Egy korty kávé – egy falat írás.
illusztráció: pixabay.com
Ballag már az esztendő,
Vissza-visszanézve,
Nyomában az öccse jő,
Vígan fütyörészve.
Beéri az öreget
S válláról a terhet
Legényesen leveszi,
Pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul
S mikor éjfél eljő,
Férfiasan kezet fog
Múlttal a jövendő. (Kányádi)
Babits: Karácsonyi ének
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Márai: December
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
illusztráció: pixabay.com
Kodály: Adventi ének
Nem is öregszem.*
Csak a borotválkozás tartana már tovább,
ha nem lenne szakállam. Derékszíjat
(110 +) nehéz találni a turkálóban,
ahol még mindig rám csodálkoznak a nők.
Ha találok is, mindig megfogadom,
már nem eszek meg mindent, ami elém kerül.
Nem is öregszem.
Hiszen a hallásom mára szelektívebb.
Egyre tökéletesebben szűri ki a zajból
a hozzám közeli hangokat.
Már csak azokat a mondatokat érzékelem,
amelyek még ma is csak nekem szólnak.
Meghallgatom. Mindig értem-e?
Nem én öregszem. A nők vénülnek körülöttem.
Már kevesüket hívnám fel egy teára.
Valamikor ellenállhatatlanoknak találtam őket,
érzékeimen nem tudtam uralkodni.
Hangjukat hallva már nem kell árbochoz kötni magam.
Énekük annyira nem vonz, hogy értük új partra szálljak.
Homérosz így szólt: Csak elbóbiskolt a vágy, de van.
És én ebbe belenyugodhatnék…
Boldogan, ha tudnék!
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Nem én öregszem.
Csak a takarítás egyre nehezebb.
Pókhálózni, fel-, lemosni, porszívózni. Mindehhez van
Francos mai eszközöm, zsíroldó, alkoholos Clean,
Önjáró porszívó, mely a sarkokban is tisztít.
De az a régi padlóviasz, melyet parkettára kenve,
Kefével oly fényesre csiszoltam,
Hogy még a légy is korcsolyázhatott rajta,
Hiányzik.
Az illata! Ha azok újra meglennének,
Talán a kedvem is visszatérne.
Nem is öregszem.
Nordic walking botommal egyre gyorsabban megyek,
Végig szaladok a kiserdő útjain,
Ahol a fák összehajló ágai napernyőt fonnak fölém.
Utamat a madarak sokszínű trillája kíséri,
Csak a karmestert nem látom, aki levezényeli a szimfóniát.
A levelek között beszűrődik a napfény,
Áttöri a levegőt és aranysárgára festi.
Vajon meddig élvezhetem még?
Nem én öregszem. Gondolataim csapongva görgetik
Életem emlékeit. Fürgén fára mászok, viaskodom a tenger hullámaival,
Átölelem az unokám, a temetőbe sietek.
Öröm és bánat, siker és kudarc úgy kergeti egymást,
Mintha Az ember tragédiájának színhelyei lennének.
Küzdök az árral, bízom a szebb napokban.
Remélem, mielőtt köddé válok, még kisüt a nap.
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Nem én öregszem.* Csak a szüleim.
Összemennek, mint a rossz hőfokon mosott póló
s vasalatlan ruhaként ráncosodnak.
Színüket vesztik, akár az élénk piros
nyári blúz.
Nem én öregszem. Csak a nagyszüleim.
Eltűnnek a nagykabátban, lötyög rajtuk,
mint az egykor feszes bőr.
És mint ételfolt a kötényen, úgy szaporodnak
a májfoltok.
Ujjaik egyre nehezebben csíptetik a friss ágyneműt
a szárítókötélre.
Nem én öregszem. Csak szűknek érzem az általuk
rám szabott öltözéket. Mégis…
Mégis, szeretnék utoljára apám pulcsijába bújni és eltűnni,
szeretném még egyszer elszakítani anyám harisnyáját, ahogy betörőset játszunk.
Szeretném ismét csodálni nagyanyámat a molyirtó szagú bundájában
és szeretnék nagyapám negyvenhármas cipőjében elcsónakázni.
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Szabados Bettina szenvedélye a filozófia, a vitatkozás vagy a kettő kombinációja, a filozófiai dilemmákról való vitatkozás.
Leveszel egy értéklapot. Megnézed. Visszarakod. Levennél még egyet, de beragadt. Megrántod… hopp, elszakadt. Gyorsan visszatuszkolod a helyére. Otthagyod a szakasztott értéklapot. A négyszögletes mellkashoz lépsz. Belenézel és kiveszel egy kamat ruházatot. Halk kopogás. Melléd suhant valaki. Apró mosolyt villant és tovább lép. Nézed, ahogy megy. Nézed, ahogy belép a szabálytalan könyves körbe. Nézed, ahogy megáll a dzsutatomáton és körbe néz. Fejezd be! Nem nézed tovább. Lerakod a kamatot. Haragszol magadra, mert megint bámultad. Azért odapillantasz. Eltűnt. Elszalasztottad. Ezért inkább hazamész.
