illusztráció: Almási Lajos
Róka rege…
Rigó József alkotása
Ez a kijelentés elhangzása idején igaznak tűnt, de a mára kialakult kusza törvényi környezetben, a nem magánszemélyekre biztosan nem az. Csak úgy tűnik, hogy a hülyeség – például a sajátunk herdálásaként értelmezve – mindenki joga. Ha valaki egy ÁFÁ-s terméket vagy szolgáltatást saját cégében, saját erőforrásaival létrehoz, akkor, ha önkényesen jóval olcsóbban adja portékáját, könnyen törvényszegővé válhat, mert azzal, hogy kevesebb ÁFA keletkezik megrövidíti az államot, különösen, ha a terméket olyan természetes személynek adja el, aki azt elhasználja. Lehetne itt arra hivatkozni, hogy az eredeti mondás csak az emberekre vonatkozik, a jogi személyekre nem. Ez az értelmezés akár jogos lehetne, ha egyébként, a mindennapokban, csak a természetes személyeknek lennének jogai. De nem ez a helyzet, a nehezen számon kérhető cégeknek, amelyek formája akár multinacionális nagyvállalat is lehet, ma legalább ugyanolyan jogai vannak, mint az emberi személyeknek. Pedig annak, ha egy olyan kreatúra, mint egy “multi” meghülyül és tetszése és saját szabályai szerint kezd cselekedni, beláthatatlan következményei lehetnek. Újra el kell érni, hogy csak a “természetnek” és a hús-vér embereknek lehessenek jogaik, akár ahhoz is, hogy hülyék legyenek.
A szigetem a mindent egybemosó kékség közepén van, talán a világ origója. Illatos narancsfák közt áll a házam, belesimulva a domboldalba, kő, pala és fa tökéletes harmóniája. A teraszt befutja a sok zöld, fehér rózsák futnak fel rácsokon, kék hajnalkák csüngnek fürtökben. A szobák hűvösek, nyáron átjárja őket a tenger felől fújó szél. Télen vastag zsaluk zárják ki a tomboló szelet, a kandallóban akácfa hasábok égnek, a macskám dorombol az ölemben.
Esténként ibolyaszínű az ég – ahogy ehhez a desztillált mennyországhoz illik. Embert nem látok, még magamat sem, mert tükrök nincsenek. A lebukó nap vörös ködöt lehel a látóhatárra, mögötte talán még ott izzik valami a káoszba hamvadt világból.
Itt a szigeten csak állandóság van, én vagyok minden: hullám és part,
fűszál és fa, pince és padlás, asztal és ágy, és nincs is rajtam kívül
semmi. Az emlékek csendben megbújnak a sublódfiókban, évente egyszer engedem csak ki őket. Szilveszterkor koccintok velük, aztán visszacsukom a fiókot, és megint itt vagyok a jelenben, a színes szivárványélet közepén.
Csókos Mari szivárványt látott amikor hazafelé ment. Olyan szép szivárvány volt, meg-meg kellett állnia, hogy nézze. Az út gödreiben kis pocsolyák gyűltek és visszatükrözték. Mezítelen lábával dagasztotta a sarat és vigyázott, ne lépjen a szivárványra. A délutáni zápor már elvonult, csak a frissen ázott mező illatát sodorta felé egy fuvallat. Jó érzése lett. Kerülgette a tócsákat, hol aprózva, hol átugorva. A lába szára térdig sáros volt, amire hazaért. Eszter, az anyja már messziről integetett felé, sürgette és mondta a magáét, hogy ki volt az a gazember, aki kitalálta a délutáni iskolát, hogy a radairossebb egye meg a máját. Amikor úgy is annyi munka van, és minden csak rászakad. Itt a kicsi is, a malacot is zárni kellene és a tikok is szanaszét vannak.
Mari nem szólt, tudta a dolgát, ment és csinálta, de ahányszor, csak egy pillanatra is behunyta a szemét, a szivárványt látta, még fényesebben, mint az égen. Tavasszal múlt kilenc éves. Az iskolának örült, mert reggel volt ideje az állatokkal és déltől pihenhetett az iskolában. Ezt azért találta ki a jegyző úr, hogy a gyengébbek, főleg cigányok, ne zavarják a gazdák gyerekeit. Régebben sok volt a verekedés, a lopás, a tanító teljesen tehetetlen volt. Most egymásközt, ki-ki a sajátjával jobban elboldogult. Az ő csoportjukban a tanulnivalókat sem nagyon erőltették, a cél az volt, hogy a negyedik év végére tudjanak írni, olvasni, számolni. Amennyire is nekik majd szükségük lesz. Nem volt könyv és füzet sem, palatáblára karcoltak, palavesszővel. Azt le lehetett törölni akárhányszor is. Közülük kevesen értették meg, fogták fel az első két leírt szó jelentőségét: úr ír.
