Önkéntes                                                                                                                                   Egy csomót metrózni is kell, a Széll Kálmán térig. Amikor kiszállok, illendően fogad a tér. A szökőkút előbuggyan a térkövek közül, és térzenészek zendítenek hazai dallamokra. Aztán gyalog a Városmajorig, végig az Árkay Aladár sétányon:  – Elnézést, a klinikát keresem! Idegnyugtató és vérnyomáscsökkentő hatású ez a hely. Elmélázhatok. Mégsem! Hopphopphopphopp!!! Véletlenül a futók útjára tévedek, én, a lassú, látszólag céltalan hőlégballonos, és csaknem balesetet okozok, a céltudatosan szállók légifolyosóján. Aztán megtalálom a klinikát – sokat megélt, bölcs épület. Önkéntesnek jöttem. Adni szeretnék egy pohár vizet – jókor, ápolni szeretnék – jobban, használni szeretnék a legjobban. Hallottam, hogy gyengélkedik a város, beteg a szíve… Rébb Terézia: Budapest négy tételben bővebben… →

Gödöllő kultúrváros. Nem ritka itt a több nyelvet beszélő, művelt ember. Mégis, még mindig van, amivel meg tud lepni. Mersdorf Ilona: Többnyelvűség bővebben… →

Mielőtt kiáradt, be lehetett zárva, mert bár örökkévaló, korábban mégsem volt jelen. Az Egyben magában volt addig. Nem a feltámadt világosságból látszik, hogy már van, hanem azokból a tárgyakból és jelenségekről, amelyeket láthatóvá tesz. Amikor megjött, a mindigből a mostba, hirtelen viharként zúdult le. Mégis mindennapi természetességgel foglalta el valóságunkat. Üzenete jól felfogható szövegként hatol belénk, bármely nyelven is beszélünk. Úgy lesz sajátunk, hogy attól kezdve belőlünk néz vissza őszinte kíváncsisággal, önmagára. Szellem és lélek. Bizonytalanoknak biztosíték. Önelégülteknek kétely. Lebeg mind belsőnk, mind külsőnk felett. Megmutatja: ugyanazon ügy alanyai vagyunk mindkét létezésünkben. Önmagunkba térő belső ősvényünk testünkhöz kötött, életünk által meghatározott, mulandó, vágykényszerekkel megvert. Külső, az Egységhez vezető utunk, lélekvezérelt, szellem által dominált, örökkévaló, Abszolútnak alávetett. Mindez, magától értetődő igazságként, egyszerre gondolat, szó és tett.

Hegy éneke lavina,

Tölgy éneke makkocska,

Völgy sóhaja fuvallat,

Felhő sóhaja zivatar.

Virág színe búzakék,

Tenger színe oly sötét.

Vihar éneke mennydörgés,

Szikla sóhaja repedés.

Nap éneke aranyló,

Hold sóhaja varázsló.

Tavasz színe simogat,

Bokor titka hívogat.

Barlang mélye rejt, ha kell,

Szivárvány ív égbe emel.

(A feladat ez volt: Mit énekel, sóhajt, suttog, beszél, kiált a Természet? Szólaltasd meg! Próbálj Te is hangutánzó vagy hangulatfestő szavakat, kifejezéseket találni hangjaira és jelenségeire Szécsi Magda: KIOLVASÓ című verse nyomán)

A nyári hőséget délután egy hidegfront váltotta fel. A hirtelen feltámadt szél felhőkkel érkezett, melyek bekebelezték és magukkal sodorták a tikkasztó meleget. Apa és fia kiment focizni az iskolai sportpályára. A nyolcéves gyerek már hetek óta nyúzta az apját, be akarta mutatni neki a focitáborban tanultakat, de az sohasem ért rá.

Már sokadszorra cselezte ki az apját, éppen az ötödik gólt készült berúgni, amikor megjelent a gyerekcsapat és a barna, rövid szőrű terrier. A kutya megiramodott a fiú felé, lába alatt porzott a fűszegény pálya. Ő magához szorította a labdát és dermedten nézett a kutya szemébe.

– Dobd el a labdát! Dobd el a labdát – kiáltoztak a gyerekek.

Feketéné Bencsik Julianna: Brúnó bővebben… →

mielőbb mennem kéne

mielőtt minden maradásra bír

mielőtt rájövök hogy jó itt élni

mielőtt honvágyam támad

mielőtt  kimondja hogy szeret

mielőtt meghalok

illusztráció: pixabay

Édesanyám emlékére

angyal megfogott
elvitt messze
itt maradt
huncut mosolyod
egy pillanatra
érzem mint nézel
a felhők mögül rám
ne sírj mondod
nevess velem
mint boldog
napjainkban együtt
nagyon szerettelek
ne félj
fogom a kezed
szorítalak erősen
énekelnek az angyalok
várnak, s már látom
közéjük tartozol

Lenne egy város, ahol
mindenkinek lenne otthona,
az utcán mosolyognának egymásra
az emberek, a buszsofőr jó utat kívánna,
a hentes mindig kikeresné a legszebb karajt,

nem nevetne ki senki, ha lefújja a kalapomat a szél,
nem mondanák az idősek, hogy bezzeg az én időmben,
a felnőttek soha nem lennének türelmetlenek a gyerekekkel,
minden különbözőségre azt mondanánk, milyen szép színes a világ,
az autósok nem dudálnának a nénire, amikor nem ér át a zöld alatt a zebrán,
a szomszéd nem haragudna Buksira, mert hajnalban sokáig ugatott,
a kocsma előtt nem kellene a köpeteket kerülgetni a járdán,
a vadi új padba nem vésné bele Ricsi, hogy itt járt,
a fiatalok nem nyuggereznék le az időseket,
senki nem szólná le Nikolt a kék hajáért,
nem lenne átverés, bizalmatlanság,
mindenki mindenkit elfogadna,
azt mondanák az emberek,
de szép a mi városunk.
Ha lenne egy város.