal milyen időt töltünk. Szabadot? Hogyan nevezhető legfontosabb társadalmi alapegységnek egy olyan közösség, amire csak akkor jut idő, ha marad szabad? És egyáltalán, kategorizálható-e a valódi jelenlét ideje?
illusztráci: Pixabay
Évekkel ezelőtt ismertünk meg a Gödöllői Irodalmi Díj kapcsán, ahol több alkalommal is értél el helyezést verssel, novellával. Az Irka munkájában is részt vettél/veszel, igaz már inkább csak online módon, hiszen Párizsba költöztél. Írásaidban mindig is vonzódtál a fantasztikumhoz, sajátos sütőfannis stílusod van, most megjelenő kötetedben, a Csudapest Világvégében is ennek a szenvedélyednek hódoltál. Hogyan jött az ötlet, hogy kötetbe rendezd ezeket az írásokat és milyen tematika mentén alakulnak a fejezetek?
Már tavaly összeraktam a kötetet, csak különböző okok miatt késett a megjelenése. A kijárási korlátozás bevezetésével aztán úgy döntöttünk, eljött az idő. Szerencsém volt egyébként, mert még viszonylag az elejét csíptem el az ingyentartalom-dömpingnek, így talán több figyelmet kaptam, mint az ezután megjelent művek. Csudapest világvége – interjú Sütő Fannival, a könyv szerzőjével bővebben…
Réunion sziget flórájának bemutatását két kedvencemmel kezdem. Egyik ámulatból a másikba estem, amikor karnyújtásnyira tőlem elém bukkant magas, sudár törzsével és ernyő-alakú ágaival a Fougére arborescente, a páfrány-fa, ami őshonos itt.
Galló Kovács Zsuzsanna: Réunion növényvilága 1. rész bővebben…
függöny nem hull – ám széthasad –
a zárókép még hátra van:
Ragyogó a tavaszi reggel. Kisvárosi házam hálószobaablakán át nézem a diófát a kertemben. Még nincsenek rajta levelek. Jól látszanak a pihenő madarak. Egy vastagabb ágon varjú, tisztes távolságban, magasabban egy gerle. A fények bearanyozzák a még csupasz ágakat. Az ablakot körbefutó borostyán leveleit szellő borzolja. Nincs kedvem kikelni az ágyból. Önkéntes itthoni karanténom már huszadik napja tart. Egy ideig hírportálokat lapozgatok okostelefonomon. Unalmasak. A legnépszerűbb megosztón valami érdekesebb néznivalót keresgélek. Találok egy videót, amin egy villamos vezetőfülkéjéből látható a kijárási korlátozástól megritkult forgalom. Nincs beszéd, csak a beszűrődő utcai zajok hallatszanak. Nézem a szokatlanul néptelen nagyvárost. Arrafelé gyakran megfordulok. Állandó ott a dugó. Most alig vannak emberek, az autómozgás is gyér. A villamos a végállomásra ér. Majd fél óráig néztem a néma felvételt. A galamb már a párkányon ül. A borostyán közül, az üvegen át, bámul engem.
Bányai Gizella: Jelenet
fotó: Braun Katalin
Feketéné Bencsik Julianna: A furcsa fa
