Leveszel egy értéklapot. Megnézed. Visszarakod. Levennél még egyet, de beragadt. Megrántod… hopp, elszakadt. Gyorsan visszatuszkolod a helyére. Otthagyod a szakasztott értéklapot. A négyszögletes mellkashoz lépsz. Belenézel és kiveszel egy kamat ruházatot. Halk kopogás. Melléd suhant valaki. Apró mosolyt villant és tovább lép. Nézed, ahogy megy. Nézed, ahogy belép a szabálytalan könyves körbe. Nézed, ahogy megáll a dzsutatomáton és körbe néz. Fejezd be! Nem nézed tovább. Lerakod a kamatot. Haragszol magadra, mert megint bámultad. Azért odapillantasz. Eltűnt. Elszalasztottad. Ezért inkább hazamész.

Virág jelenleg külföldön egyetemista, de a koronavírusnak ’hála’ rész tud venni az online írószakkörökön. Most többnyire csak szórakozásból és gondolatai rendezése céljából ír, ezért nem is nagyon tudja elképzelni magát íróként a jövőben. Viszont szerencsére ez idővel változhat.

nem én öregszem*

csak a fonnyadó, hámló sejtek

gonosz játéka ez a kép

amit a tükör mutat

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

én még csak most állok két lábra

nyitom ki első könyvemet

szédülök bele egy ölelésbe

mocorgó magzatot dédelgetek hasamban

úszom türkizkék tengerekben

várom a holnapot

majd  elkezdődik az igazi élet

útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt

napozok gondtalanul a teraszon

fehér rózsák hímeznek árnyékot rám

a csend hangtalan hullámokban árad

macskadorombolássá tompul a zaj

míg kint az úton gépek dübörögnek

gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen

piros léghajókat virít az ég

nem hiszem el

hogy ez mind mások élete

és a tükörből visszanéző üresség

én vagyok

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Nem én öregszem,*

csak a kötelek mállottak szét

sós víz csapdosta testem

hajnalig, cserepes bőrömet

marta.

Nem én öregszem,

hangjuk már hörgő

halotti ének

félve közelítek.

Nem én öregszem,

a túlvilágról vajon hallani fogom őket?

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.

Beléptem az üzletbe, ahol múlt héten rendeltem egy terméket. Rögtön a kasszához mentem, és elmondtam, hogy miért jöttem. Az eladó értetlenül meredt rám.

− Mit szeretne átvenni?

− A mosott béltakarómat – ismételtem.

− Az mi? Hogyan kellene azt elképzelni?

Nagyokat pislogtam, most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek azon, hogy valaki nem hallott még a mosott béltakaróról.

− Mégis milyen lenne? Olyan, mint általában szokott lenni. Bélszíne van, és ha magadra teríted, akkor jót tesz a hasnak és minden másnak. Ezek mellett még puha bélbolyhos.

Az eladó elkerekedett szeme megnevettetett volna, ha épp nem siettem volna. Nehezen, de végül megszólalt.

− Hölgyem, mi ilyet nem árulunk.

Kikeltem magamból, hogy mer hülyének nézni. Ráförmedtem.

− Ez mégis hogy lehet?! Egy hete itt vettem Önöknél ajándékba egy béltakarót. És rendeltem magamnak is egyet.

− Hölgyem, ez az első alkalom, hogy Önt itt látom – vonta fel a bozontos szemöldökét.

Ennyi elég volt! Felkaptam a táskám és kirohantam a boltból. Aztán, amikor már a friss levegőre kerültem, rájöttem, hogy mégis kellene vennem valamit. Nem lesz mibe belevackolnom magam egy szabálytalan könyves körrel. Dühödten mentem vissza az üzletbe. Az eladó ugyanaz volt, de sokkal kedvesebbnek tűnt. Ahogy észrevett, elmosolyodott.

− Jó napot hölgyem! Megérkezett a mosott béltakarója, amit múlt héten rendelt!

­

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító
írókörhöz tartozik.

illusztráció: pixabay.com

Amikor felkeltem, semmim sem fájt. Szinte rohantam lefelé a lépcsőn az emeleti hálószobából. Tegnap felfelé még a korlátba kellett kapaszkodnom. Fogmosás után, reggeli előtt gyorsan lenyomtam száz fekvőtámaszt. Az eddigi maximumom, húsz éve, hetven volt. A helyzettől felbátorodva előkerestem kedvenc Wrangler farmeremet. Újra rámjött. Jól éreztem magam benne. A múlt században volt rajtam utoljára. Csörgött a mobilom. Az a régi üzletfelem hívott, akivel egy éve nem állok szóba. Azt mondta, hogy kifizeti a munkát, amit tavaly nem volt hajlandó. Rájött, hogy igazam volt, jár nekem a fizetség. Bekapcsoltam a rádiót, hagytam szólni a híreket, amiket már évek óta nem hallgatok. Azt mondták, hogy a parlamentben sürgős eljárásban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, amivel még ma kétszeresére emelik az egészségügy és az oktatás éves költségvetését. Már éppen belenyugodtam, hogy teljesen hétköznapi életem lesz, amikor nem mindennapi dolgok kezdtek történni velem.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból.

