Szia Zsuzsa!

Hát, ezt is megéltük! Jobban mondva ti, hiszen én már csak a messzi távolból tudtam figyelni rátok, és beszívni magamba a felém áradó szeretetet. Micsoda paradoxon, hogyha nem történik meg tavaly szeptemberben a tragédia, nincs könyv. Szokták mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Azzal, hogy elkészült a könyvem, nagyobb esélyem lesz megmaradni az utókor emlékezetében. Na, ez most kissé patetikus lett, pedig nem szoktam érzelegni. Sajgott a szívem, hogy nem lehettem köztetek teljes valómban, csak láthatatlanul. Sokan eljöttek, nem számítottam ennyi érdeklődőre. Külön öröm volt látni a régi és új Irkásokat, (kösz, Éva és Edit), nem beszélve férjemről, Zoliról, és a másféléves kisunokámról, aki már úgy megnőtt, hogy már szaladgált a tündéri tüllszoknyájában. Zoli ragaszkodott ahhoz, hogy még az idén megjelenjen a könyvem, és neki köszönhetően, csak helyeselni tudom, hogy a végén mindenki egy ingyenes példánnyal távozott.

Köszönöm, hogy vidám hangulatú megemlékezést rendeztetek, ami csak éppen annyira volt megható, amennyire egy posztumusz könyvbemutatóhoz illik. A kórus (Tassy Zsuzsanna, Tibold Mariann, Vilcsek Adrienne, Voit Ágnes) kezdésnek a melankolikus Mozart művel megadták a nosztalgikus hangulatot. Ezután máris elérzékenyültem, amikor Fóthy Zsuzsa méltatta aktivitásomat az Irkában, és az egyéb könyvtári rendezvényeken, pályázatokban. Köszi Zsuzsa kedves szavaidat.

Jó érzés volt a háttérben kivetített fotók, de egyben fájdalmas volt látni az évekkel ezelőtti önmagamat veletek boldogan, vidáman Siófokon, Mátrakeresztesen, és a többi Irka rendezvényen. No, de nem búslakodunk, hanem örülünk a csodálatos könyvnek, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. A szőttesem színei jót mutatnak a borítón, dicséret Gergely Gyöngyvér Ildikónak. Nem baj, hogy az Irka kötetekkel ellentétben, ez most sokkal nagyobb lett. Tetszenek a fejezetek elnevezései, magam se tudtam volna jobbat kitalálni. Megérdemlik, hogy felsoroljam: Az élet partján, Innen jöttem, Kincsesláda, Vadvízi tegezés, Utazás, Kerti csendben, Öregségnapló, Huszonegy nap, Napról napra. Aranyosak a kategóriák illusztrációi, különösen a csillagmintás, fekete macska a Kerti csendben. Olvasási kedvcsinálónak elég volt a rövid bemutatás, amihez jól passzoltak Anikó felolvasásai. A macskák illemtanát nagyon élveztem. Köszi Anikó!

Zsuzsa, most jössz te! Látod, látod, nem megmondtam, hogy ne izgulj! De ha ennyi adrenalinszint kellett a szereplésedhez, akkor megérte. Érződött Pannival a kettőtök közötti összhang, ahogy az évek során összecsiszolódtatok. Nem voltál indiszponált, sőt, úgy láttam, tudtad élvezni a debütálást, és kedvedre elmesélhetted a könyvszerkesztés nehézségeit. Az évek során elfogadtad, hogy az író kitárulkozik. Köszönöm, hogy Anikó zseniális tolmácsolásában elénk tártátok a nekem írt, személyes hangvételű leveleidet. Meghatódtam, és megkönnyeztem. Nagyon hálás vagyok, hogy Pannival együtt nem sajnáltatok időt és fáradtságot, hogy megszülessen a könyvem.

Pannival értek egyet, hogy nagyon sok írás kimaradt. Ezeket lehetne a Lépcsők regényemmel egy kötetbe tenni, hiszen az úgyis csak egy önéletrajzi kisregény. Meglepődtem Béla felajánlásán, hogy befejezi a Körmendi nyomozó és a pipacsos szalmakalap c. krimimet. Kíváncsian várom, hiszen teljesen más stílusúak vagyunk, nagy kihívás lesz neki, az biztos.  Köszönöm mindenkinek a részvételt, jó olvasást kívánok: Ilona

Ui: Szép a pulcsid, hiába, a francia divat felülmúlhatatlan.

