Még nyers, de friss színházi recenzió a Víg’ Kastélyáról
Most sem vettem előre jegyet. A Vígszínház jegypénztárában, kezdés előtt fél órával, sorban állás nélkül, kiváló helyre, a földszinten középre kaptam jegyet, négy és fél sós perec áráért. Ezt azért említem, mert a darab szórólapján azt olvastam: "elkafkásodás egy részben álszünettel". Ebből az információból adódóan még a kezdés előtt megettem az elmaradhatatlan perecet a büfében. Finom volt. Jól esett.
Tele voltam megfogalmazatlan irányú várakozásokkal. Kafka sokkal inkább megkerülhetetlen, mint szerethető. A szorongó tömeg nem keresi a szorongás ábrázolását, de én már nem szorongok.
A mű "története" nem bonyolult. A Kastély melletti faluba megérkezik Josef K, aki azért jött, mert földmérőként kívánják alkalmazni. (Érdemes tudni, hogy privát leveleit Kafka egy K betűvel szignálta.) Az érkező azt tapasztalja, hogy bár ide hívták, akadályok sora tornyosul elé, meggátolva, hogy munkájába belekezdhessen. Nem nyugszik, küzd, hogy feljuthasson a Kastélyba a tényleges megbízásért. De hiába próbálkozik, helyzete folyamatosan bonyolódik és egyre reménytelenebbé válik. Nyilvánvalóvá lesz, hogy nincs esélye elérni célját, ami ittléte jogosságának igazolásával - folyamatosan éreztetett - idegensége felszámolása.
Számomra a legalapvetőbb kérdés az, lehet-e egyáltalán mindezt színre vinni. Egy biztos, sokan próbálkoztak már vele, most éppen Bodó Viktor tette. Kafkát nem kell aktualizálni, mert a művei (sajnos a mai napig) fájdalmasan aktuálisak. A dologról az jut eszembe, amikor a hegymászót megkérdezik, miért akar felmenni a csúcsra, azt feleli, mert ott van. Ez a magyarázat esetünkben is elégséges. A világba érkezés által keltett szorongás nagyon sokak mindennapi valósága. Ez elég alap arra, hogy az (újra)értelmezésére - akár színpadon is - bárki kísérletet tegyen. A Bodó féle "abszurd fantázia és groteszk humor" lehetséges eszközöknek tűnnek. A létrehozott előadás (térben mindenképpen) legalább háromdimenziós, ami a díszlettervező Schnábel Zitát dicséri. Tagadhatatlanul van mit bejátszani. Az előadás "forma kitöltő képessége" azonban (sajnos) elmaradt a kulisszák által biztosított lehetőségektől.
Kafkának nem erőssége a női figurák árnyalt megjelenítése. Ez nem teszi könnyűvé eljátszásukat. A nőiség megírt, korlátozott jellemzőit a megformálók: Radnay Csilla (Kocsmárosné, Bürgel), Bach Kata (Frida), Varga-Járó Sára (Pepi) és Kovács Patrícia (Mizzi, Olga) szerepeikben százszázalékosan alakítják. Többet is tudtak volna, ha lett volna mit.
Az árnyaltabbra sikerült férfi szerepek eljátszása már bonyolultabb feladat. Az jó hír, hogy senki játéka nem akadályozta a hatást. Az azonban már kevésbé jó, hogy több figura is mintha a megformáló saját értelmezésében jelent volna meg, függetlenül a (vélt) rendezői (fő)szándéktól. Ez az összecsiszolatlanság talán betudható annak, hogy az előadás még "friss", de lehet hogy az egyébként látványos "térbeli koreográfia" elsajátítása elvonta az "erőket" az egységes színészi játék kimódolásától. Ezzel együtt is Méhes László (Schwarzer, tanító, Oswald, Orosz Ákos (művezető, titkár), Bölkény Balázs (munkás, Barnabás, Momus), Zoltán Áron (Artúr), Karácsonyi Zoltán (Jeremiás) és végül, és nem utolsó sorban Borbiczki Ferenc (takarító, liftkezelő) játéka sem hagyott maga után kívánnivalót.
A fő tényező, ami miatt minden döcögés ellenére maradandó élményt adott a színházi este, Hegedűs D. Géza (elöljáró, irodavezető, Erlanger) "játéka" volt. Nem tudom - csak sejtem - hogy csinálja. Számtalan darabban láttam mostanában, de még az összhatásában gyengébb előadásokat is (inkább nem hozok példát) képes volt feldobni. Most különösen remekelt. Az említett sejtésem egyébként az, hogy csak testhez álló feladatokat vállal és azokban érvényesíti saját értelmezését, ami - talán a korosztályi azonosságunk miatt - közel áll az enyémhez. Tisztelettel (nincs jobb jelzőm) adózok a főszereplő K-t alakító ifj. Vidnyánszky Attila előtt is, aki már sokadik általam megtekintett előadásban dolgozott keményen, egyenletesen magas színvonalon. Erre csak nagyon kevesen képesek. Hegedűs D.-vel együtt megjelenve - például a kicsit túlrendezett zárójelenetben - (majdnem) remekelt.
A zene: Klaus von Heydenaber, a videók: Varga Vince, hangeffektusok: Keresztes Gábor és a fények: Csontos Balázs szervesen járultak hozzá ahhoz, hogy az előadás élményt nyújthasson. Mert az előadás (minden zökkenője ellenére) az volt.
Bár közhelyes a megállapítás, hogy "Kafka K. figurájában egy olyan embertípust mutat be, aki reménytelen helyzete ellenére sem alázkodik meg, és a végsőkig küzd még azért is, amit lehetetlen elérnie", fontos ezt felidézni. Mert igaz, hogy a (kis)ember és a hatalom viszonya olyan meghatározó tényezője a mai társadalmi létezésnek, amit nem lehet elégszer "emlegetni".
Összességében szeretem a "Vígszínházat", de nem csak ezért, hanem az átélt konkrét benyomások és hatások miatt is jó döntés volt, hogy a vasárnap estémet erre az előadásra szántam. Amit láttam, lekötött és egy pillanatig sem unatkoztam. De talán az sem véletlen, hogy hazafelé a kocsiban az átélt élmény summázata egy mondatban úgy fogalmazódott meg bennem, hogy "akinek van egy ifj. Vidnyánszky Attilája, annak minden akrobatikus mozgásszínház". A késő esti forgalomban magam választotta, nyugodt tempóban haladtam hazafelé. Arra a kérdésre azonban, hogy tényleg ilyen-e a mai "kastély világának" hiteles ábrázolása, nem volt és azóta sincs kész válaszom.