Eszterék a falu szélén laktak, a putrisoron. A többiekéhez képest úri módon, mert a zsúptetős házuk vastag vályogfalai két szobát és egy konyhát fogtak közre, és volt rajta tokosajtó meg ablak és a szobának hajópadlója is. A konyha téglával volt kirakva, igazi égetett téglával, azon jártak. A konyha sarkában samott téglás vályogból rakott tűzhel
y simult a falhoz. Az első szobában nagy kemence volt padkával, kenyeret is lehetett benne sütni. Itt volt a gyerekek fekhelye is, egy házalótól vásárolt nagy sodronyos franciaágy, amin pokrócokkal letakart szalma volt, azon feküdtek. A belső szoba a felnőtteké volt. Eszter szülei is itt laktak, amíg éltek, most már csak ő maradt egyedül. A férje Csókos Géza fuvaros, a Galíciai harcokban tűnt el. Mondogatták is a soron: nagy szerencséje van ennek az Eszternek, mert nem kell magyarázkodnia a gyerekek miatt. A két nagylány, hét és kilenc évesek még rendben vannak, de a három éves fiúcska két évvel Géza eltűnése után jött e világra. És ezen az sem segített, hogy őt is Gézának keresztelték. Eszter ezekre nem válaszolt, rossebezett egyet és ment a dolgára.
Mire sötétedni kezdett, végeztek a napi dologgal. Volt az udvaron két kibetonozott fenekű kútgyűrű, abba fogták az esővizet. Az egyikből főzéshez mertek, a másik mosakodásra és minden másra szolgált. Volt még egy méretes dézsa is, abba álltak bele fürdőzni, magukra merve a vizet. Mari meg a húga megmosták az öccsüket, aztán derékig egymást is és mentek feküdni. Az éjszaka közepén Mari valami zajra ébredt, óvatosan felkelt és kinézett az ablakon. A csillagos ég vissza tükröződött a kútgyűrű vizén és tisztán látta benne a szivárványt. Tudta, hogy nem lehetne, pedig mégis ott volt. Mosolyogva aludt vissza.
Bojár Cassino (alias Cs.J.I.)
Szkeptikus lírikus és amatőr betűvető, továbbá a társaság doyenje. Az *utolsó békeév* szülötte, túlélt háborút, forradalmat, század és ezredfordulót, nyert és vesztett hitet, családot, barátokat. Minden más megtalálható róla írásaiban, itt, vagy más könyvtárak polcain. Emlékét örök időkre megőrzi a Google.
Almási Lajos alkotása
Profit úgy keletkezik, hogy valamit az előállítási költségnél többért lehet eladni. Növelésének alapvetően két módja van. Az egyik a költségek csökkentése, a másik az ár emelése. A költségek úgy mérsékelhetők, hogy valamit – például a természeti eredetű javakat vagy a munkát – értéke alatt “fizetnek meg”. A profit befektetve tőkévé válik, és versenyezni kezd az emberekkel és a természeti környezettel az erőforrásokért. A fenntarthatóság az erőforrások dinamikus egyensúlya, az, hogy annyi használható fel, amennyi keletkezik, és nem termelődik olyan, ami kikerülve a körforgásból, szemétként felhalmozódik. A szemét káros, mert erőforrásokat von el a működéstől, az élettől magától, ezzel egyes tényezőkből hiányt hozva létre. A profit azáltal, hogy tőkeként működve magához vonzza az erőforrások egy részét, bővülésre kényszeríti a termelést, mert ahhoz, hogy ugyanannyi maradjon az élet fenntartásához, egyre nagyobb volumen szükséges. Mindeközben a teljes működés egyre nagyobb hányada szolgálja a tőkét. Mivel, szemben az élet anyagi szükségleteivel, a tőke profitigénye nem korlátozott, a növekedésnek nincs természetes gátja. A tőke szemétként viselkedve a fenntarthatóság akadálya lesz.
nem adsz és nem kapsz
mint fáradt madár
ring pehelysúlyú életed
a semmi holdfényes vizén
beleájulsz az édenbe
fehér leszel
színtelen
szelíd és
ostoba
fogaid közt kék tollak
csupaszon térsz magadhoz
arcod közepéből
csőr hegyesedik
elfogytak a szavak
a boldogság csak egy fogalom
kacagásod madárdal
végigcsendül a hegyen
https://www.facebook.com/istokanna
Szívem legyen olyan tiszta,
mint az áttetsző esőcseppek,
amit csak akkor látsz,
ha sötét dereng mögüle.
