Kávészünet kategória bejegyzései

Egy korty kávé – egy falat írás.

Mersdorf Ilona: Behavazódva

Három napon át megállás nélkül havazott. A vastag fehér felhők elnyelték a völgyet, a kis gerendaház odafenn a hegytetőn szigetté változott. Fanni úgy látta, már a fenyőfák is roskadoznak a rájuk nehezedő magánytól. A madarak is eltűntek, talán elbújtak az ágak sűrűjében, ahogy ő is a vastag függönyök mögött.

A negyedik nap elsöpörte a felhőket, a völgy ott volt ismét karnyújtásnyira, amikor kinézett az emeleti hálószoba ablakán. Végre olyan lehetett volna minden, mint ahogy olyan sokszor elképzelte, amikor arról ábrándozott, hogy a telet is itt fenn tölti majd a nyaralóban. Kiül a teraszra, betakarózik egy vastag gyapjúpléddel, sütteti az arcát a nappal, hallgatja a fenyőmagot csipegető rigók csármálását.

Most mégis minden más volt. Nem jószántából jött fel a hegyre, a kényszerű karantént töltötte itt, a városi panelben nem érezte biztonságban magát. A nyaraló kényelmes volt, húsz éven át alakítgatták, míg a gyerekekkel itt töltötték a vakációkat. A férje mindenhez értett, még kandallót is épített a földszinti nappaliba, bár egy pelletkazán kifűtötte az egész házat.

Fanni lement a konyhába, teát főzött, betett két szelet rozskenyeret a pirítóba, megetette a macskát, közben hangosan dohogott.

– Na, tessék, megint kiszórtad a ropid a padlóra, kezdhetem elölről a takarítást.

Ezzel teltek a napjai. Úgy tűnt, alig veti be az ágyat, főzi meg az ebédet, máris este van. A teraszon üldögélés mindig másnapra maradt.

– Hiába, hetven év az hetven év, semmi sem megy már úgy, mint azelőtt.

Estére sütött egy tepsi lekváros buktát, Lilit várta, aki csütörtökönként bevásárolt neki. Lili szép volt, fiatal, mégis egyedül élt ő is, a szomszédban, a pár éve épült luxusnyaralóban  lakott.

Mióta ilyen korán besötétedett, gyakran borozgattak együtt a kandalló előtt. Lili finom borokat hozott, értett hozzájuk, ez volt a mestersége. Lent dolgozott a völgy híres borászatában, beszélgetés közben kiderült az is, hogy a volt férje a tulajdonos. A kislányuk lent lakott az apjával a faluban, csak a szünidőket és hétvégéket töltötte az anyjánál fenn a hegyen.

Idén már november közepén megkezdődött a téli szünet, a völgyben bezártak az iskolák a járvány miatt. December elején Lili felhozta a lányát, megkérte Fannit, napközben vigyázzon rá. A kislány komoly szemű, angyali gyerek volt, nem olyan rosszcsont, mint annak idején Fanni gyerekei. Az övéi naphosszat rohangásztak, fára másztak, birkóztak, hangosak voltak, és néha elviselhetetlenek.

Lili kislánya egész nap rajzolt, olvasott, fantasztikus játékokat talált ki. Volt egy aranyszínű labdája, abból jósolt Fanninak, mint egy kristálygömbből. Áttetsző fehér bőrével, vörös hajával és jégkék szemével olyan volt, mint egy kis druida.

Fannit gyerekkori önmagára emlékeztette a kislány. Egyik este, amikor ott aludt nála, árnyjátékot rendeztek, a falon sirályok röpködtek, kétfejű sárkányok vívtak csatát. Másnap a gyerek origamiból meghajtogatta a mese szereplőit, ott csapongtak a csilláron a fejük felett.

Fanni lehozta a padlásról a festőecsetjeit, vásznait. Egyik este épp a havas tájat festették mindketten, amikor Lili hazaért.

– Be kell költöznöm a városba. A volt férjem kórházba került, nekem kell tovább vinnem az üzletet, karácsony előtt van a főszezon. Rosszul mennek a dolgaink, el kellett adnom a nyaralót.