Megmutatom gondolataimat az írásról, ez is egy a kimaradottak közül:

Az írás és az élet dilemmája

Az írás megszállottság. Eluralkodik az ember agyán – míg ír, nem érzékel semmi mást a világból, még saját testének jelzéseit sem fogja. Tehát: az írás árt az egészségnek, tönkreteszi az életet.Még mindig úgy nézek az írásra, mint választható életformára. Mérlegelem a pro- és kontra érveket. Még nem késő, még kiszállhatok belőle. Kerülgetem, mint egy szakadékot. Vagy mint egy mély tavat, amibe nem merek beleugrani. Érveket keresek.Gyűjtöm az elriasztó példákat, intő jeleket. Ulickaja, Mankel betegsége – vajon nem a test végletes elhanyagolásából eredeztethető? És kiterjeszthető ez más időkre, más művészetekre is.Adódik a kérdés: mi a fontosabb? A művészet, vagy az élet? Vajon lemondtak volna-e az alkotásról a fenti írók a hosszabb élet javára? Azt hiszem, igen. És végtelen önzés volna-e részünkről, ha mi, olvasók, műélvezők, inkább a nem-lemondásukra szavaznánk? Ismét igen. Tehát a válaszom – arra kérdésre, hogy mi a fontosabb – az, hogy: az élet.

https://www.nobelprize.org/prizes/literature/2025/krasznahorkai/1751702-lecture-hungarian

Mersdorf Ilona tavaly hagyott itt minket. A gödöllői írókör legaktívabb tagja volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Ilona volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt.
Halála után rengeteg írás maradt, melyből egy kötetre valót most összegyűjtöttünk és mindazok számára, akik ismerték és szerették Ilona írásait, egy kis ízelítőt nyújtunk abból, milyen hatalmas szellem és alkotási vágy fűtötte.

Várunk szeretettel minden érdeklődőt!
Kérjük, az istoka@gvkik.hu email címén jelezzék, ha szeretnének egy példányt Ilona könyvéből. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.

Azok a régi nyarak! Ezzel az aránylag könnyű feladattal indult az idei Irka tábor, augusztus 15-én, rendhagyó módon itt helyben, Gödöllőn. Istók Anna, Panni, magára vállalta a házigazda szerepét a napsütötte, hortenziákkal övezett teraszán, aminek egyik sarkában jakuzzi lapult. Aznap (is) tombolt a kánikula. Ez nem rettentette el a találkozástól a számos új taggal bővült Irka csapatot. Mire megkóstoltuk a padlizsánkrémet, a házi sütiket, iszogattunk a finom sörökből, már csak egy óra maradt a fent említett feladatra. A teraszi hőségből többen bemenekültünk a hűs szobába. Vigyázzatok a macskára, nem szabad kimennie! figyelmeztetett Panni a féltve őrzött, nagy testű szobacicájára. Ahogy elnéztem Kókuszt, elhittem a neten írottakat erről a fajtáról: a szibériai macska egy nagyon egyszerű karakterű és jó ösztönökkel rendelkező macska. Különösen kíváncsi természetűek, okosak és kalandvágyóak. Sok szibériai cica már fiatal korában megtanulja, hogyan kell az ajtó kilincsét használni. Fontos a jó nevelés, ugyanis elég önfejű fajta, vigyázni kell, nehogy a gazdi fejére nőjön!

Ennyi kitérő után éppen ideje volt felidéznem a régi, szép időket. Kavarogtam bennem gyerekkorom nagymamánál töltött nyarai, amikor az unokatestvéreimmel a góréból egy spárgára kötött kampóval próbáltuk felhúzogatni a paraszti udvar tárgyait, vagy amikor a nagymamával talicskával vittük a ruhákat a patakra mosni, vagy hetente egyszer, az otthon kelesztett kenyeret a pékségbe kisütni. Eszembe jutott a bolgár augusztusi nyár is, amikor tizenhat éves vággyal, hímzett virágos kárminvörös szoknyában néztem a Guantanamérára táncoló párokat a bárban, és egy kis üvegben hazavittem a tenger vizét emlékül. Annyira zúdultak rám az emlékek, hogy a látszatra könnyű téma ellenére a novellát még csak elkezdenem se sikerült. Ilona már két oldalt írt volna, gondoltam, és láttam őt tizenöt évesen, amint a szív alakú vázába szálanként tuszkolja bele a hóvirágokat, miközben magányosnak érzi magát. A fájdalom, hogy Ilona már egy éve nincs közöttünk, segített. Felvillant egy kikötő, Punta Sabbioni, és újra a hajón ültem huszonegy évesen, felfokozott izgalommal a szívemben, hogy mindjárt megpillantom Velencét úgy, ahogyan a legszebb, a tengerről közeledve. Velencében ettem életem első bolognai spagettijét, először ittam Chiantit, a leghíresebb olasz vörösbort, először láttam az utcán békésen vonuló tüntetőket, és először éltem át a szabadság életérzését.