Szívem legyen békét teremtő,
szálljon homály igaznak hitt szememre
ha gyűlölet csapdos,
s szétcincálva hevernek a béke maradékai.
Szívem legyen a világ által üldözött,
legyek a másiknak más
és legyen ő nekem a másik,
akiért a te irgalmaddal lehajolok.
Szívem legyen mindig éhes rád,
és szomjazzam az Útra,
amin Veled botorkálhatok.
Szívem legyen könnyáztatta, hogy meglássam azokat,
akiknek fáj, de Veled mégis boldogok.
Szívem legyen ujjongásban jártas,
hogy örvendezni tudjak,
minden tékozló, vályúnál járt vándornak.
S ha éhezve, szomjazva
szelíden hazatérek,
Te nyiss ajtót kifehérített szívemnek.
Filep-Pintér Eszter
Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.
Almási Lajos alkotása
Mindenről készíthető statisztika. A cím béli mondást legtöbben Churchillnek tulajdonítják, de mindegy is, hogy ki mondta. Tegyük fel, hogy valaki pontos nyilvántartást vezet saját nemi életéről. Nyilvántartja mind a társas, mind a magányos megoldásokat, de hiányosan tudja csak azonosítani a más elfoglaltságok közbeni spontánokat. Az adatokat azért gyűjti, hogy egy időszak végén feldolgozza. Biztosan kijelenthető-e, hogy hamisítatlan eredményekhez jut? A társsal történt aktusok heti gyakorisága az adatokból látszólag egyértelműen kiszámolható. De mi van a több aktusos extra esetekkel, azok hánynak számítanak? Ha egy hónapban csak egy alkalommal, de akkor négyszer, lehet-e heti gyakoriságúnak nevezni a dolgot? Persze a statisztika tudománya képes megkülönböztetni az előbbi eseteket. De, ha az önelemző csak arra kíváncsi, hogyan teljesít a többiekhez képest, akkor – mivel csak arról értesül, mások átlag heti hányszor művelik –, döntenie kell, hogyan értelmezi saját adatait. Marad az a megoldás, hogy az aktusok számainak összegét elosztja a hetekével. Azután, mivel maga “hamisított”, ha az eredmény valamennyire igazolja várakozását, belenyugodhat az adatelemzés eredményébe. Ilyen a statisztika.
„Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”
Vedd elő a régi, talán még a nagymamád szekrényében jobb napokat látott, csíkos szélű ruha zsebkendődet.
Most ne gondolj arra, hogy ezt a francia boríték méretűre összehajtott, finom anyagot már mi mindenre használtad, hogy bekötötted fiad vérző lábacskáját, hogy bevizezve fejedre raktad hűsítő párnaként, hogy hosszúkásra hajtva meleg sót bugyoláltál belé és egyszer így, a füledre rakva vártad az enyhülést.
Vedd elő ezt a zsebkendőt, és képzeld el, ha lettél volna egyszer is az életben olyan mérhetetlenül szomorú, hogy pillanatok alatt könnyeid átáztatták volna ezt a finom anyagot. De, te sohasem adtál alkalmat magadnak, hogy sírjál.
Nem engedtél a kísértésnek.
A vigasztalást nem a sírástól vártad, sohasem.
A boldogságodat könnyeid nem zavarták, zsebkendőd nem telt meg a búslakodás testnedveivel.
Szagolj bele a zsebkendőbe, így összehajtva. Valami enyhe megszáradt levendula illat felsejlik benned?
Hajtogasd ki a zsebkendőt, tedd magad elé, majd rakd rá az arcodra.
Érezd a simogatást, ahogy leheleted áthatol a szálak közti réseken, hűsítő érzés lepi el szemeidet, orrodat.
Vigasztalódj könnyek nélkül, add át zsebkendődet egy sírónak.
Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.
Három napon át megállás nélkül havazott. A vastag fehér felhők elnyelték a völgyet, a kis gerendaház odafenn a hegytetőn szigetté változott. Fanni úgy látta, már a fenyőfák is roskadoznak a rájuk nehezedő magánytól. A madarak is eltűntek, talán elbújtak az ágak sűrűjében, ahogy ő is a vastag függönyök mögött.
A negyedik nap elsöpörte a felhőket, a völgy ott volt ismét karnyújtásnyira, amikor kinézett az emeleti hálószoba ablakán. Végre olyan lehetett volna minden, mint ahogy olyan sokszor elképzelte, amikor arról ábrándozott, hogy a telet is itt fenn tölti majd a nyaralóban. Kiül a teraszra, betakarózik egy vastag gyapjúpléddel, sütteti az arcát a nappal, hallgatja a fenyőmagot csipegető rigók csármálását.
Most mégis minden más volt. Nem jószántából jött fel a hegyre, a kényszerű karantént töltötte itt, a városi panelben nem érezte biztonságban magát. A nyaraló kényelmes volt, húsz éven át alakítgatták, míg a gyerekekkel itt töltötték a vakációkat. A férje mindenhez értett, még kandallót is épített a földszinti nappaliba, bár egy pelletkazán kifűtötte az egész házat.
Fanni lement a konyhába, teát főzött, betett két szelet rozskenyeret a pirítóba, megetette a macskát, közben hangosan dohogott.
– Na, tessék, megint kiszórtad a ropid a padlóra, kezdhetem elölről a takarítást.
Ezzel teltek a napjai. Úgy tűnt, alig veti be az ágyat, főzi meg az ebédet, máris este van. A teraszon üldögélés mindig másnapra maradt.
– Hiába, hetven év az hetven év, semmi sem megy már úgy, mint azelőtt.
Estére sütött egy tepsi lekváros buktát, Lilit várta, aki csütörtökönként bevásárolt neki. Lili szép volt, fiatal, mégis egyedül élt ő is, a szomszédban, a pár éve épült luxusnyaralóban lakott.
Mióta ilyen korán besötétedett, gyakran borozgattak együtt a kandalló előtt. Lili finom borokat hozott, értett hozzájuk, ez volt a mestersége. Lent dolgozott a völgy híres borászatában, beszélgetés közben kiderült az is, hogy a volt férje a tulajdonos. A kislányuk lent lakott az apjával a faluban, csak a szünidőket és hétvégéket töltötte az anyjánál fenn a hegyen.
Idén már november közepén megkezdődött a téli szünet, a völgyben bezártak az iskolák a járvány miatt. December elején Lili felhozta a lányát, megkérte Fannit, napközben vigyázzon rá. A kislány komoly szemű, angyali gyerek volt, nem olyan rosszcsont, mint annak idején Fanni gyerekei. Az övéi naphosszat rohangásztak, fára másztak, birkóztak, hangosak voltak, és néha elviselhetetlenek.
Lili kislánya egész nap rajzolt, olvasott, fantasztikus játékokat talált ki. Volt egy aranyszínű labdája, abból jósolt Fanninak, mint egy kristálygömbből. Áttetsző fehér bőrével, vörös hajával és jégkék szemével olyan volt, mint egy kis druida.
Fannit gyerekkori önmagára emlékeztette a kislány. Egyik este, amikor ott aludt nála, árnyjátékot rendeztek, a falon sirályok röpködtek, kétfejű sárkányok vívtak csatát. Másnap a gyerek origamiból meghajtogatta a mese szereplőit, ott csapongtak a csilláron a fejük felett.
Fanni lehozta a padlásról a festőecsetjeit, vásznait. Egyik este épp a havas tájat festették mindketten, amikor Lili hazaért.
– Be kell költöznöm a városba. A volt férjem kórházba került, nekem kell tovább vinnem az üzletet, karácsony előtt van a főszezon. Rosszul mennek a dolgaink, el kellett adnom a nyaralót.
Fanni egyedül maradt, és ez a magány most olyan üres volt, mint még soha. Mintha eltűnt volna a ködben a völggyel együtt az egész világ. Szentestére feldíszítette a karácsonyfát, mint mindig, de nem gyújtotta meg a gyertyákat, csak ült a fotelben, kezében az üdvözlőkártyával, amit Lili kislányától kapott. Egy rózsaszín panelház töltötte ki az egész lapot. A sok sivár ablakon hidegen csillogott a lemenő nap fénye, egyikben ott állt egy kislány, egyedül.
Fanni is küldött nekik egy képet. A havas kertben magányosan álló házról, aminek ablakán együtt néznek ki, ők hárman.
(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)