Fanni egyedül maradt, és ez a magány most olyan üres volt, mint még soha. Mintha eltűnt volna a ködben a völggyel együtt az egész világ. Szentestére feldíszítette a karácsonyfát, mint mindig, de nem gyújtotta meg a gyertyákat, csak ült a fotelben, kezében az üdvözlőkártyával, amit Lili kislányától kapott. Egy rózsaszín panelház töltötte ki az egész lapot. A sok sivár ablakon hidegen csillogott a lemenő nap fénye, egyikben ott állt egy kislány, egyedül.

Fanni is küldött nekik egy képet. A havas kertben magányosan álló házról, aminek ablakán együtt néznek ki, ők hárman.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Ujj Béla: Szivárványházam

A tengerre néző széles teraszról, az öböl felett a széljóslóan vörös,
ragadósan síkos aromájú naplementét nézem. A buja kert narancs virágai sűrű, émelygő cukorillatot árasztanak. A tágas nappali sárga burkolata még mindig őrzi a szúrós, fanyar nyersfa szagát. Csak a tapadósan nyúlószöldre váltó padlóburkolat választja el a háttérbe húzódó amerikai konyhát a ház központi terétől. A galériára fölhúzódó hálórész kékjeinek hideg árnyalatai hívogatók az esti forróságban. Az alatta megbújó fürdőszobát embermagas
ibolyaszínűen áttetsző, de átláthatatlan üvegfal övezi.

A házat három oldalról ölelő tengeri széltől védő, cserzett, alacsony tölgyfák alatt sűrű babér-sövény levelei zizegnek. Ülök az elhúzott teraszajtóban kedvenc ébenfa karfájú fotelemben és bámulom a látványt. Azzal a pillanattal, amikor a nap már csak vércsík a horizonton, nem tudok betelni. A kabócák hirtelen hallgatnak el. A beállt csendben a padló márványának szabálytalan darabjai halk zümmögésbe kezdenek, olyan időkről susognak, amikor még nem
ember járt rajtuk, csak a kidagadó tenger hullámai koptatták simára őket.

Bojár Cassino: Újsághír

A Napgyermek tegnapi számában írta, hogy az új, afrikai Mars-3 kilövő alapozásakor időkapszulát találtak. Megállapítható volt, hogy a második évezred utolsó századának éveiből való. A talált adathordozó – akkori nevén pendrive – nagyon rossz állapotban került elő, már a nyelvezetének megfejtése is gondot okozott. Egy régen kihalt, a saját korában is csak kevesek által használt, igen bonyolult szóképektől, és ragoktól hemzsegő érthetetlen nyelven írták. Az igazi szenzáció az, hogy ha töredékesen is, de még az Európai Egyesült Államok kihalása előtti évtizedekbe enged betekintést.

A 941 vírushullámmal korábban kelt tudósítás szerint az emberiség mintegy 40 %-át 60 évnél idősebb egyedek alkották. Sőt voltak, akik a 80. életévüket is meghaladták. A korábbi ásatások során nem sikerült ilyen korú múmiát találni, ezért a Népegészségügyi Tanács fenntartásokkal fogadja a hírt. Általános vélemény szerint nincs releváns magyarázat arra, hogy az ilyen korú és minden bizonnyal inaktív egyedekre mi szüksége lehetett az akkori társadalomnak. Ezek létezését néhányan egyenesen a faj kihalás részének tekintik, ami majdnem be is következett. Hogy nem így lett, az a Világ Tanács elődjének és a faj kivételes kevert-reprodukciós képességének köszönhető.

A Világ Tanács megerősítette, hogy a töredék, az öröktörvény néhány korábbi passzusát rögzíti. Ezek közül is a gyermekvilág és a nemiség kérdéseit taglaló cikkelyek fontosságára hívta fel a figyelmet. Amint az öröktörvény harmadik fejezetének második és harmadik bekezdése rögzíti:

a./ a gyermekek hatodik életévük betöltésekor kötelezően elhagyják biológiai szüleiket és megkezdik a szexuálpatológiai gyakorlatok tantárgy elsajátítását.

b./ a biológiai érés évében – ami 9 és 11 év között következik be – meghatározzák kívánt nemüket és szakterületet választanak szellemi fejlődésük kibontására.

c./ a programozott nagykorúság elérésekor – betöltött 16. életévükben – az elért fizikai és szellemi szintjüknek megfelelően, megkezdik a társadalom egészére hasznos tevékenységüket valamelyik társbolygón.