A nem szűnő meleg ellenére boldogan nosztalgiáztunk. Volt, aki az Utasellátó csokira emlékezett, volt aki a nagymama kaszáspókjaira. Felejthetetlen vagy felejthető családi nyaralások, busz utazások, de még családi tragédiák is felidéződtek. (ezek majd folyamatosan olvashatóak lesznek a blogban)

Íme, ahogy mondani szoktuk, a fotók önmagukért beszélnek a tizenegyedik Irka tábor első napjáról.

a szerző fotói

Kivégzés. A „színházat”, mint olyat nem lehet kiiktatni, mert (látens?) létszükséglet. 2031, Katona Kamra (2025. május 3.)

Most hagyjuk Shakespeare-t. Az emberek ősidők óta fogékonyak minden szemük elé kerülő látványra, amiben van valamiféle vélhető rend (ígéret). Szeretnek rácsodálkozni a lappangó, nem közvetlenül megnyilvánuló, de mégis jelen lévő, de nem azonnal érezhető, tudható, a felszín alatt húzódó összefüggésekre különösen, ha azok saját (meglévő) „igazságukat” támogatják. (De ne legyünk negatívak, sokszor akkor is, ha nem.) 

A körülményeim alakulása úgy hozta, hogy egy ideje nem voltam színházban. Végre újra elkezdek járni. Első alkalommal visszatértem a régi szokásomhoz, hogy kiválasztom a „legkívánatosabb” darabot odamegyek fél órával a kezdés előtt és valahogy bejutok. Most is így lett.

A Katona Kamrában végül 2031 címen futó darab eredeti címe a Kivégzés volt, ami nagyon találó, mert sok más – talán még fontosabb dolog – mellett az „utolsó szabad játszóhely” a Petri György Színház felszámolása idején játszódik. (Katona, az Örkény és a Radnóti már „megszűntek”.)

A szerző Biró Zsombor Aurél neve ismerős volt számomra, mert nemrégiben nagy élvezettel olvastam „Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek” című 2024-ben megjelent rendhagyó regényét. Ő és a rendező Dohy Balázs még csak húszas évei második felében járnak (már az Orbán rendszerben eszméltek), mégis valami olyan szellemi nyitottságot áraszt az előadás, ami különleges élmény. 

A szöveg és a rendezés egyformán szolgálja a hatást. A közlendő láthatóan közös. Szerző és rendező ritka szimbiózist képesek teremteni. Ugyanazt a nyelvet beszélik. A dramaturgia működik. Az „üzenet” világos, a felvetett művészeti és társadalmi kérdések húsbavágóan valódiak. A „kiszenvedett” (mert nem megy könnyen) válaszkísérletek nem ígérnek csodát, a dolog mégis valahogy működik és hat.  

Biró Zsombor Aurél és Dohy Balázs önmarcangoló elemzése saját korosztályukra irányul, (érthetően) főleg azt boncolja. A többiek (mint a darabban Gelléry, a nagy túlélő, rendező idol), és a létező (való)világ csak viszonyítási pontok. A feltett kérdések azok, amik egyetemesek. 

Arról, hogy mi a „kerettörténet”, nem lehet jobb összefoglalót írni, mint ami a színlapon van. „A hetedik Orbán-kormány második éve. Gelléry Károly, az Európai Polgár díjas művész, legendás egyetemi tanár és színházigazgató osztálytalálkozóra várja egykori rendező hallgatóit. Budapesten egész éjjel intenzív havazás várható.” A résztvevők egymás után érkeznek és mélyítik el a (sejthetően bekövetkező) „pszichodrámát”. 

Gelléry (valószínűleg nem először ebben a közegben) kifejti ars poeticáját. A színház nem „mintha”, csak akkor hat, ha a „játék” valódi. „Megkarcolni, felperzselni és belehalni.”

