A káoszt nem kell megrendezni, az alapállapot. 4-6, Vígszínház, 2026. szeptember 30.

A minap ezt olvastam: „…a legjobb tényleg sz@rni az egészre, és mindennap beb@szni, mint az atom. Mi a f@sznak kell a színház is? …” Az szöveg felkeltette a figyelmemet, amit tovább fokozott, hogy a 4-6 alkotói azt nyilatkozták: „olyan fiataloknak készítünk előadást, akiknek eszük ágában sem volt soha, hogy színházba jöjjenek.” Aztán a neten találtam egy jegyet másnapra a 4-6-ra.

Nincs új a nap alatt: jelen sorok írójának több évtizedes vágya olyanoknak írni, akik nem olvasnak. (A lehetetlen misszió is lehet inspiráló cél. Hajrá!)

A flottul működő budapesti tömegközlekedésnek köszönhetően fél órával a kezdés előtt a színháznál voltam. A bejárattal szemben lévő padról figyeltem a gyülekező közönséget. Közben felfedeztem, hogy a pad melletti fák tövében a mulcs nagy részét eldobott csikkek alkotják.

Mielőtt a konkrét előadásról írnék, érdemes áttekinteni a mai színházi összképet (Big Picture). A kortárs színház a digitális valóság kényszere alatt (vagy arra hivatkozva?) bonyolult, interdiszciplináris élményt akar nyújtani, és közben lebontja a hagyományos kereteket. Ritkán marad tiszta prózai műfaj: elegyedik benne a kortárs tánc, a performatív művészet, a képzőművészet és a zene. A színész performerré, a rendező vizuális alkotóvá válik. A videóvetítés, az élő kamerahasználat, az AI-alapú látvány, a VR és az AR szinte kötelező elem, a technológia pedig már nem díszlet, hanem a színész partnere. Egyre gyakrabban a szerző is feleslegessé válik: a produkció a színpadra vitel során „születik”.

Azért, azt sem árt megfogalmazni, hogy szerintem a színház lényege: az élő, jelen idejű találkozás színész és néző között. Peter Brook szerint elég egy üres tér, amelyen valaki átsétál, miközben más nézi. Eric Bentley megfogalmazásában valaki eljátszik valakit, miközben egy harmadik figyeli. Grotowski „szegény színháza” elhagyott minden vizuális és audiális szemfényvesztést, ami nem a kapcsolatot szolgálja. A közös ügy a megtestesített cselekvés és a megismételhetetlen, közös, személyes jelenlét. A cél nem a szórakoztatás, hanem a katartikus együttlétezés.

Aktuális mottónak vegyük a darab címét adó vendéglátóhely marketingmondatát: „Meccsnézés, játék és pénztárcabarát italok egy fedél alatt.”

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése a Z generáció „nagybetűs életbe” lépését mutatja be. Egy fiatal pultos munkába áll egy kocsmában, ahol dolgoztatják, de nem jelentik be rendesen. A Kocsma a darab Világa: itt történnek a sorsok, ide szűrődnek be a rítusok és az ünnepek. Van itt minden, mint a búcsúban: alkoholista törzsvendég, kemény kidobóember, gaz könyvelő, korrupt ellenőr, bennfentes guberáló és persze van domináns „főcsapos”. A kocsma „kemény hely, nem lehet finomkodni, határozott hangot kell megütni mindenkivel”. És mindenki egyéni traumát hordoz. A vendégek közösen csak inni, drukkolni és csápolni tudnak. A háttérben éppen parlamenti választás zajlik. Van családi viszály, elhangzanak okoskodó, cinikus dumák és menő, divatos rappek. Közéjük ékelődnek be az érzelgős, kunsztos „balett/tánc”-betétek. Van mindenféle, elmaradhatatlan, személyközi érzelem bemutatás. De a végén semmi nem változik, a sok hűhó ellenére minden ugyanúgy marad, ahogy volt.

A játszók igyekeznek. Kovács Patrícia vérprofin dominál. Külön említést érdemel még Szabó Sebestyén László, aki a Nemzeti Színház tagja volt, és most megkülönböztethetően van jelen a színpadon. A kocsma népét játszók (Borbiczki Ferenc, Gál Réka Ágota, Majsai-Nyilas Tünde, Telekes Péter, Kovács Tamás, Ertl Zsombor, Medveczky Balázs, Horváth Szabolcs, Zoltán Áron, Márkus Luca, Csapó Attila, László Rebeka, Pupics Levente, Laczkó Bálint e.h. és Ötvös András) ott vannak, amikor kell, és azt teszik, amit közösen(?) összeimprovizáltak. A bevont táncosok (Bálint Barna, Mezei Ábel, Harangozó Boglárka, Kovács Enikő) sokféle, manapság kötelező mozgással tarkázzák a látványt. A generációs húzónév Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló, Fonogram- és Artisjus-díjas rapper, hozza a tőle elvárt formát (sikert). Láthatóan megpróbál integrálódni a csapatba, ami a performanszba nem könnyen bevont vendégtől nem kis teljesítmény.

A háttérben dolgozók közül a dramaturg, Németh Nikoletta munkáját irigyeltem legkevésbé: valószínűleg jelentős erőfeszítést tett a színházszerűség megteremtéséért. Schnábel Zita díszlete és Vas Kitti jelmezei illeszkednek a koncepcióhoz. Kondákor Ajsa Panka koreográfus és Berecz István néptánc-felelős a „kigondolt” fusion mozgásokat igyekezett jól betanítani. Urbán Kristóf zenéje és sound designja kiszolgálja a támasztott elvárásokat, Török Marcell videózása és Csontos Balázs világítása pedig azt csinálja, amit ma szokás.

A darabot néhány napja, 2026. szeptember 26-án mutatták be. A tiszta játékidő körülbelül két óra, egy performatív (hidratációs) szünettel.

Még nem dolgoztam fel teljesen, amit láttam, de egy dolog világos: ez az előadás a káoszt nem rendezi, hanem megmutatja, és tapicskol benne. A kocsma zajos, a szereplők igyekeznek, a látvány pörög, de a színház lényege, az élő, megrendítő emberi találkozás számomra elmaradt. Ami történik, inkább közös csápolás, mint katartikus együttlét. A rendező Ifj. Vidnyánszky korábbi munkái alapján többet, jobbat vártam. A közönség nem osztotta iménti fanyalgásomat. A nehézkesen befejeződő darabot lelkes és hosszas taps fogadta.

Az alkotók fiatal, színház-szűz többségű közönséget reméltek. Az átlagéletkor alacsonyabb volt a megszokottnál, de a Z generáció nem dominált. Bár a szünetben az előttem lévő sorban egy lány cigarettát sodort magának mielőtt kiment, a nézőteret nagyrészt az a korosztály töltötte meg, amely valószínűleg amúgy is jár a Vígszínházba.

Egy dolog nem hagy nyugodni, és nem először. A nyilvános előtérben látványosan iszapbirkozó színházi dinasztiák leszármazottjai túl gyakran kapnak mindenhol megszólalási lehetőséget. A mai forrásszűkében ez különösen nehezen érthető. Mellettük, helyettük szeretnék már valami tényleg újat, frisset, olyat, amit nem a kivételezettség szerencsés helyzete hoz létre, hanem az éles szemmel felfedezett, nyers, feltörő, eredeti tehetség. Szeretnék új helyszíneket is: elhagyott gyárépületet, raktárat, olyan üres közteret, ahol a hely maga dramaturgiai tényező. Preferálom a verbatim és dokumentumszínházat, amely a tapasztalt valóságot nem emésztetlen tüzijátékként hányja elém, hanem empatikus kritikával elemzi.

Mivel az emberi kultúra fő forrása a történetmesélés, jó lenne minél több, a szó eredeti értelmében vett, előadás, amikor a színház nem rögtönöz, nem haknizik, hanem új, megírt, érvényes, kortárs színműveket játszik. Mert vannak (és kinevelendők!) olyan nézők, akik harsány kavalkádok helyett avatott színészi játékkal előadott, rendezett történeteket szeretnének átélni és nem csak fogyasztani és csápolni akarnak a Színházban.

Hazafelé a 4-6-os villamos megálló felé tartva feltűnt, hogy a színház bejárat előtti csikk guanó nem kivételes, hanem általánosan jellemző. És akkor, ott a kellemetlen csatornaszagot is valahogy jobban éreztem. “Nagyon sajnálom.”

kiemelt fotó: a szerző felvétele

Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Második rész: Peresztrojka 
Radnóti Színház, 2026. szeptember 15.

Bár ma ez „nem divat”, szeretem nevükön nevezni a dolgokat. Sőt, nekem még ennél is fontosabbak a tények. A tény, mint olyan létezése, fogalma, közös értelmezése és használata nélkül nem lehet kommunikálni, közösséget alkotni. Mert bár én jól elvagyok a magam egyszemélyes csoportjában, nem akarok egyedül létezni: másokkal együtt akarom értelmezni, ami van. Mindenki tartozik valahová, akár akarja, akár nem. Olyan kategóriába is, amelyben (sokszor akár elenyésző) kisebbségben van. Ez nem identitáskérdés, hanem társadalmi tény. Vannak csoportok, amelyek sokkal több ilyen-olyan figyelmet kapnak, mint indokolt lenne. Az *Angyalok Amerikában* szereplői több ilyen közösségbe tartoznak (homoszexuális, zsidó, mormon, baloldali, liberális). A darab megszületése óta sokat változott e csoportok megítélése. Ami változatlan: a fenti közösségek egy részét kísérő, számarányukhoz képest megkülönböztetett (megkülönböztető!) figyelem. Ez utóbbi megfigyelés is kommunikációs tény.

A jegyet most is előző éjszaka vettem a neten, féláron. (Az előző szezonban nem kaptam!) Az Angyalok Amerikában darabbal először 2019-ben a Müpa Fesztivál Színházában találkoztam, operaként, a Neue Oper Wien produkciójában. Korábban csak hallottam róla, de nem ismertem. Akkor a mű magyarországi bemutatóján Eötvös Péter vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának válogatott tagjaiból álló együttesét. Az előadás nagy hatással volt rám. Utólag nehéz megmondani, minek volt ebben fontosabb szerepe: a „tartalomnak” vagy a zenének. Valószínűleg mindkettőnek.

Az alapul szolgáló irodalmi művet Tony Kushner kétrészes drámának írta. Harmincöt éve, 1991–1992-ben mutatták be. Az elmúlt évtizedekben a darab ikonikus, világszerte elismert művé lett. Magyarországon először 1993-ban játszották el az első részt, majd 2012 őszén bemutatták a teljes darabot a Nemzeti Színházban. Azóta többször is színre került. Színházmániásként sokszor elgondolkodtam már azon, miért van, hogy egyes darabokat sokszor és sok helyen színre visznek, másokat pedig ritkán vagy egyáltalán nem. Eddig nem találtam magyarázatot. A most látott második rész a múlt század nyolcvanas évei végének amerikai AIDS-válságát, politikai kiábrándultságát és a vágyott emberi megújulás lehetőségét járja körül a Reagan-kori New Yorkban.  A történet onnan folytatódik, ahol az első rész (Millennium Approaches) véget ért. Az AIDS-ben szenvedő Prior Waltert meglátogatja egy angyal, aki prófétának jelöli ki őt, és általa felszólítja az emberiséget: hagyja abba a haladást és a változást, mert Isten elhagyta a Mennyországot. Prior azonban visszautasítja az elhívást: küzdeni akar az életéért és az emberi haladásért, betegsége és szenvedése ellenére. Végül feljut a Mennybe, visszaadja a prófétai könyvet, és jobb életet követel a földlakóknak. Közben a többi szereplő élete is alakul. Joe Pitt, a látens homoszexuális mormon jogász felvállalja kapcsolatát Louis Ironsonnal, akivel Prior szakított. Házassága teljesen szétesik. Felesége, Harper, a gyógyszerfüggőségéből és hallucinációiból ébredve végül vállalja az önállóságot: elhagyja Joe-t, és új életet kezd San Franciscóban.  Joe főnöke, a hataloméhes, gátlástalan ügyvéd, Roy Cohn hosszan szenvedve belehal az AIDS-be. Betegágyánál a (fekete) ápoló Belize önzetlenül segíti, miközben korábbi tevékenysége áldozata, Ethel Rosenberg szelleme folyamatosan kísérti. Cohn halála után Louis és Belize megszerzik a férfi kapcsolatai révén illegálisan felhalmozott, kísérleti AIDS-gyógyszereit. Ezzel megmentik Prior életét. (Happy end!?) A darab epilógusában 1990-ben Prior – bár továbbra is beteg – barátai körében jelenik meg. Végső üzenetként (vörös farokként) elhangzik: van remény. A közösség ereje és a küzdelem nyomán a világ halad tovább (… még nincs vége). Bár a „mai világ” szellemével a darab már nem igazán kompatibilis, a valóság és a képzelet, az anyagi és a transzcendens keveredésének ábrázolása a kortárs nézőt is képes megragadni. Ehhez az is kell, hogy a mostani színpadra állítás sok mai (kötelezőnek számító) színházi elemet használ: mozgást, akrobatikát, LED-falat, valós idejű videót, fényeffekteket, sok zenét, látványos jelmezeket és díszleteket. Ez a reprezentációs mód – adott esetben – egyértelműen hozzájárul a hatáshoz.

