Ragyogó a tavaszi reggel. Kisvárosi házam hálószobaablakán át nézem a diófát a kertemben. Még nincsenek rajta levelek. Jól látszanak a pihenő madarak. Egy vastagabb ágon varjú, tisztes távolságban, magasabban egy gerle. A fények bearanyozzák a még csupasz ágakat. Az ablakot körbefutó borostyán leveleit szellő borzolja. Nincs kedvem kikelni az ágyból. Önkéntes itthoni karanténom már huszadik napja tart. Egy ideig hírportálokat lapozgatok okostelefonomon. Unalmasak. A legnépszerűbb megosztón valami érdekesebb néznivalót keresgélek. Találok egy videót, amin egy villamos vezetőfülkéjéből látható a kijárási korlátozástól megritkult forgalom. Nincs beszéd, csak a beszűrődő utcai zajok hallatszanak. Nézem a szokatlanul néptelen nagyvárost. Arrafelé gyakran megfordulok. Állandó ott a dugó. Most alig vannak emberek, az autómozgás is gyér. A villamos a végállomásra ér. Majd fél óráig néztem a néma felvételt. A galamb már a párkányon ül. A borostyán közül, az üvegen át, bámul engem.