Virág jelenleg külföldön egyetemista, de a koronavírusnak ’hála’ rész tud venni az online írószakkörökön. Most többnyire csak szórakozásból és gondolatai rendezése céljából ír, ezért nem is nagyon tudja elképzelni magát íróként a jövőben. Viszont szerencsére ez idővel változhat.
nem én öregszem*
csak a fonnyadó, hámló sejtek
gonosz játéka ez a kép
amit a tükör mutat
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
én még csak most állok két lábra
nyitom ki első könyvemet
szédülök bele egy ölelésbe
mocorgó magzatot dédelgetek hasamban
úszom türkizkék tengerekben
várom a holnapot
majd elkezdődik az igazi élet
útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt
napozok gondtalanul a teraszon
fehér rózsák hímeznek árnyékot rám
a csend hangtalan hullámokban árad
macskadorombolássá tompul a zaj
míg kint az úton gépek dübörögnek
gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen
piros léghajókat virít az ég
nem hiszem el
hogy ez mind mások élete
és a tükörből visszanéző üresség
én vagyok
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Nem én öregszem,*
csak a kötelek mállottak szét
sós víz csapdosta testem
hajnalig, cserepes bőrömet
marta.
Nem én öregszem,
hangjuk már hörgő
halotti ének
félve közelítek.
Nem én öregszem,
a túlvilágról vajon hallani fogom őket?
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Tóth M. Erika: Irka alapító tag, az írást nemcsak hobbijának tekinti, mellékállásban
beszédíróként dolgozik. Szereti az abszurd, rövid írásokat, novellái és versei is tömören fejezik ki mondandóját.
Beléptem az üzletbe, ahol múlt héten rendeltem egy terméket. Rögtön a kasszához mentem, és elmondtam, hogy miért jöttem. Az eladó értetlenül meredt rám.
− Mit szeretne átvenni?
− A mosott béltakarómat – ismételtem.
− Az mi? Hogyan kellene azt elképzelni?
Nagyokat pislogtam, most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek azon, hogy valaki nem hallott még a mosott béltakaróról.
− Mégis milyen lenne? Olyan, mint általában szokott lenni. Bélszíne van, és ha magadra teríted, akkor jót tesz a hasnak és minden másnak. Ezek mellett még puha bélbolyhos.
Az eladó elkerekedett szeme megnevettetett volna, ha épp nem siettem volna. Nehezen, de végül megszólalt.
− Hölgyem, mi ilyet nem árulunk.
Kikeltem magamból, hogy mer hülyének nézni. Ráförmedtem.
− Ez mégis hogy lehet?! Egy hete itt vettem Önöknél ajándékba egy béltakarót. És rendeltem magamnak is egyet.
− Hölgyem, ez az első alkalom, hogy Önt itt látom – vonta fel a bozontos szemöldökét.
Ennyi elég volt! Felkaptam a táskám és kirohantam a boltból. Aztán, amikor már a friss levegőre kerültem, rájöttem, hogy mégis kellene vennem valamit. Nem lesz mibe belevackolnom magam egy szabálytalan könyves körrel. Dühödten mentem vissza az üzletbe. Az eladó ugyanaz volt, de sokkal kedvesebbnek tűnt. Ahogy észrevett, elmosolyodott.
− Jó napot hölgyem! Megérkezett a mosott béltakarója, amit múlt héten rendelt!
Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító
írókörhöz tartozik.
Amikor felkeltem, semmim sem fájt. Szinte rohantam lefelé a lépcsőn az emeleti hálószobából. Tegnap felfelé még a korlátba kellett kapaszkodnom. Fogmosás után, reggeli előtt gyorsan lenyomtam száz fekvőtámaszt. Az eddigi maximumom, húsz éve, hetven volt. A helyzettől felbátorodva előkerestem kedvenc Wrangler farmeremet. Újra rámjött. Jól éreztem magam benne. A múlt században volt rajtam utoljára. Csörgött a mobilom. Az a régi üzletfelem hívott, akivel egy éve nem állok szóba. Azt mondta, hogy kifizeti a munkát, amit tavaly nem volt hajlandó. Rájött, hogy igazam volt, jár nekem a fizetség. Bekapcsoltam a rádiót, hagytam szólni a híreket, amiket már évek óta nem hallgatok. Azt mondták, hogy a parlamentben sürgős eljárásban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, amivel még ma kétszeresére emelik az egészségügy és az oktatás éves költségvetését. Már éppen belenyugodtam, hogy teljesen hétköznapi életem lesz, amikor nem mindennapi dolgok kezdtek történni velem.
Az Irka „első mondatból utolsó” sorozatból.