Az aktuális színrevitel minőségének és hatásának legfontosabb tényezői – egyénileg és csapatként egyaránt – a játszó színészek. László Zsolt Roy M. Cohn megszemélyesítése (most is) kivételesen erősen van jelen. Tóth Ildikó minden szerepében (Hannah Porter Pitt / Henry / Ethel Rosenberg) nagyszerű; alakításai karakteresek és jól megkülönböztethetők. Lestyán Attila Belize-ként és Mr. Lies-ként is (nem csak testileg) kimagaslóan eredeti. Krisztik Csaba Joseph Porter Pitt figuráját ritka hitelességgel eleveníti meg. Major Erik Prior Walter-ként eljátssza, amit kell (amit a “főszerep” enged). Berényi Nóra Blanka angyala kellően transzcendens, Emilyje is helyén van. Bata Éva Harper Amaty Pittje a környezetünkből ismerősen szétesett. Louis Ironson bőrébe bújva Pál András profin hozza a rá osztott ironikus figurát. A társulat teljesítménye újabb bizonyíték arra, hogy egy előadás minőségének a megvalósítás legalább olyan fontos része, mint az alapanyag. Adott esetben talán még fontosabb is. (Akár gyengébb darabot is élvezhetővé lehet tenni. A most látott második rész rendezőjének, (az első részt is jegyző) Nagy Péter Istvánnak nagy része van abban, hogy a társulat olajozottan működött, és nem kevésbé fontos a szerepe a „nem látszó” megvalósítók összehozásában. Neki is köszönhető, hogy a két szünettel játszott, több mint háromórás darabban nem volt zökkenő, és folyamatosan lekötötte a nézőket. A háttéralkotók közül a fordító Upor László és a dramaturg Sándor Júlia hozzájárulása mindenképpen említésre méltó. A díszlettervező Devich Botond, a jelmeztervező Szabados Luca, a zeneszerző Bocsárdi Magor, valamint a koreográfusok (Nagy Péter István, Lestyán Attila, Csuzi Márton) jelentős munkát végeztek a mai, naprakész nézői elvárások kielégítéséért. Wurk Ilona média- és LED-design tevékenysége pedig hozzáigazította a kivitelezést a mai kánonhoz.  A darab új, jelenkori „aktualitása”, hogy Roy Cohn (aki valóságos személy volt) a regnáló amerikai elnök, Donald Trump ügyvédjeként is dolgozott. Az eddigi, bemutatókat kísérő reakciók szerint az Angyalok Amerikában üzenete (35 éve még? „kellett” ilyen) az, hogy a változás örök, és az emberi túlélés kulcsa a felelősségvállalás, az együttérzés és a közösség. Most a recenzeáló már kissé máshol találja a darab ma is vitathatatlan hatásának magyarázatát: abban, hogy az ember identitása nagyon törékeny, és hogy mennyire fontos a mindennapi együttéléshez az előítéletmentes empátia. Hazafelé először is örültem, hogy hirtelen ötletből (last minute) megnéztem ezt az előadást. Azután hosszan azon elmélkedtem, miért van az, hogy ebben az esetben a darabba szőtt transzcendens elemek erősítették (bennem is) a hatást, pedig „úgy általában” nem kedvelem ezt a fajta megoldást. Magam számára is meglepően arra jutottam, hogy a transzcendencia (nagy valószínűséggel) természetes emberi igény, amely nélkül (talán) nem tud teljes lenni az Élet.

Kiemelt kép: a szerző fotója

Szeretettel várunk minden érdeklődőt az Országos Könyvtári Napok rendezvénysorozat keretében Sári Katalin: Nincs menedék című könyvének bemutatójára.

Sári Katalin, a könyvtári kreatív írókör (Irka) tagja érkezik első könyvével, a Nincs menedék című lélektani regényével október 13-án kedden, 18 órától.
„Nincs hős. Nincs feloldozás. Nincs menedék.” A gödöllői szerző könyve nem megváltást ígér. Csak igazságot.

Moderátor: Istók Anna, az Irka vezetője

Maja Zade: Changes, Katona József Színház Sufni (2026. szeptember 12.)

