Kivégzés. A “színházat”, mint olyat nem lehet kiiktatni, mert (látens?) létszükséglet. 2031, Katona Kamra (2025. május 3.)
Most hagyjuk Shakespeare-t. Az emberek ősidők óta fogékonyak minden szemük elé kerülő látványra, amiben van valamiféle vélhető rend (ígéret). Szeretnek rácsodálkozni a lappangó, nem közvetlenül megnyilvánuló, de mégis jelen lévő, de nem azonnal érezhető, tudható, a felszín alatt húzódó összefüggésekre különösen, ha azok saját (meglévő) “igazságukat” támogatják. (De ne legyünk negatívak, sokszor akkor is, ha nem.)
A körülményeim alakulása úgy hozta, hogy egy ideje nem voltam színházban. Végre újra elkezdek járni. Első alkalommal visszatértem a régi szokásomhoz, hogy kiválasztom a “legkívánatosabb” darabot odamegyek fél órával a kezdés előtt és valahogy bejutok. Most is így lett.
A Katona Kamrában végül 2031 címen futó darab eredeti címe a Kivégzés volt, ami nagyon találó, mert sok más – talán még fontosabb dolog – mellett az “utolsó szabad játszóhely” a Petri György Színház felszámolása idején játszódik. (Katona, az Örkény és a Radnóti már “megszűntek”.)
A szerző Biró Zsombor Aurél neve ismerős volt számomra, mert nemrégiben nagy élvezettel olvastam “Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek” című 2024-ben megjelent rendhagyó regényét. Ő és a rendező Dohy Balázs még csak húszas évei második felében járnak (már az Orbán rendszerben eszméltek), mégis valami olyan szellemi nyitottságot áraszt az előadás, ami különleges élmény.
A szöveg és a rendezés egyformán szolgálja a hatást. A közlendő láthatóan közös. Szerző és rendező ritka szimbiózist képesek teremteni. Ugyanazt a nyelvet beszélik. A dramaturgia működik. Az “üzenet” világos, a felvetett művészeti és társadalmi kérdések húsbavágóan valódiak. A “kiszenvedett” (mert nem megy könnyen) válaszkísérletek nem ígérnek csodát, a dolog mégis valahogy működik és hat.
Biró Zsombor Aurél és Dohy Balázs önmarcangoló elemzése saját korosztályukra irányul, (érthetően) főleg azt boncolja. A többiek (mint a darabban Gelléry, a nagy túlélő, rendező idol), és a létező (való)világ csak viszonyítási pontok. A feltett kérdések azok, amik egyetemesek.
Arról, hogy mi a “kerettörténet”, nem lehet jobb összefoglalót írni, mint ami a színlapon van. “A hetedik Orbán-kormány második éve. Gelléry Károly, az Európai Polgár díjas művész, legendás egyetemi tanár és színházigazgató osztálytalálkozóra várja egykori rendező hallgatóit. Budapesten egész éjjel intenzív havazás várható.” A résztvevők egymás után érkeznek és mélyítik el a (sejthetően bekövetkező) “pszichodrámát”.
Gelléry (valószínűleg nem először ebben a közegben) kifejti ars poeticáját. A színház nem “mintha”, csak akkor hat, ha a “játék” valódi. “Megkarcolni, felperzselni és belehalni.”
Kevés ijesztőbb/felemelőbb dolog van mint saját magunkat elfogulatlanul látni. (Nem is gyakran esik meg.) Az előadás egy nem tökéletes, de ígéretes kísérlet erre. Én nagyon várom a folytatást.
A szereposztás és a nyújtott teljesítmény parádés.
Gelléryként Fekete Ernő remekel. Sallangmentesen sikerül illusztrálnia a(z el)játszott figura fentebb kifejtett elveit. Mindent felvonultat (beleértve a fizikai meztelenséget) hogy egyszerre legyen apa figura, bölcs tanár (osztályfőnök), született Nárcisz és túlméretes ego. Közben elhiteti, hogy kivételes zseni és azt is, hogy szörnyeteg. Nehéz vele, de aki bekerül a bűvkörébe, beleszeret és/vagy (meg)gyűlöli. Fekete alakítása hozza Gelléry világmegváltó ambíciót és érthetővé teszi környezete kisebbség érzetét.