Itt néhány súlyosan sérült, megfejthetetlen bekezdés következett, majd

f./ a negyvenedik életévüket betöltött egyedek választhatnak az eutanázia vagy a csillagporos út nevű program között. Az előbbieket miután inkompatibilissé váltak, 43 naponként integráljuk az általuk kért koordinátára, az utóbbiak beszállókártyát kapnak egy galaxis közi időkapszulába és megkezdhetik vissza nem térő utazásukat.

Amint a világtanács is megjegyzi, a kiolvasható szövegből is világosan kiderül, hogy a 405 földi évvel korábban meghozott globális törvények maradéktalanul beváltak, és biztosították fajunk fennmaradását.

Hajrá világtanács, hajrá ma élő lények örök szövetsége!

Szkeptikus lírikus és amatőr betűvető, továbbá a társaság doyenje. Az *utolsó békeév* szülötte, túlélt háborút, forradalmat, század és ezredfordulót, nyert és vesztett hitet, családot, barátokat.  Minden más megtalálható róla írásaiban, itt, vagy más könyvtárak polcain. Emlékét örök időkre megőrzi a Google.

Karsai Gizella: Mese a negyedik fenyőről

Három csodaszép fenyő állt egy ház sarkainál a hófödte hegyekben.

Az egyik keleten, a másik délen, a harmadik északon őrizte a csendet. A nyugati fenyő helye is megvolt, de más fa tolakodott a helyére. Merthogy ott is magasodott valaha egy fenyő. Szebb, nemesebb, formásabb, mint a többi, de kivágták, hogy láthassák a naplementét.

A lelke azonban tovább élt egy szelíd, komoly arcú, szépséges lányban.

Mindig zöld ruhát viselt. Nem barátkozott senkivel. A kitaszítottak fájdalma ott ült a szemében, az arcán.

De egyszer csoda történt.

Egy kicsi lány megijesztette. Olyan nagyra fújta az aranyszínű lufiját, hogy az kipukkadt. A nagy ijedtségtől remegni kezdtek a fenyőlány kezei. Ez ugyan nem csoda, de közben, zöld ruhája pirossá változott. A kicsi lány először elcsodálkozott, aztán kacagni kezdett. Csengő, gurgulázó kacagással.

A fenyőlány emlékezett egy ilyen kacagásra, amikor még hinta lengedezett az ágain.

Egy hasonló kislány kacarászott így, ahogy előre-hátra lobogva csiklandozták vörös  fürtjei az arcát repülés közben. Ez a lányka olykor oda is bújt hozzá és megölelte.

És most szemlátomást melegedtek a színek körülötte. Amikor a lány észrevette a színeváltozását, körülnézett. A kacagásra meleggé váltak a hideg színek. Még a szemközti, szürke, óriás panelház is rózsaszínben játszott.

A fenyőlány elmosolyodott.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Galló Kovács Zsuzsanna: Chateau Lafite

A fenyőfák tűleveleire
hópelerinjét teríti rá a tél
Álmomban
csíkos drapéria mellett
fenyőzöld ruhában
dacosan nézek
a polc előtt

Vöröshajú lány
aranylabdával
a gyermekkor
kecses ujjakkal
árnykutyát formáz

Chateau Lafite-ízű
éjszakák veled
napok kiszabott órái
a szerelemnek

A hétköznapok
panelrózsaszín
vasszorításából

Oda-vissza
a menedékház
végeláthatatlan
bekötőútján

(A vers egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Filep-Pintér Eszter: Találkozás

Megállítottam az autót. A lábam remegett, mikor levettem a fékről. Eldadogtam egy imát és elindultam. Tudtam, hogy ami bent vár, arra mindig emlékezni fogok. Ez az a nap, amit a legjobban vártam, és amitől éppúgy féltem is.