Kevés ijesztőbb/felemelőbb dolog van mint saját magunkat elfogulatlanul látni. (Nem is gyakran esik meg.) Az előadás egy nem tökéletes, de ígéretes kísérlet erre. Én nagyon várom a folytatást.

A szereposztás és a nyújtott teljesítmény parádés. 

Gelléryként Fekete Ernő remekel. Sallangmentesen sikerül illusztrálnia a(z el)játszott figura fentebb kifejtett elveit. Mindent felvonultat (beleértve a fizikai meztelenséget) hogy egyszerre legyen apa figura, bölcs tanár (osztályfőnök), született Nárcisz és túlméretes ego. Közben elhiteti, hogy kivételes zseni és azt is, hogy szörnyeteg. Nehéz vele, de aki bekerül a bűvkörébe, beleszeret és/vagy (meg)gyűlöli. Fekete alakítása hozza Gelléry világmegváltó ambíciót és érthetővé teszi környezete kisebbség érzetét.

Andor alakításánál Béres Bence a központba az érvényesülni akarást teszi. Itt és most kell létezni. A hatalmat tudomásul kell venni. Nincs másik világ ebbe kell illeszkedni ehhez kell alkalmazkodni, ha kell akár harsányan, gátlások nélkül.

Tasnádi Bencének nagyon „fekszik” Bálint szerepe, aki nem igazán bátor, mentálisan bizonytalan (rágja a körmét), de belül mégis képes úgy látni a dolgokat, ahogy vannak és amikor kell, tud érvényeseket kérdezni. Tehetsége kétségtelen, de nincs lehetősége a kibontakozásra.

Vizi Dávid Misije igazi „doer” (cselekvő). Érzékeny és tettrekész. Ő megmaradt Gelléry mellett. Ő tud róla a legtöbbet. Függ tőle és szolgálja, de a mester is rászorul gyakorlatiasságára. Persze neki is vannak lappangó sérelmei, fenntartásai.

Ricsi kulcsszereplő, bár már nem szakmabeli (pályát elhagyva vendéglőt grundol), de azért eljött. Az őt ért Gelléry féle faszszorongatás kapcsán szakadnak fel a régi sebek. Lengyel Benjámin Ricsije nem tudja túltenni magát a történteken. Az ő (hím)sérelme a dramaturgiai hajtóerő, ami előhozz a traumákra emlékezéseket.

A darabban nincs sok női szerep.

Mentes Júlia tartózkodó, megfejthetetlen Hannája mögött a rendező(nő), mint alkotó homályban marad. Leszbikussága is csak akkor derül ki, mikor beállít barátnője. (Ennek a mellékszálnak nincs dramaturgiai indokoltsága, legfeljebb Katonabeli szimbolikája.) A tanulmányok alatt ő is összejött Gelléryvel. Ezt mindenki látta. De azt ő maga se tudta/tudja eldönteni, mi volt ez a viszony, szerelmes volt-e belé vagy sem.

A kívülállóként betoppanó Petra figurájából Kanyó Kata kínozza, ami benne van (nem sok). Hihető a féltékeny, labilis, társfüggő, konformista humánértelmiségi, aki más. (Ez a figura talán a legsikerületlenebb, hiába igyekszik Kanyó életet lehelni bele.) 

Rába Roland (hangfelvételről) a hatalmi kapcsolatot – telefonból szólva – jeleníti meg életszerűen. Az előadás úgy hiteles, hogy közben autentikusan köznapi. A darab végén az ő hangján sejlik fel az „utolsó mohikánként küzdő” Petri György Színház várható sorsa. (A kivégzés.) 

Az alig egy hónapja bemutatott előadás annyira színészi játék centrikus, hogy a díszlet, jelmez, zene, zaj, hang, fény effektusok nem hagytak említésre méltó benyomást. (Persze lehet, hogy ez a játékba belesimulás az erényük.)

A hatásosnak szánt bonmot (mém csíra), hogy „a férfi nem kávézni akar a nővel, hanem baszni”, nem tartozik az előadás legerősebb „üzenetei” közé. A recenzió író (aki negyven évvel idősebb az alkotóknál), sajnálja hogy ezen a megközelítésen nem jutott túl (még!) ez a nemzedék (sem). A (társadalmi) nemek és a nemiség ösztöneinek kezelni tudása alapvető a közös „boldoguláshoz” (és nem politikai vagy anyagi kérdés). Ezzel még van dolog.

