Hosszabb írásainkhoz helyezkedj el kényelmesen, tedd fel a lábad a szófára.
Használtam és használom a csúnya szavakat. Betonkeverésnél, amikor a lapát véresre marja a tenyeremet, víz és áramkimaradásnál, mert órákra megbénítja az életterünket, apám korai halálakor, haláltusát vívó pici babám mellett, éjszakánként, zokogva. Káromoltam már az Istent is.
Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.
Kilökött a család – így lettem cseléd.
Jussom csak munka és szegényes ebéd
– semmi hála. De ha jön az éj ,
a nap halála, testem borsóhéj
mélyéből előgurul a lélek.
“Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.
Mint jó szerető ölel az álom,
illó csodacipő dereng a lábon,
ringó csípővel táncolunk a bálon
s még reggel is az álom-waltzot járom.
Élet és álom – hamu és lencse,
szegény lányoknak nem jár szerencse.
De egy nap! Az álom valóság. Kiabál
a rikkancs ” A várban áll a bál!
Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!
És a szívem dobban, remény lángja
lobban és fűt, mint a halotti máglya,
amin eddigi vágyaim égnek:
Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!
Hajamban hamu, kemény a kezem,
rajtam már nem segít semmilyen selyem…
Rebben a homály, izzik a parázs
“Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”
súgja az árny, e tündéri banya
régen nem látott ál-keresztanya.
“Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott
s hercegünk szíve már lángra kapott!”
Ragyog az arcom, hát mégis lehet,
hogy valaki meglát és engem szeret?
De mindez túl szép, hogy igaz legyen
hogy valaki vélem csodát tegyen.
A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,
de mim van nékem, földi szegénynek?
“Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”
mosolyog rútul a tündér-anyó.
Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,
lelkemen kívül más kincsem nincsen!
“Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,
zálogod épségben visszaveszed!
Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,
de siess, a mutató gyorsan forog!
Gyöngyöző könnyem a porba pereg,
mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.
Ráállok. Lám, már suhog a pálca,
szövődik máris a bűvös álca.
Semmiből szépség, ragyogó látszat,
szorít-szorít a hazug varázslat.
“Ne feledd lányom egy igazi csók”
indulnak rögvest az egér csikók.
Ölel az ülés, sütőtök puha,
feszül a húson a füstnyi ruha.
Élet és álom, hamu és lencse,
talán engem is érhet szerencse!
Befut a hintóm, várnak a szolgák,
mind csak szótlanul teszi a dolgát.
Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,
hogy leszek otthon ma virradóra?!
Dib-dob a lábak, túl sok a lány,
tik-tok az óra – túl késő talán?
Nem tudom. A herceg felém se néz,
kemény a cipő, a kontyom nehéz.
Mi lesz most? A könnyem gyöngyként pereg,
sírok és sírok, mint hisztis gyerek.
A ruhám hófehér lélek szövet,
díszítik csillogó remény kövek.
Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,
Talán a csoda itt semmit sem ér?
De talán mégis… A sors ma kegyes,
a herceg közel, tán engem keres.
Táncolunk. A zene hozzám simul.
Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.
Végre sikerült! Édes nyugalom.
De a herceg arcán ül az unalom
és nem akar szeretni! A remény
csak haldokló, tünékeny tünemény.
Mi lesz most?! A lelkemért félek,
a pokolban a lélek-lékek mélyek,
és hideg van, mint anyám temetésén.
Átlépek az erkölcs levetésén
és a herceget szájon csókolom…
Az udvar is, a herceg is csak ámul,
de nem kérdi: Jössz drága, arámul?
Csak arcon üt és éget a szégyen,
átvágok hát a bámész köznépen.
Most el csak el, csak el innen végre,
minden szétfoszlott, mindennek vége.
Nem érdekel! A lelkem az enyém…
Szorít a ruha, a cipő kemény.
Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,
égszakadás. Hasad a pirkadat
súlya alatt a nehéz éjszaka.
Kék villanás. Megcsap a kén szaga.
Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…
Jön a banya. Már túl késő futni.
“Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!
Ma éjjel így is eleget féltem!”
“Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,
Bámultak téged a báró apók!
Tied a lelked, nem kellett soha,
nem én vagyok a gonosz mostoha!
De most jól figyelj, te ostoba lány,
ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,
de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:
ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.
Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.
A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyek vannak kijelölve. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.
Feketéné Bencsik Julianna: A sugárterápia várótermében bővebben…
Ifj.Burgermeiszter József 1938. április 4-én született Nagymaroson. Később nagyon büszke volt rá, hogy az ő születésnapját az egész ország megünnepeli. Hanem azt meg is kellett élnie valahogy, mert előbb még volt egy világháború, utóbb pedig a származásában találtak kivetnivalót illetékes emberek. Bojár Cassino: Menni, maradni, meghalni bővebben…
Mint olyan sok ember, Judit is szerette a hasát, mely a magyar konyha ízein nevelkedett. Kedvenc ételei: a csirkepörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával, a töltött káposzta, a rántott csirke petrezselymes krumplival és a füstölt kolbász is, de a párolt zöldségek, a gyümölcsök és az édességek is ide tartoztak. Nemcsak ízüket, illatukat is szerette, amint szétáradtak a lakásban, amikor főzött. Szinte hívogatták a jelenlévőket: gyertek, kóstoljatok meg!