Az ajtó nyüszítve nyikorgott, mint a kivénhedt kutyák. A félhomályos szobában meleg és csend fogadott. Egy asztalnál ült, nyakig begombolt zöld ingben, zöld pulóverben, zöld függöny előtt. Egy vízzel teli üvegpohár állt az asztalon. Szemembe nézett, s olyan volt a tekintete, mint a ház előtti fenyveseknek. Volt benne szomorúság, kimért hűvösség, nyers arrogancia. Kérdőn nézett rám, mint aki nem vár választ, mert már megválaszolta helyettem. Egyszer csak megszólalt:

– Emlékszel az arany lufira, amit ötévesen kaptam a születésnapomra? – Ez volt az első mondata, amit hozzám intézett tizenöt év után.  Nem tudtam mit mondani, hiába képzeltem el ezerszer a találkozást.

– Nem emlékszel – válaszolt helyettem. A csalódottság legkisebb jelét sem hallottam, inkább a bizonyosság hangszíne koppant az asztalon. Szóval így beszél, aki megjárta a poklot.

Kinyújtotta a kezét, ami eddig az asztal alatt volt, és az árnyék két kutyát festett a fehér terítőre.

– Látod? Ilyenek voltunk régen – folytatta. – Két hűséges jószág – itt megállt, erőt gyűjtött, – de elszakított minket. Most újra kell szagolnunk egymást, mint a kutyáinknak, hogy megismerj a hóban is. Ha újra tiszta leszek. Az ő mocskától.

Ekkor kezdtek el áradni a könnyeim. Felpattantam. Az üvegpohár felborult, a víz lefolyt az asztalon a lábára. Még csak meg sem lepődött. Szóval ilyen az, akinek a szenvedés a mindennapi társa. Megöleltem. Nem sírt. Ő már minden borzalmat átélt a fogvatartójától. Nem maradt belőle, csak az emlékek sok darabból kirakott épülete, mely át volt színezve az ártatlanság színével, amit elvesztett. Az emlékek között ott volt az aranylufi, az árnyjáték, amit együtt játszottunk esténként a közös szobánkban, mielőtt elrabolták. Aztán lett helyette pinceszag, bezárt ablakok, izzadságszag, pókhálóba csavart remény. Ezekről most nem beszélt.

Mindketten abban bíztunk, hogy mindent tisztára mos a ház előtti hófehér hó. Ő a borzalmakat felejti el, én meg a lelkiismeret furdalást, hogy büszke nővérként nem vigyáztam rá eléggé azon a napon.

– Nem baj – szólalt meg váratlanul. – Rád nem haragszom.

Akkor értettem meg, hogy kettőnk közül most már mindig ő lesz az idősebb.

(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Filep-Pintér Eszter

Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.

 

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

 

 

 

 

 

Babits: Karácsonyi ének

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Márai: December

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

illusztráció: pixabay.com

Kodály: Adventi ének

Ujj Béla: Saját tempóban

Illusztráció: pixabay.com

Nem is öregszem.*
Csak a borotválkozás tartana már tovább,
ha nem lenne szakállam. Derékszíjat
(110 +) nehéz találni a turkálóban,
ahol még mindig rám csodálkoznak a nők.
Ha találok is, mindig megfogadom,
már nem eszek meg mindent, ami elém kerül.

Nem is öregszem.
Hiszen a hallásom mára szelektívebb.
Egyre tökéletesebben szűri ki a zajból
a hozzám közeli hangokat.
Már csak azokat a mondatokat érzékelem,
amelyek még ma is csak nekem szólnak.
Meghallgatom. Mindig értem-e?

Nem én öregszem. A nők vénülnek körülöttem.
Már kevesüket hívnám fel egy teára.
Valamikor ellenállhatatlanoknak találtam őket,
érzékeimen nem tudtam uralkodni.
Hangjukat hallva már nem kell árbochoz kötni magam.
Énekük annyira nem vonz, hogy értük új partra szálljak.
Homérosz így szólt: Csak elbóbiskolt a vágy, de van.
És én ebbe belenyugodhatnék…
Boldogan, ha tudnék!

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.