Színházba menet, a Váci utcán sétálva Európán gondolkodtam. Így, elvontan. Talán furcsán hangzik, hogy ebben a turbulensen változó világban kontinensünk sorsa foglalkoztat. Nyilvánvaló jelei vannak, hogy a „többiek” hatékonyabban alkalmazkodnak az „új világrendhez”. Számtalan jele mutatkozik Európa, az EU teszetoszaságának, gyakran impotenciájának. Földrészünk demokráciái látszólag tehetetlenek a kihívásokkal szemben. Mégis ez a legvonzóbb hely a világon a győztes és a vesztes országok polgárai számára egyaránt. A színházhoz közeledve egy olasz étterem teraszán észrevettem a gasztroenterológust, akihez járok. Üdvözöltük egymást. Ő egy nálunk élő arab orvos, aki vidéken praktizál. Mielőtt e recenzió olvasója azt kérdezné, „hogy kerül a csizma az asztalra”, érdemes leszögezni: a Changes című színmű – amiről szó lesz – valahogy rímel a fentiekre. A leegyszerűsítő magyarázat az, hogy nyilvánvalóan jobb túlbürokratizált, néha ostoba szabályok szerint élni, mint törvények nélkül, védtelenül, kihasználtan bántalmazást szenvedni. Vagy más szóval: ma nem létezik élhetőbb környezet, mint a „jóléti állam”, amelynek köznapi bajait – mintegy állatorvosi lóként – mutatja be a Changesben a szerző, Maja Zade, aki a berlini Schaubühne dramaturgja. Az író kora ötvenes. Műve friss, 2024-ben született, és nagyon mai, nyugat-európai szöveg. Egy körkörös dráma a modern kapcsolatokról, az eltávolodásról, az elidegenedésről és a személyes döntések láncreakcióiról. Egyesek szerint a mű szerkezetileg Arthur Schnitzler híres Körtánc (Reigen) című művének szellemi örököse.

A drámában egy házaspár egyetlen hétköznapja elevenedik meg. Nina lelkiismeretes, aktív képviselő, Mark általános iskolai tanító, aki sikeres vállalati jogászból váltott jelenlegi hivatására. A darab egyik csavarja, hogy Mark a „háziember”, aki az otthoni ügyeket kezeli. A történet közös reggelivel kezdődik, és a Mark főzte vacsora elfogyasztása után közös filmnézéssel végződik. A darab kétszemélyes párbeszédekből áll, amelyek egy zárt kört alkotnak. Minden jelenetben két szereplő találkozik, majd a következő jelenetben az egyik szereplő továbbhalad egy új partnerhez. Így kapcsolódnak egymáshoz a felbukkanó figurák: férjek, feleségek, apák, szeretők, kollégák, szolgáltatók, tanítványok és szüleik. A dialógusok hétköznapiak, a közös bennük, hogy a változásokra (Changes) koncentrálnak, amelyek mögött belső bizonytalanság és magány húzódik meg. A Changes a változástól való félelem és a változás iránti vágy összeütközésének drámája. A modern, európai ember egyszerre keresi az önmegvalósítást és az érzelmi biztonságot, de közben képtelen a jelenlétre és a kapcsolódásra. A karakterek kommunikációi gyakran monológok párhuzamaiként hatnak: a felek elbeszélnek egymás mellett. Az egyéni sorsok a társas magány csapdájában vergődve a saját narratívájukat építik. A darab együttérző iróniával tárja fel a középkorú generáció morális és érzelmi útkeresését. A körtáncstruktúra érzékelteti, hogy az egyéni sorsok és nagy elhatározások ellenére a mintázatok ismétlődnek: a mókuskerekek pörögnek.

Ninát, a képviselőt Fullajtár Andrea, Markot, a tanárt Rajkai Zoltán játssza, de ebben az előadásban mindketten még tucatnyi szerepet alakítanak, közben gyakran a nemi jellegüket is lecserélve. A két színész folyamatosan váltogatja karakterét főszereplőként és a különféle epizódszerepekben (politikusok, jogászok, tanárok, befogadottak, aktivisták, családtagok, idegenek stb.). Megelevenednek a támogatott befogadó menedékház dolgozói és lakói, az áldozatok (Nina szálán), valamint az iskolai tanár kollégák, diákok, szülők (Mark szálán). A két színész virtuóz módon teszi le és veszi fel a szerepeket, a parókákat és a kellékeket. Ez a gyors és gyakori karakterváltás teszi lehetővé, hogy két színész huszonhárom különböző embert jelenítsen meg a színpadon. Természetes, hogy ilyen nagy számú karakternél az egyes epizódfigurák között vannak „erősebb” és „gyengébb” megformálások. Talán néhány alakításban jobbak a játszók, mint a „főszereplő” házaspár tagjaiként. Ami feltűnő, hogy a színészek láthatóan élvezik a rövid, de karakteres mellékszerepeket – azokat is beleértve, amelyek halványabbra sikerültek.

Feltétlenül meg kell említeni az előadást a háttérből támogató alkotókat is. A díszleteket és jelmezeket tervező Kálmán Eszter jelentősen hozzátesz az élményhez. Ugyanez igaz a hangot és fényt biztosító Balázs Krisztiánra, valamint a zeneszerző Matisz Flóra Lilire. Hangsúllyal kell megemlékezni a fordító-dramaturg Szabó-Székely Ármin munkájáról. A magyar szöveg és a beszélőket jellemző stílusos párbeszédek egyaránt megmutatták az ábrázolt társadalom sokszínűségét és a kommunikáció ebből eredő nehézségeit.

A végére maradt a rendező Székely Kriszta méltatása, aki ma már a Katona igazgatója. Székely rendezői alapkoncepciója minimalista és színészközpontú. Nyilatkozata szerint tudatosan választotta a szinte külső jelzések nélküli színpadra vitelt. A már tárgyalt, kizárólag Fullajtár Andrea és Rajkai Zoltán színészi eszköztárára támaszkodó, kétszereplős megvalósítás is rendezői koncepció. Az eredmény igazolja a megoldást: kevés eszközzel sikerült drámaivá tenni egy középkorú pár életének látszólag jelentéktelen mozzanatait. Székely Kriszta nem széles gesztusokkal és melodramatikus hatásokkal dolgozik, hanem a kapcsolatok repedéseiben keresi a drámai potenciált. A darab és az előadás nem von le konklúziókat, hanem szituációkat sorakoztat fel a mindennapokból. Azt emeli ki, hogy a másokkal való találkozások formálnak minket, és hogy a sorsunkhoz óhatatlanul kapcsolódnak mások sorsai. A kihívás az, hogy a folyamatos és elkerülhetetlen változások ellenére találjunk életünkben biztos pontokat.

Az előadás egyrészt társadalomrajz: egy jómódú, értelmiségi házaspár, egy politikus nő és egy karrierváltó jogász férfi szemszögéből mutatja be a középosztály kollektív szorongásait, a politikai korrektség mögötti képmutatást és a morális bizonytalanságot. Másrészt bemutatja a mindennapi szerepek és maszkok kavalkádját, azt, hogy a modern világban a határaink elmosódnak: egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak, megcsaltak és megcsalók, főszereplők és statiszták. A helyszín, a Katona Sufni szűk tere erősíti az érzést, hogy mindannyian csapdában vagyunk. Nincs menekülés a krízisek elől, a megszokott – stabilnak hitt – életünk bármikor összeomolhat. A látszólag hétköznapi és sokaknak ismerős események avatott ábrázolása nem várt folyamatokat indít el a nézőkben, akik a Sufniban testközelből látják az egy óra negyvenöt percnyi, szünet nélküli játékot. A hatás meg is látszik a reakciókon: a közönség – beleértve e recenzió íróját – hosszas tapssal köszönte meg a kapott élményt.

A darab után, a kellemes őszi estén hazafelé megnyugodva sétáltam a metróhoz. Éreztem, hogy azzal, hogy én – akárhogy is, de – európai szeretnék lenni és maradni, nem vagyok egyedül. A látott darab szerzője, rendezője, színpadra vivői és nézői mind láthatóan osztoznak velem ebben a vágyban. Az előadás finom, intellektuális humora és iróniája biztató – akkor is, ha mindannyian tudjuk, nem a „létező világok legjobbika” az, amiben élünk.

kiemelt fotó: a színház honlapjáról

Forróság. Augusztus első tüzelő napjai. Az Irkatagok lassanként érkezenek a táborba: ki munkából fáradtan, ki Kapolcsról, ki két szoptatás közül sietve, ki betegágy mellől, ki elkeveredve, ki biciklivel, ki HÉV-vel, ki színházi előadás után késő este. Máshonnan, másképp, mégis az asztal köré ülve. Mindig a konyhában kezdődik a beszélgetés.  Tápláljuk testünk, aztán elkezdődik a TÁBOR. És kezdődik a munka, az írás, a feladat. És a „Minden kezdet nehéz” feladattal kezdünk, könnyed bemelegítő gyakorlatként. És van, aki egy régi fűzött naptár hátuljára ír, és van aki 12-32-es méretű vonalas füzetbe   – még a gyerekei után maradt –, és van aki laptopon, és van aki kockás füzetbe, gyönyörű sorokba rendezve, és van aki TEMU-s dossziéba, – csak pár ezerért vette –, és van aki a telefonján, és van aki lapokra, DE mindenki ír valamit, valahogy. És a kádencia gyakorlatban megtanuljuk, hogy szabad és-sel kezdeni a mondatokat a fent említett módon fokozás céljából. Alkotás  után egyesével felolvassuk az írásainkat. Szabadkozni nem ér, hogy nem lett elég jó, amit írtam, azért „százas” jár.  Közben megállapítjuk, hogy a hétfő után nincs de. Egy-két csobbanás, pihenés, aztán ismerkedünk az MI irodalmi használatával. Meglepődünk, nevetünk, szomorkodunk. Megint az asztal köré gyűlünk és együtt forrósodunk tovább a bográcsgulyással. Este rájövünk, hogy a mostani rockdalokat kevéssé ismerjük, van aki a régieket se, de nem ez a lényeg. Éjszaka, mi is feltesszük Babits kérdését: „Költő vagy, csupa szeretet, szereted-e a legyeket […] Pihenni próbálsz: nem lehet.” Csak eljön a reggel, alvással, vagy alvás nélkül és mi folytatjuk az írást. Mészöly Miklós tárgyábrázolásával ismerkedünk. Írunk katonai dobozról, nyelvtisztítóról, karácsonyi égősorról, macska könyvről, jéghokiról, ki, milyen különleges tárgyat hozott. A zsigeri érzelmek feladat kissé mindannyiunkat megdolgoztatott: agyunk lezsibbadt, gyomrunk görcsbe rándult, nehezen emésztettük meg a saját mondatainkat, de van aki sejtszinten érezte, mit kell tenni. Délután a mikrókiadók könyveiből szemezgettünk, a Csirimojó, Sonora és Ampersand kiadó minőségi írásait ízlelgettük.

Nem kell irigykednem, hogy nem lehettem ott, mert ott voltam veletek! Jövőre újrázunk!

Orosz barát az Örkény Színházban (2026. január 18)

Az előadás iránt Sipos Balázs konzulens és a játszók között szereplő: Mácsai Pál, Znamenák István, Csákányi Eszter, Hajduk Károly, Nagy Zsolt, Kerekes Éva személye keltette fel érdeklődésemet. A szerző Kemény Lili csak, mint kedvenc könyvem, David Foster Wallace: Végtelen tréfa társfordítója (Sipos Balázs mellett) bír számomra referenciával. A Nem című könyvét olvastam, ami számomra teljesen érthetetlenül lett túlértékelt. Ez (a színpadra erőltetett) szöveg hasonló gondokkal küzd, mint a Nem. Azt egyikről sem lehet mondani, hogy szerény, tömör és szürke. A szerző falánk mindenevő, ezért az eredmény vegyes összetételű, részben emésztetlenül visszaadott, túláradó szöveg-ömleny, amin még “a kevesebb több” bölcsesség sem tud érdemben segíteni.

Nehéz helyzetben vagyok, mert úgy döntöttem, hogy csak akkor írok recenziót, ha tudok pozitív gondolatokat kifejteni az előadásról. Ez most nem könnyű, mert az én előrehozott tömör “véleményem” meglehetősen markáns. Nem értem, hogy kerülhetett ez a zagyva és közhelyekkel zsúfolt, dramatizálatlan “mű” színpadra az ország egyik legprofibb színházában.