Egyértelműen ki kell mondani, ez az előadás katartikus élmény volt. Ez különösen azért nagy dolog, mert témáját tekintve lehetett volna akár „szokásos belterjes köldöknézegetés” is.

Utóirat. A Katona Kamra élmény utáni estén – lévén erős benne a sokszínűség iránti kíváncsiság – a recenzióíró megnézte a Nemzeti Színházban Eugène Labiche Marc-Michellel közösen írt Olasz szalmakalap című 1851-ben bemutatott, néhány hete újra a nemzet színházának színpadára vitt „bohózatát”, amibe (a rendelkezésére álló) apait anyait bele toltak. Azt a dohszagot, ami áradt ott, nehéz feledni. (De stop, a szerző megfogadta hogy, csak olyan előadásról ír, amiben valami tetszett.) Ennek kapcsán egy égető kérdés tolakodott elő és nem akar távozni: Lehet hogy már most 2031 van? 

Az érzelmi lények egymás rovására „nyaralnak”. Carlo Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház (2025. május 24). Fotó: Katona József Színház

Az elmúlt évek tapasztalata alapján nem volt kétségem, hogy élmény lesz Goldoni Egy nyár címen, Ascher Tamás rendezésében játszott darabjának megtekintése. Shakespeare és Csehov (akik számomra nehezen felülmúlható zsenik) műveiből könnyű jó előadást csinálni. (Persze rosszat sem nehéz!) Egy (régi) vígjátékból releváns élményt kreálni csak igazi profi színház képes.

Nem sorolom magam a „körúton belüli balliberális értelmiség” körébe, de az a fajta „színház” amit az Egy nyár előadás képvisel egyezik az én ízlésemmel. Bár a kortárs műveket nézem legszívesebben, ezt a klasszikust most nagyon tudtam élvezni. Ebben döntő szerepe Ascher Tamásnak és Katona társulatának volt (nem a darabnak magának).

Carlo Goldoni (1707–1793) az olasz vígjáték atyja és a 18. századi európai színház jelentős alakja volt, aki megreformálta az olasz komédiát, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte merevségétől jutott el a kidolgozott, realisztikus és jellem központú ábrázolásig. A Nyaralás trilógia (Trilogia della villeggiatura) 1761-1762-ben készült el. Három különálló, de összefüggő komédia, melyek egy nyaralás körüli eseményeket, illetve az akkori velencei polgárság társadalmi szokásait és viselkedését mutatják be. Ezt „aktualizálta” Ascher Tamás úgy, hogy az ma is értelmezhető módon tudott szórakoztatni (szünettel együtt) három órán át. (A rendezőt egyébként láttam a nézők között. Végignézte az alig több mint egy hónapja játszott előadást.)

Az Egy nyár a három eredeti darab lepárlása. Az elején (Le Smanie per la villeggiatura – Mániákus nyaralók) a velencei polgárok készülnek a nyaralásra, bármi áron. A státusz és a látszat fontosabbak, mint a lehetőségek józansága Az érintettek abban versenyeznek, ki extravagánsabb (ha hitelből is). Azután következik maga a nyaralás (Le Avventure della villeggiatura – Nyaralási kalandok). A szereplőket már a nyaralóban látjuk, ahol folytatódnak a korábbi rivalizálások, pletykák, udvarlások és szerelmi bonyodalmak. A „felszín mögött” megjelennek a komolyabb érzelmek, konfliktusok. Felizzik a szerelem és a féltékenység. A végkifejletben (Il Ritorno dalla villeggiatura – Hazatérés a nyaralásból) felvillan a nyaralás utáni időszak, a hazatérés utáni élet. Láthatjuk a következményeket, a szereplőknek szembe kell nézniük a valósággal, az anyagi nehézségekkel és a romantika és a lehetőségek elérésével.

Az előadásban egy „polgári társaság” készül a városból a tengerpartra, mert nyaralás nélkül nem lehet létezni. (Pedig itt a nyaralás nem a munka kipihenése.) Nyaralni kell, mert aki számít, azt teszi, ha kölcsönből is, éjjeli utazást vállalva, hogy egy éjszakával kevesebb legyen a szállásköltség. Már az oda utazást kapcsolati és anyagi bonyodalmak hátráltatják. Végül azután mindenki megérkezik a tengerpartra, ahol (kényszeresen) előtörnek az érzelmek, kapcsolatok élednek és érdekek bonyolódnak. Ám sem a darab, sem az előadás nem végződik hepienddel. A végén mindenki visszatér a „nyaralás” előtti realitásba. Nincs szabadulás a társadalmi helyzet béklyóiból. Hiába nyilvánvaló, hogy a helyzet akadálya a boldogságnak, senki nem (mer) lázad(ni) a konvenciók béklyója ellen. 