Nem én öregszem*

csak az álmaim fakulnak, lassulnak

nem gyárt már emlékeket a szétfolyó idő

mi volt tegnap, egy hete, egy éve

híg tésztaként csorog a serpenyőbe

esténként melegség tölt el ha

vaníliaillattal telik meg a ház.

Nem öregszem.

testem tapasztalatokat épít

az izmok helyét átveszi

a tudás nyúlós kelttészta tömege

mérlegre állok reggelente hogy lássam

miként enyészik el

a testzsírzsázalékban mért

akarás.

Nem öregszem.

csak megállok és

tojást ütök a tálba

cukrot öntök hozzá

bassza meg magát minden diéta.

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

illusztráció: pixabay.com

– Hány éves? – futott fel a doki szemöldöke a homlokára.

– 53-as vagyok – kerültem meg a választ.

– Itt minden a legnagyobb rendben – húzta végig mutatóujját a laboreredmények kétoldalas listáján.

Látszott rajta, hogy kezd kibillenni a mindentudó doktorbácsi szerepből. Már-már emberi érdeklődéssel kérdezte, van-e EKG-m, tüdőröntgenem, izotóp-vizsgálatom, gyomortükrözésem. Volt. Kiterített mindent maga elé, mint jós a kártyáit. Megint rám nézett.

– Most hogy érzi magát? – kérdezte, megnyomva a most-ot. Márciusban mégiscsak én fordultam hozzá azzal, hogy beteg vagyok.

– Jól – vontam meg a vállam. – Talán csak a tavaszi karantén-stressz készített ki…

– Lehet. A stressz, ugye…

Nem folytatta. Mért még egy vérnyomást, oxigén-szaturációt, majd kissé csalódott arccal elbocsátott. Útravalóul felírt pár vitamint, immunerősítőnek a második hullámhoz. És visszahívott kontrollra novemberben. Nem láttam rajta a hezitálást, hogy talán ismét fél évbe telik majd, mire orvos és beteg valós térben is érintkezhet.

A gyógyszertár ajtajában nekem ütközött egy köhögő ember. Most lázam van. Nem hiszem, hogy novemberben be tudok menni a rendelőbe. Megjött a tesztem. Pozitív.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból

illusztráció: pixabay.com

A Vilmos lába büdös. Megjön a munkából délután ötkor, áttrappol a frissen felmosott kövön, lerúgja a drága bőrcipőjét, és lerogy a fotelbe a nappaliban. Az egész lakást belengi a lábszag, hiába szellőztetek szinte állandóan. Nálunk nem a harangszó jelzi a vacsoraidőt, hanem az ötórai lábszag. Próbálkoztam talpbetéttel, hegyi patak illatú sprével, naponta mosom a zokniját – ez a tényen mit sem változtat, hogy a Vilmos lába büdös. Az orvos szerint krónikus betegség lehet. Viszont én már lassan más illatot nem is érzek: kifőzöm a tésztát – lábszagú, összekeverem a piskótatésztát – lábszagú. Ez maradt már csak nekem: Vilmos és az ő lábszaga. A gyerekek külföldön, az unokák is már inglisül köszönnek, a szépészeti vállalkozásom csődben. A behajtókat is csak ez az örökös lábszag tartja vissza. És hát kérdem én: Mit tehet egy asszony, ha a férje vénségére megbüdösödik, hörgő húspogácsává fonnyad, s ráadásként úgy készül meghalni, hogy véres veszedelemben hagyja a feleségét?

illusztráció: pixabay.com

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

https://www.youtube.com/watch?v=F9pVoj1A3n4

illusztráció: pixabay.com

Az olyan ronggyal kitömött medvék, mint én, nem öregszenek, csak az anyagok, amikből készültem. Már itt-ott szakadozott vagyok, de szerencsére egy gyűjtőhöz kerültem, aki valamennyire karbantartja a testem. Hosszú évek óta egy vitrinben ülök. Nem járok-kelek, mint régen, de a szobában zajló beszélgetésekből sokat megtudok még ma is a világról. Amikor még TV volt a szobában, több filmet is láttam magamról. Olyan is volt, ami tetszett. Azt, hogy Róbert Gida már lassan negyedszázada nem él, egy beszélgetésből tudtam meg, amit mostani gazdám, a gyűjtő folytatott a vitrinem előtt. Azt mesélte egy barátjának, hogy ez a játékmackó – vagyis én – pont olyan, mint amiről Alan Alexander Milne írt a fiának. Régi darab, mert a fiú, aki felnőve maga is megírta apjához való viszonyát, már szintén meghalt. Kicsit bántott a pont olyan, mert nem pont olyan, hanem pont az vagyok. Furcsa belegondolni, hogy ha még élne, Róbert Gida már százéves lenne, ahogy én is hamarosan az leszek.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból