Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.
A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.
Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.
Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:
„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”
Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.
De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:
Friedrich Schiller: Görögország istenei
Amíg a föld uralma tiétek
volt, a régmúlt nemzedékei
öröm-póráztokra fűzve éltek,
meseország fényes lényei.
Míg a gyönyör szent vallása fénylett,
ah! mily másképp élt a föld fia;
még koszorú övezte szentélyed,
Venus Amathusia!
A költészet festői palástja
a valóra simult kedvesen,
élő élet szállt az alkotásba,
s érzett, mi már nem érez sosem.
Hogy szerelmük keblére öleljék,
a természet főbb rangot kapott,
és bárhová tekintett a szem, még
Isten nyomát látta ott.
Hol a bölcsek szerint ma az égen
lélektelen tűzgolyó forog,
Héliosz szállt aranyos szekéren
néma méltósággal egykor ott.
Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,
ha fa dőlt le, driász halt vele,
s az ezüstös forrásnak najádnép
korsajából folyt vize.
Segítséget kért ez a borostyán,
Tantalusnak lánya volt e szirt,
ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,
e ligetben Philoméla sírt.
Perszephonéjáért e patakba
hullt Démétér gyászos könnye rég,
s e dombról Cythere hívogatta
ah, hiába! kedvesét.
Deukalion fajához a földre
egy-egy isten még gyakran betért.
Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,
Létó fia pásztorsorban élt.
Akkor még az isten, hérosz s ember
közé Amor szép frigyet hozott,
Amathuntban isten, hérosz s ember
egy oltáron áldozott.
Helyet a ti vidám hitetekben
gyász, lemondás nem kapott soha:
boldogság dobbanjon a szívekben,
mert a boldog isten rokona!
Akkor csak a szépség volt a szentség,
nem szégyellte isten mámorát,
míg a szende Kaménák vezették
a földet, s a Gráciák.
Mint palota, mosolygott szentélytele,
az iszthmoszi pompás ünnepek
hős tornái titeket dicsértek,
s célba robogtak a szekerek.
Oltárotok körül lelkes táncok
szép füzére kígyózott tova,
főtökön dicskoszorú sugárzott,
fürtötökön korona.
Évoézva büszke thyrszuszhordók
s hámbafogott pompás párducok
jelentették a nagy Mámorosztót:
előtte faun s szatír támolyog,
körülötte tomboló menád-kar,
táncaikkal dicsérik borát,
és a Gazda pirosló orcával
kínálja a telt kupát.
Nem lépett a haldokló elébe
ijesztő váz. Ajkaira csók
hullott, s abban röppent el a léte,
s egy géniusz fáklyát fordított.
Halandó nő unokája fogta
Orcusnak is bíró-mérlegét.
S a thrák lelkes jaja meghatotta
a Fúriák zord szívét.
Elízium berkén megtalálták
örömüket mind a boldogok:
hű szerelmes hű élete-párját,
versenypályájuk a bajnokok.
Linus lantján régi dala száll fel,
Admétosz Alkésztiszre talál,
Oresztész itt barátjára rálel,
s Filoktétra nyila vár.
Magasabb díj sarkallta a hőst még,
ki az erény versenyén futott.
A nagyszerű tett véghezvivőjét
társukul vették a Boldogok.
A halottját visszaperelőnek
engedtek a csöndes istenek,
s Olymposzról a tengert szelőnek
az Ikerpár integet.
Hová lettél, szép világ? Természet,
jönne vissza bár virágkorod!
Ah! nem őrzi már, csupán az ének
mesés tündérországa nyomod.
Kihaltak és szomorúk a rétek,
Istent szemem sehol nem talál.
Ah: a régi, életteli képnek
nem maradt, csak árnya már.
Északon kelt fagyasztó szelekben
mind lehullott ez a szép virág;
hogy egy isten gazdagabb lehessen,
elenyészett az isten-világ.
Ha búsan a csillagokra nézek,
nem talállak, ah! Szeléne fenn;
szavamra csak üres visszhang ébred
erdőkön és vizeken.
Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,
fenségétől fel nem lelkesül,
nem látja a Lelket, mely vezérli,
örömem hevétől nem hevül,
nagyságát nem érti mesterének,
mint közönyös ingaóra, jár:
isteneit vesztve a természet
a súlytörvény rabja már.
Hogy új létre szülessen majd holnap,
ma tulajdon sírját ássa meg.
Örökké egy orsón gombolyodnak
maguktól a hónapok s hetek.
Az istenek költőhonba szálltak,
ott leltek hazát a föld helyett,
mely kinőve pórázukból, már csak
saját ingáján lebeg.
Hazatértek s magukkal ragadtak
minden szépet és magasztosat.
Eltűnt minden szín és élethangzat,
s nekünk csak az üres váz maradt.
Túl az időn, élnek halhatatlan,
otthonuk a Pindus magasa:
ami öröklétű lesz a dalban,
meg kell előbb halnia.