A “darabról” magáról nem lehet írni, mert nincs. Fizikailag az előadás két felvonás négy (egymáshoz erőszakolt) “jelenet”. Az időt és helyet a díszleten feliratok jelzik. (Szánalmas.)

Egy. Örök bennfentes “filmesek” egy “pályázat” körül fontoskodnak. (Az nyer, akinek kell.)

Kettő: “Hazai értelmiségi” és volt szovjet maffiózók üzletelnek. (Így ment, megy és fog menni ez.)

Három. Karanténban Harry Potter értelmezést távtanítanak. (Bármelyik MI nagy nyelvi modell “ír” ilyen elemzést.)

Négy. “Lázadó” fiatalok oligarchát rabolnak el, majd el/lebukásukba a “körön” kívüliek belehalnak. (Oszt jónapot, függöny.)

Az “orosz” kapcsolatokból oligarchává válás konteós közhely. A “barát” fogalom darabbeli szerepe nem világos. (Miheztartás végett a barátság nem statikus állapot, hanem folyamatosan alakuló dinamika. Olyan kapcsolat, ahol nem vérségi kötelék vagy a törvényi kötelezettség: házasság, szülőség stb, hanem tiszta szándék és szeretet köti össze a feleket. Ez is biztos benne van a Harry Potterben, hol is?)

Nyilvánvaló tapasztalat, hogy az “értelmiség” idősebb (rendszerváltó?) generációja, kívül marad/helyezkedik, alkalmazkodik, “bátran” (pl. nyakkendős) verset ír, gagyi tévé sorozatokat gyárt és önkritika nélküli, nárcisztikus utódokat nevel, akik a szülők nélkül semmire sem mennének. Aztán csodálkozik, hogy aki nem pszichopata az csak sodródik a “történelmi átrendeződés” hullámain és elmebajnak nevezi a gyávaságot. A dolog vége az értelmiség fogalmának totális kiüresítése. Erről lehetne akár érvényesen szólni.

A kapott “látleletről” (ami inkább valamilyen szeres hallucináció) semmi sem következik. Egy valódi diagnózis a gyógyításhoz készül, nem csak úgy. Itt nincs szemernyi cselekvőképesség sem, ez csak duma, duma, duma … (Dumaszínház?)

Az alapanyag színpadi kiszerelésének áttekintése közben tapasztalt néhány egyéni teljesítménnyel próbálom indokolni (legalább magamnak) azt, hogy megszületett ez a recenzió.

Vegyük végig, jobb híján jelenetenként, azokat, akik valamit hozzátettek a szöveghez.

Egy. Mácsai Pál Mortiván Frigyese, Znamenák István, Lakisovszky Ödönje, Csákányi Eszter Török Kati alakítása élő cáfolata a mondásnak, hogy “szarból nem lehet várat építeni”. A vár impozáns lett, amihez Hajduk Károly Faruzsa Miklósként próbált hozzátenni néhány lapáttal.

Kettő. Hajduk Károly már idősebb Faruzsa Miklósként és Nagy Zsolt Gorán Attilaként mindent megtesz, hogy életet leheljen a dialógusokba. Erőfeszítésük eredménytelen. Néhány kósza árnyék is felbukkan körülöttük.

Három. Kerekes Éva teljesítménye távoktató tanárként példás. Újabb bizonyítéka annak, hogy egy jó színész a telefonkönyvet is hatásosan elő tudja adni.

Négy. Az emberrablás történet teljes színpadi káosz. A jobb sorsra érdemes “fiatal játszók”, minden rendezőelv nélkül, reménytelenül küzdenek a rájuk osztott szöveggel. Csak a hosszan túszként kikötött Nagy Zsolt (fizikai) produkciója említésre méltó. Bár majdnem mindenkit agyonlőnek, a közönség nehezen észleli, hogy ezzel vége van.

Néhány szó a háttérben működőkről. 

Dohy Balázs rendezőt a Katona 2031 előadásában ismertem meg. Ott tetszett amit csinált, ha nem is volt hibátlan a munkája. Ebbe az előadásba csak a hibák kerültek át. Ott az összeszokott kis csapat teljesítménye eltakarta a rendezői bizonytalanságot, itt a sok heterogén hátterű szereplő gyakran szétszaladt, mint az őrizetlen nyáj. (Ez egy népi hasonlat az urbánus közegben.) Hiányzik az összefogó koncepció. (Ha a “mission impossible” nem kell belefogni.)

Zilahy Z. Anna dramaturgot nem irigylem. (Szegény.) Hetényi Zsuzsa (korlátozó) szakértelmére az eredeti szöveg gyártása idején lett volna nagy szükség. 

A zenét, a díszletet, a fényeket, a jelmezeket, a mozgást totálisan elnyomta a szöveg áradat.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel. (Emlékeim szerint csak az öreg Vidnyánszky Bűn és bűnhődése volt ennél hosszabb.)  

Amikor befejezték az előadást, nem tapsoltam (ilyet ritkán teszek). Azonnal távoztam, így elsőnek érkeztem a ruhatárba és a WC is néptelen volt.

A színházból kifelé tartva több távozó fiatal(!) nézőtársat megkérdeztem, hogy tetszett nekik az előadás. Az első válasz egy huszonéves nőtől így kezdődött: Hát … (A dolog azért érdekes, mert amikor a tavalyi legnagyobb színházi melléfogásom a Nemzeti Színház új megzenésített /sic!/ Csongor és Tünde bemutatója után érdeklődtem a kijáratnál a fogadtatásról, egy hasonló korú nő ugyanígy kezdte a mondatot.) Csak kritikákat hallottam. (Katarzis szóba sem jöhetett.)

Kínomban próbáltam magyarázatot találni ritkán tapasztalt fanyalgásomra. Először saját hozzáállásomat vizsgáltam. Lehet az én megközelítésem nem megfelelő. Ilyenkor jó bevonni másokat. A darabokról véleményeket csak megtekintés után veszek elő. Most hazafelé a metrón olvastam bele egy kritikába: “…indokolatlanul és logikátlanul túlírt szöveg, amelynek tekintélyes részét – legalábbis úgy látszik – még csak meg sem kísérelték színpadi helyzetbe illesztve dramatizálni.”

www.kutszelistilus.hu/szinhaz/jegyzet/1126-kutszegi-csaba-kemeny-lilivel-eltem

Nem tudok nem egyetérteni.