Szülei és korábbi felmenői örökségül hagyták a régi magyar receptek alapján készített ételeket, melyek úgy hatottak rá, mint csecsemőre az anyatej. A tányérján lévő ínycsiklandozó falatokkal nap, mint nap nézett szembe, és tüntette el száján és nyelőcsövén keresztül a gyomrába. Ezekből építkezett. Szerette őket és ragaszkodott hozzájuk, nem akart változtatni rajtuk, amitől talán maradi, vaskalapos polgárnak hatott, de ő nem bánta. Külföldi utazásai során sem tett kivételt. Nem vonzotta az ismeretlen és különleges ételek megkóstolásának lehetősége. Feketéné Bencsik Julianna: Mediterrán ebéd bővebben…
Újra ugyanott vagyok. Hogy is van az a hasonlat a saját farkába harapó kígyóval? A dolgok körbeérnek, és ugyanott végződnek, ahol kezdődtek. Még jó, hogy nincs farkam! Bár az mindent megoldana. Akkor ÉN diktálnék, ÉN röhögnék a markomba és miattam rágnák a körmüket a luvnyák. Az olyan öreg csajok, mint én. Végül is harmincöt fölött mit akar még az ember? Pláne az ember lánya! Nem, már nem akarom megmutatni sem a világnak, vagy neki, vagy akárkinek. Igenis gyenge nő akarok lenni! Tessék nekem udvarolni, meghódítani, a kívánságaimat lesni! Na jó, egyelőre csak tessék engem hívni. Egy icipici telefoncsörgést akarok. Egy csörrenést, egy zörrenést, egy berregést, egy villanást legalább! Be fogok dilizni, ha ez így megy tovább. Pecznik Éva: Add édesen az életed bővebben…
Édesmamának édes szaga van, biztosan azért hívjuk így. Almás pite illatú a ruhája, a köténye meg fahéjas szagú. Mondogatja is neki Édespapa, hogy „Édesilonkám, Édesilonkám, cukor falatom nekem” – és ilyenkor belecsíp Édesmama hátsójába. Mondjuk, ezt csak akkor csinálhatja Édespapa, ha Apám nem látja, mert Édespapa a fia előtt soha nem tenne ilyesmit.
Arra viszont még nem jöttem rá, hogy Édespapa mitől édes, mert neki sem a neve, sem a szaga nem indokolja az ilyen finom megnevezést. Őt még senki nem szólította Édesjóskának. Tóth M. Erika: Lacuska bővebben…
Mielőtt belépett volna, felszívta az orrát, majd egy férfias herákolással kicsapta az aszfaltra a légutait zavaró, nikotinba kövesedett turhadarabkát. Józsi fél kézzel a Pub-lik ajtaját fogta, másik karját óvón egy befőttesüveg köré fonta.
– Szevasztok! – rikkantotta.
Az ajtónyitástól meglebbent a sűrű füst, és láttatni engedte Egyfogú Ferit, amint éppen sört csapolt a pult mögött. A fojtó levegő fullasztó köhögésre ingerelte Józsit, aki végül egy bosszús basszaistennel bevágta az ajtót maga mögött, és megállt lihegve. Homlokán az erőlködéstől apró izzadságcseppek indultak meg borostás álla felé. Sanyikabagról a pultnál éppen remegő kézzel gyújtott egy talpas szofira, miközben kocsonyás tekintetét a belépőre emelte. Nem értette a hirtelen támadt zavar okát. Istók Anna: A macskapálinka bővebben…
E meseszerű cím után akár úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, szép Erdélyországban, a Morgó hegy oldalában, volt egyszer egy falu, úgy hívták, hogy Uzonkafürdő. De szerencsére Uzonka nem csak volt, hanem megvan most is, sőt, még szép magyar neve is felkerült a falu határát jelző táblára, ami bizony nagy előrelépés a régi időkhöz képest.
Bizonyára megvan még az az embernyi gerendákból ácsolt családi nyaraló is a patak fölötti marton, udvarában a tűzhellyel, ahol flekken sül a parázson, és jóféle szilvapálinka melegíti a flékenyezők nem tűz felé eső oldalát. Talán az a szokás is megvan még, hogy elalvás előtt a gyerekeknek mesét mondanak a Morgó vulkánról, ami így, öregen, már csak a borvizeket bugyborékoltatja a völgyben, de fiatalon szörnyű dolgokra volt képes. Mersdorf Ilona: Az uzonkai csihány bővebben…