Talán éppen ezt a(z időtlen) tehetetlenséget akarja bemutatni sz előadás. Nyilván az is szempont lehet, hogy Goldoni figurái nem egydimenziós vígjátéki karakterek, hanem bonyolult kapcsolatokkal áldott/vert összetett (drámai) személyiségek. A népes nyaraló társaság sok jó alakításra lehetőséget adó szerepet kínál a társulatnak. Az urak és szolgák egybefolyva is elkülönülő világa pedig ideológiamentesen nyújt betekintést a polgári társadalomba. A sokszereplős darab jó néhány közel azonos súlyú szerepet kínál. A rendezés ritkábban látható idősebb társulati tagokat bevonva ad teret a Katona társulatának az együttes játékra. Az így létrejött eredmény példamutató. 

Bezerédi Zoltán szokásos bölcs profizmussal játssza a nyaralás szervezőjeként központban lévő, engedékeny, jószívű Filippo apa figuráját. Fulgenziot, az örök közvetítőt (Filippo és Leonardo barátját) Dankó István hihető buzgalommal kelti életre. Borbély Alexandra „komédiázáson” messze túllépő beleéléssel kelti életre a két férfi közt őrlődő Giacintát (Filippo lányát). Mások vágyának és saját szenvedélyének tárgyaként egyaránt nagyon hitelesen, modorosság nélkül tud jelen lenni a színpadon. Bányai Kelemen Barna Leonardoja (szinte már mai férfiideál) szerelmes macsó, aki számító és féltékeny, de már megjelenik benne a neki testhezálló empátia is. Jordán Adél jó választás Vittoria (Leonardo húga) szerepére. Alkata, mimikája és hangja kifejezi a figura mesterkélt női rafinériáját, de ha kell, párosul a realitásba belenyugvás képességével is. Guiglielmo bőrébe bújva Mészáros Béla maga a megtestesült (reménytelen) szerelem. Egyszerre folyton aktív és menthetetlenül tehetetlen. Úgy sodródik az eseményekkel, hogy nem hat rájuk. Fullajtár Andrea Sabina (Giacinta nagynénje) figurájába belesűríti a szereleméhes, idősödő, korával nem békülő nő minden jellemzőjét. Vagyonát is használva férfira vadászik. Sabina üldözésének tárgya, Ferdinando, akit „élősködőnek” neveznek a többiek.

Belőle Keresztes Tamás (kicsit túljátszott) mulatságos karaktert formál, jellegzetes gesztusokkal láttatva a figurát. Pancraziot (Leonardo nagybátyját) Elek Ferenc sallangmentes hitelességgel hozza. A földön maradva létezik és rendületlenül szereti Costanzát. Pálmai Anna Costanza szerepében érett nőt alakít, aki fiatalon megözvegyülve tisztában van magával és lehetőségeivel. A darab „fiataljait” Rosinát (Costanza unokahúgát) Erdős Lili m.v. és a bele szerelmes orvostanhallgatót Togninot Jakab Balázs korrektül játsszák el. Ők (legalább) egymáséi lesznek a darab végére. 

A „szolgák” egyenrangú részesei a hatásnak. Közülük Pálos Hanna Brigidája emelkedik ki, józanságával, szókimondásával. Ő a legtudatosabb a cseléd. Paolot (Leonardo mindenesét) Gloviczki Bernát távolságtartó szarkazmussal jeleníti meg. A többi személyzet megelevenítését nagy öregekre bízták. Aldot (Filippo szolgáját) Bán János, Titát (Costanza szolgáját) – a színlapon szereplő Szacsvay László helyett – Takátsy Péter, Beltramet, (Pancrazio szolgáját) Újlaki Dénes néhány gesztussal és puszta jelenlétével is képes  életre kelteni (sőt emlékezetessé tenni). Pásztor Dániel szakácsa megszólalás nélkül magára tudja vonni a nézői figyelmet. 