Andor alakításánál Béres Bence a központba az érvényesülni akarást teszi. Itt és most kell létezni. A hatalmat tudomásul kell venni. Nincs másik világ ebbe kell illeszkedni ehhez kell alkalmazkodni, ha kell akár harsányan, gátlások nélkül.
Tasnádi Bencének nagyon “fekszik” Bálint szerepe, aki nem igazán bátor, mentálisan bizonytalan (rágja a körmét), de belül mégis képes úgy látni a dolgokat, ahogy vannak és amikor kell, tud érvényeseket kérdezni. Tehetsége kétségtelen, de nincs lehetősége a kibontakozásra.
Vizi Dávid Misije igazi “doer” (cselekvő). Érzékeny és tettrekész. Ő megmaradt Gelléry mellett. Ő tud róla a legtöbbet. Függ tőle és szolgálja, de a mester is rászorul gyakorlatiasságára. Persze neki is vannak lappangó sérelmei, fenntartásai.
Ricsi kulcsszereplő, bár már nem szakmabeli (pályát elhagyva vendéglőt grundol), de azért eljött. Az őt ért Gelléry féle faszszorongatás kapcsán szakadnak fel a régi sebek. Lengyel Benjámin Ricsije nem tudja túltenni magát a történteken. Az ő (hím)sérelme a dramaturgiai hajtóerő, ami előhozz a traumákra emlékezéseket.
A darabban nincs sok női szerep.
Mentes Júlia tartózkodó, megfejthetetlen Hannája mögött a rendező(nő), mint alkotó homályban marad. Leszbikussága is csak akkor derül ki, mikor beállít barátnője. (Ennek a mellékszálnak nincs dramaturgiai indokoltsága, legfeljebb Katonabeli szimbolikája.) A tanulmányok alatt ő is összejött Gelléryvel. Ezt mindenki látta. De azt ő maga se tudta/tudja eldönteni, mi volt ez a viszony, szerelmes volt-e belé vagy sem.
A kívülállóként betoppanó Petra figurájából Kanyó Kata kínozza, ami benne van (nem sok). Hihető a féltékeny, labilis, társfüggő, konformista humánértelmiségi, aki más. (Ez a figura talán a legsikerületlenebb, hiába igyekszik Kanyó életet lehelni bele.)
Rába Roland (hangfelvételről) a hatalmi kapcsolatot – telefonból szólva – jeleníti meg életszerűen. Az előadás úgy hiteles, hogy közben autentikusan köznapi. A darab végén az ő hangján sejlik fel az “utolsó mohikánként küzdő” Petri György Színház várható sorsa. (A kivégzés.)
Az alig egy hónapja bemutatott előadás annyira színészi játék centrikus, hogy a díszlet, jelmez, zene, zaj, hang, fény effektusok nem hagytak említésre méltó benyomást. (Persze lehet, hogy ez a játékba belesimulás az erényük.)
A hatásosnak szánt bonmot (mém csíra), hogy “a férfi nem kávézni akar a nővel, hanem baszni”, nem tartozik az előadás legerősebb “üzenetei” közé. A recenzió író (aki negyven évvel idősebb az alkotóknál), sajnálja hogy ezen a megközelítésen nem jutott túl (még!) ez a nemzedék (sem). A (társadalmi) nemek és a nemiség ösztöneinek kezelni tudása alapvető a közös “boldoguláshoz” (és nem politikai vagy anyagi kérdés). Ezzel még van dolog.
Egyértelműen ki kell mondani, ez az előadás katartikus élmény volt. Ez különösen azért nagy dolog, mert témáját tekintve lehetett volna akár “szokásos belterjes köldöknézegetés” is.
Utóirat. A Katona Kamra élmény utáni estén – lévén erős benne a sokszínűség iránti kíváncsiság – a recenzióíró megnézte a Nemzeti Színházban Eugène Labiche Marc-Michellel közösen írt Olasz szalmakalap című 1851-ben bemutatott, néhány hete újra a nemzet színházának színpadára vitt “bohózatát”, amibe (a rendelkezésére álló) apait anyait bele toltak. Azt a dohszagot, ami áradt ott, nehéz feledni. (De stop, a szerző megfogadta hogy, csak olyan előadásról ír, amiben valami tetszett.) Ennek kapcsán egy égető kérdés tolakodott elő és nem akar távozni: Lehet hogy már most 2031 van?