Hiába nagyon leegyszerűsítő, elsőre az merül fel bennem, hogy a “kapcsolati tőke” nem csak az innovációhoz kevés, a katarzis létrehozásához is több kell. Hamar előkerült a belterjesség fogalma is, mint magyarázat a kritikátlan befogadáson alapuló melléfogásra. Az sem kizárható, hogy a fiatalok bevonzása a színházba félretol több egyéb (minőségi) szempontot. Sok minden felmerült még bennem, de nem lettem sokkal okosabb.

Végül leginkább Sipos Balázs szerepe foglalkoztatott. Ő, mint konzulens szerepel a színlapon. (Nem igazán világos, ez mit jelent.) Becsülöm mint szerzőt, szerkesztőt, fordítót, követem az Interneten elérhető megnyilvánulásait. Kevés nála tisztánlátóbb kortársát ismerem. Meglep, hogy ő nem látja, hogy milyen lett az általa “konzultált” darab. 

Tudom, hogy szoros szálak fűzik a szerzőhöz. (A Nem című könyvében név szerint is szerepel.) Kész vagyok tudomásul venni, hogy az érzelmek (az ő korában) eltérítik az értelmet, de remélem, hogy intellektusa képes lesz dominálni és részt vesz majd olyan látlelet készítésében is, ami valódi segítség a (nagyon várt) terápiában.

Nem tudom honnan, de hazafelé a kocsiban középiskolai kémiatanárom ikonikus mondata tolakodott az agyamba: “Körbeadom a bróm szagát, nézzétek meg.” Akkor nem láttuk … most sem.

kiemelt kép: a szerző fotója

Szia Zsuzsa!

Hát, ezt is megéltük! Jobban mondva ti, hiszen én már csak a messzi távolból tudtam figyelni rátok, és beszívni magamba a felém áradó szeretetet. Micsoda paradoxon, hogyha nem történik meg tavaly szeptemberben a tragédia, nincs könyv. Szokták mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Azzal, hogy elkészült a könyvem, nagyobb esélyem lesz megmaradni az utókor emlékezetében. Na, ez most kissé patetikus lett, pedig nem szoktam érzelegni. Sajgott a szívem, hogy nem lehettem köztetek teljes valómban, csak láthatatlanul. Sokan eljöttek, nem számítottam ennyi érdeklődőre. Külön öröm volt látni a régi és új Irkásokat, (kösz, Éva és Edit), nem beszélve férjemről, Zoliról, és a másféléves kisunokámról, aki már úgy megnőtt, hogy már szaladgált a tündéri tüllszoknyájában. Zoli ragaszkodott ahhoz, hogy még az idén megjelenjen a könyvem, és neki köszönhetően, csak helyeselni tudom, hogy a végén mindenki egy ingyenes példánnyal távozott.

Köszönöm, hogy vidám hangulatú megemlékezést rendeztetek, ami csak éppen annyira volt megható, amennyire egy posztumusz könyvbemutatóhoz illik. A kórus (Tassy Zsuzsanna, Tibold Mariann, Vilcsek Adrienne, Voit Ágnes) kezdésnek a melankolikus Mozart művel megadták a nosztalgikus hangulatot. Ezután máris elérzékenyültem, amikor Fóthy Zsuzsa méltatta aktivitásomat az Irkában, és az egyéb könyvtári rendezvényeken, pályázatokban. Köszi Zsuzsa kedves szavaidat.

Jó érzés volt a háttérben kivetített fotók, de egyben fájdalmas volt látni az évekkel ezelőtti önmagamat veletek boldogan, vidáman Siófokon, Mátrakeresztesen, és a többi Irka rendezvényen. No, de nem búslakodunk, hanem örülünk a csodálatos könyvnek, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. A szőttesem színei jót mutatnak a borítón, dicséret Gergely Gyöngyvér Ildikónak. Nem baj, hogy az Irka kötetekkel ellentétben, ez most sokkal nagyobb lett. Tetszenek a fejezetek elnevezései, magam se tudtam volna jobbat kitalálni. Megérdemlik, hogy felsoroljam: Az élet partján, Innen jöttem, Kincsesláda, Vadvízi tegezés, Utazás, Kerti csendben, Öregségnapló, Huszonegy nap, Napról napra. Aranyosak a kategóriák illusztrációi, különösen a csillagmintás, fekete macska a Kerti csendben. Olvasási kedvcsinálónak elég volt a rövid bemutatás, amihez jól passzoltak Anikó felolvasásai. A macskák illemtanát nagyon élveztem. Köszi Anikó!

Zsuzsa, most jössz te! Látod, látod, nem megmondtam, hogy ne izgulj! De ha ennyi adrenalinszint kellett a szereplésedhez, akkor megérte. Érződött Pannival a kettőtök közötti összhang, ahogy az évek során összecsiszolódtatok. Nem voltál indiszponált, sőt, úgy láttam, tudtad élvezni a debütálást, és kedvedre elmesélhetted a könyvszerkesztés nehézségeit. Az évek során elfogadtad, hogy az író kitárulkozik. Köszönöm, hogy Anikó zseniális tolmácsolásában elénk tártátok a nekem írt, személyes hangvételű leveleidet. Meghatódtam, és megkönnyeztem. Nagyon hálás vagyok, hogy Pannival együtt nem sajnáltatok időt és fáradtságot, hogy megszülessen a könyvem.

Pannival értek egyet, hogy nagyon sok írás kimaradt. Ezeket lehetne a Lépcsők regényemmel egy kötetbe tenni, hiszen az úgyis csak egy önéletrajzi kisregény. Meglepődtem Béla felajánlásán, hogy befejezi a Körmendi nyomozó és a pipacsos szalmakalap c. krimimet. Kíváncsian várom, hiszen teljesen más stílusúak vagyunk, nagy kihívás lesz neki, az biztos.  Köszönöm mindenkinek a részvételt, jó olvasást kívánok: Ilona

Ui: Szép a pulcsid, hiába, a francia divat felülmúlhatatlan.