A színváltásoknál időnként megjelenő dizőz Roszik Hella m.v. és kísérő billentyűse Banga Dániel Gábor m.v. mai zenéjükkel szervesen illeszkednek a feszes színpadi játékba. A zene és a dalok Matisz Flóra Lilinek köszönhetők. A dramaturgokként Balázs-Piri Noémi és Török Tamara (aki az újrafordítást is végezte) és konzultánsként Nádasdy Ádám dolgoztak a rendező keze alá. Khell Zsolt mértéktartóan „gazdaságos” díszlete és Szakács Györgyi ábrázoláshoz éppen szükséges külcsínt adó jelmezei kellően segítették a darab értelmezését. Ugyanez igaz Bányai Tamás világítására és Vajdai Vilmos hangtechnikájára.

A(z idősebb korosztályba tartozó, nő többségű) közönségnek tetszett, amit látott. Lelkes tapssal köszönte meg az élményt. Ez az előadás (bombasztikus hatás nélkül) mintegy összefoglalta a Katona József Színház erényeit. Az egyéni profizmust minden színházcsináló funkcióban és egyidejűleg a képességet a csapatjátékra.

Hazafelé a Deák térnél találkoztam Gryllus Dorkával és a Trojka Színházi Társulás néhány színészével, akik az „Anna Karenina befejezetlen története” című előadásukról tartottak hazafelé. Ez arra emlékeztetett, hogy ma választanom kellett az Egy nyár és az ő előadásuk között. Megkérdeztem mikor játsszák legközelebb. Megtudtam, hogy lesz még egy belőle júniusban. (Örültek érdeklődésemnek!) Már a földalattin azzal „nyugtattam” magam, hogy vigasztaló a tény, hogy még mindig van olyan eset, hogy egyidőben két olyan darab van műsoron, amit látni szeretnék. 

2024. december 20-án mutattuk be a gödöllői városi könyvtárban az IRKA 10. antológiáját. Az estről készült beszélgetés most felkerült a könyvtár youtube csatornájára, itt visszanézheti, aki lemaradt róla. Sajnos a játék már nem lett felvéve, de higgyétek el, nagyon szórakoztató volt az is!

A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án az Irka tizedik könyvének bemutatóján Istók Anna, az Irka vezetője rendkívül csinos, elegáns öltözékben, egy lila pliszírozott szoknyában, és egy fekete, karokon átlátszó, csipkehatású felsőben köszöntötte a közönséget, és az álarcaik mögött rejtőző irkásokat.

A műsor egy különleges produkcióval kezdődött: irkatársunk, Karsai Gizella pantomimművész avatott be minket az álcázás rejtelmeibe.

Újvári Miklós újságírót, az est debütáló moderátorát az írókör megalakulása, a benne zajló foglalkozások mikéntje, és a könyvek szerkesztése, lektorálása érdekelte. Panni többek között a témaválasztásról, a szövegek tömörítésének fontosságáról beszélt, s megemlékezett Mersdorf Ilonáról, a nemrég elhunyt társunkról, aki az írókör mozgatórúgója, mondhatjuk lelke volt.

A kötet illusztrátora, egy régi irkás, Fodor Katalin grafikusművész elmesélte, hogy teljes szabadságot kapott az alkotásban, és bátran nyúlhatott olyan technikához, amit nagyon szeret, ami személyes, de egy szűkebb rétegnek szól.

Az est legérdekesebb része következett: a szerzők szereplése. Panni az adott novellához kacsolódó kérdéseire mindenki megpróbált az álarca mögül őszintén válaszolni.

Íme a kérdések: (válaszok alább a videóban)

Almási Lajos: Isten belát-e a maszk mögé?

Bojár Cassino: Fel lehet építeni egy egész életet egy hazugságra?

Galló Kovács Zsuzsanna: Ezt nem illik csinálni – mit jelent számodra ez a mondat? Jellemző ez még rád?

Filep-Pintér Eszter: Szoktál-e még szégyenkezni, ha igen, mi miatt?

Istók Anna: Mindenkinek van valami függősége, neked mi?

Kakucska Melinda: Mi az, ami ki tud billenteni a döntésképtelenségből és elindítani a változás útján?

Karsai Gizella: Egy színész mindig szerepet játszik. Te sose felejtetted még benne magadat egy szerepedben? maszkodban?

Kenéz Árpád: Neked magabiztosságot ad, ha magadra öltesz egy maszkot, egy szerepet?