Megmutatom gondolataimat az írásról, ez is egy a kimaradottak közül:

Az írás és az élet dilemmája

Az írás megszállottság. Eluralkodik az ember agyán – míg ír, nem érzékel semmi mást a világból, még saját testének jelzéseit sem fogja. Tehát: az írás árt az egészségnek, tönkreteszi az életet.Még mindig úgy nézek az írásra, mint választható életformára. Mérlegelem a pro- és kontra érveket. Még nem késő, még kiszállhatok belőle. Kerülgetem, mint egy szakadékot. Vagy mint egy mély tavat, amibe nem merek beleugrani. Érveket keresek.Gyűjtöm az elriasztó példákat, intő jeleket. Ulickaja, Mankel betegsége – vajon nem a test végletes elhanyagolásából eredeztethető? És kiterjeszthető ez más időkre, más művészetekre is.Adódik a kérdés: mi a fontosabb? A művészet, vagy az élet? Vajon lemondtak volna-e az alkotásról a fenti írók a hosszabb élet javára? Azt hiszem, igen. És végtelen önzés volna-e részünkről, ha mi, olvasók, műélvezők, inkább a nem-lemondásukra szavaznánk? Ismét igen. Tehát a válaszom – arra kérdésre, hogy mi a fontosabb – az, hogy: az élet.

https://www.nobelprize.org/prizes/literature/2025/krasznahorkai/1751702-lecture-hungarian

Mersdorf Ilona tavaly hagyott itt minket. A gödöllői írókör legaktívabb tagja volt, nélküle nem volt műhelytalálkozó, felolvasóest, antológia, nyári tábor, költészeti vagy prózaíró kurzus, ő vezette az Irka blogját, az Írkávét, melynek a nevét is ő találta ki. Ilona volt az antológiáink megkerülhetetlen lektora, verseket és novellákat egyaránt értelemmel, érzelemmel kritizált, igyekezve nem megbántani a szerzőt.
Halála után rengeteg írás maradt, melyből egy kötetre valót most összegyűjtöttünk és mindazok számára, akik ismerték és szerették Ilona írásait, egy kis ízelítőt nyújtunk abból, milyen hatalmas szellem és alkotási vágy fűtötte.

Várunk szeretettel minden érdeklődőt!
Kérjük, az istoka@gvkik.hu email címén jelezzék, ha szeretnének egy példányt Ilona könyvéből. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.

Azok a régi nyarak! Ezzel az aránylag könnyű feladattal indult az idei Irka tábor, augusztus 15-én, rendhagyó módon itt helyben, Gödöllőn. Istók Anna, Panni, magára vállalta a házigazda szerepét a napsütötte, hortenziákkal övezett teraszán, aminek egyik sarkában jakuzzi lapult. Aznap (is) tombolt a kánikula. Ez nem rettentette el a találkozástól a számos új taggal bővült Irka csapatot. Mire megkóstoltuk a padlizsánkrémet, a házi sütiket, iszogattunk a finom sörökből, már csak egy óra maradt a fent említett feladatra. A teraszi hőségből többen bemenekültünk a hűs szobába. Vigyázzatok a macskára, nem szabad kimennie! figyelmeztetett Panni a féltve őrzött, nagy testű szobacicájára. Ahogy elnéztem Kókuszt, elhittem a neten írottakat erről a fajtáról: a szibériai macska egy nagyon egyszerű karakterű és jó ösztönökkel rendelkező macska. Különösen kíváncsi természetűek, okosak és kalandvágyóak. Sok szibériai cica már fiatal korában megtanulja, hogyan kell az ajtó kilincsét használni. Fontos a jó nevelés, ugyanis elég önfejű fajta, vigyázni kell, nehogy a gazdi fejére nőjön!

Ennyi kitérő után éppen ideje volt felidéznem a régi, szép időket. Kavarogtam bennem gyerekkorom nagymamánál töltött nyarai, amikor az unokatestvéreimmel a góréból egy spárgára kötött kampóval próbáltuk felhúzogatni a paraszti udvar tárgyait, vagy amikor a nagymamával talicskával vittük a ruhákat a patakra mosni, vagy hetente egyszer, az otthon kelesztett kenyeret a pékségbe kisütni. Eszembe jutott a bolgár augusztusi nyár is, amikor tizenhat éves vággyal, hímzett virágos kárminvörös szoknyában néztem a Guantanamérára táncoló párokat a bárban, és egy kis üvegben hazavittem a tenger vizét emlékül. Annyira zúdultak rám az emlékek, hogy a látszatra könnyű téma ellenére a novellát még csak elkezdenem se sikerült. Ilona már két oldalt írt volna, gondoltam, és láttam őt tizenöt évesen, amint a szív alakú vázába szálanként tuszkolja bele a hóvirágokat, miközben magányosnak érzi magát. A fájdalom, hogy Ilona már egy éve nincs közöttünk, segített. Felvillant egy kikötő, Punta Sabbioni, és újra a hajón ültem huszonegy évesen, felfokozott izgalommal a szívemben, hogy mindjárt megpillantom Velencét úgy, ahogyan a legszebb, a tengerről közeledve. Velencében ettem életem első bolognai spagettijét, először ittam Chiantit, a leghíresebb olasz vörösbort, először láttam az utcán békésen vonuló tüntetőket, és először éltem át a szabadság életérzését.

A nem szűnő meleg ellenére boldogan nosztalgiáztunk. Volt, aki az Utasellátó csokira emlékezett, volt aki a nagymama kaszáspókjaira. Felejthetetlen vagy felejthető családi nyaralások, busz utazások, de még családi tragédiák is felidéződtek. (ezek majd folyamatosan olvashatóak lesznek a blogban)

Íme, ahogy mondani szoktuk, a fotók önmagukért beszélnek a tizenegyedik Irka tábor első napjáról.

a szerző fotói