Kovács-Oláh Anikó: Hogyan tudja az ember a félelmeit legyőzni?

Kővágó Éva: Szerinted hogyan válik valaki hőssé? Mi kell hozzá?

Nagy-Laube Csilla: Az anyaság egy olyan szerep, amit le lehet néha tenni, levenni az anyamaszkot, vagy ez már örökre az arcunkra ragadt?

Németh Anna: Szerinted a megfelelési kényszerből születhetnek pozitív dolgok?

Papp-Klára Márta: Mi az, ami téged a legjobban felháborít?

Richter Anikó: Sokan nem azt az életet éljük, amit élhetnénk. Mi ennek az oka?

Szabó Anikó: Szerinted kell-e vagy nem kell az álarc a mai társadalomban?

Tóth M. Erika: Bizarr témával álltál elő, pornófilm forgatáson vesz részt novellád főszereplője, akiről csak annyit árulunk el, hogy virtuális szemüvege is fontos kellék ebben a történetben. Úgy látom, írásodban feszegeted ezt a mai, trendi virtuális valóságot, a te, mondhatjuk nem mindennapi, fantázia világodban meddig terjednek ezek a határok?

Ujj Béla: Létezik-e egyáltalán az embernek egy maszk nélküli arca?

Kell egy csapat! Az ismert film jelmondata jutott eszembe a könyvbemutatóra készülődve, és mindvégig a helyszínen is. Boldog vagyok, hogy a sors kegyes velünk: az IRKA csapata tizenhat éve tartja magát. Együtt megyünk a parkon át, irodalmat főzünk, álmodozunk, Darwint parázni kényszerítjük, bejárjuk a világot, rácsodálkozunk a hétköznapi dolgokra, és álarcok mögé bújunk.

Panni frappáns fészbuk bejegyzésével búcsúzom, és mindenkinek jó szórakozást kívánok az Álarcainkhoz.

„Fantasztikus hangulat, fantasztikus közösség. Öröm irkásnak lenni, imádom, hogy benne vagytok minden bolondságban, hogy mindig kitaláltok valami kreatívat. Az Irka tizedik antológiáját, az Álarcainkat maszkban mutattuk be, az est végére persze mindenkiről lekerült minden álarc, és minden titokra fény derült. Köszönöm, hogy vagytok és mindenkinek, aki itt volt és segített, részt vett, meghallgatott.”

illusztráció: a könyvtár és a szerző fotói

 

Régóta hagyomány, hogy az IRKA antológiákat a körhöz kapcsolódó művészek fotói, grafikái színesítik. A jubileumi, tizedik Irka kötet illusztrátorának különleges művészt kértünk fel, aki nem csak azért különleges, mert a WMN magazinja mellett a Pagony kiadónál is jelennek meg munkái, hanem mert az írókörünk alakulásakor sokáig tagja volt a csapatnak. Nem csak rajzai, de versei is különlegesek voltak Fodor Katalinnak, Katusnak, akinek a mostani kötet borítóját és belső grafikáit is köszönhetjük.

A kötet bemutatójára 2024- december 20-án 18 órakor került sor a gödöllői városi könyvtárban, ahova sok szeretettel várjuk az érdeklődőket!

Az IRKA 10. antológiájának bemutatójára sok szeretettel várjuk az érdeklődőket.

A Karácsony a könyvtárban program részeként 2024. december 20-án lesz lehetőség az új kötet megvásárlására is kedvezmények áron, mely kiváló ajándék is egyben az olvasni szerető barátoknak, rokonoknak.

A jó irodalmi szöveg kíméletlenül őszinte, hiszen egy jó író kiváló lélekelemző is. Mélyre ás, megmutatja a dolgok színét és fonákját, a jó írás nem ismeri a szemérmet, a szégyent, lefejti az álarcokat, beles a maszkok mögé. Végső soron az okokat kutatja, azt, hogy mi mozgat minket, embereket.

Az Irka tizedik antológiájában huszonegy szerző tárja az olvasó elé pőrén önmagát és hív mindenkit önismereti utazásra. Mert álarcokat mindannyian viselünk, a novellák, versek olvasása közben megértjük, mennyire hozzánk ragadtak ezek a szerepek, és talán kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, kik is vagyunk valójában, ha lehullanak a maszkok és előtűnik az igazi valónk.

Várunk mindenkit!