fotó: Rimán Dorottya Gödöllői Fotós Kör
A véletlen már sokszor beleszólt az életébe. Ha követte sugallatát, mindig sikerrel járt. Amikor az udvarlója bemutatta a barátját, abból házasság lett, amikor nem vették fel az egyetemre, és egy ismerőse felajánlott egy munkalehetőséget, abból hivatás lett, amikor egyik hó végén elfogyott a pénze, pont akkor utalták vissza a túlfizetett gázszámla összegét. Sokszor elmondta barátainak: a véletlenekre oda kell figyelni, mert azok valamilyen céllal bukkannak fel.
Egyik alkalommal írótársaitól egy feladatot kapott: írjon egy novellát, amelyben a modern művészet fontos szerepet kap, mondhatni, főszerepet.
Először úgy gondolta, nem írja meg. Nincs kedve olyan dologgal veszkődni, amely nem indította be a fantáziáját. Igaz, szerette a festményeket, de csak azokat, melyekre már rátekintve is látta, mit ábrázolnak. Nem tetszettek a különböző színek alkotta, tárgynélküli képek, melyekből nem tudta kihámozni azt a lényeget, amiért a művész megalkotta őket. Nem nézett a színek mögé, nem indult el a képzelet útján, nem volt olyan kíváncsi és kreatív, hogy a hozzáértő művészek szemével meglássa annak a mondanivalóját. Úgy döntött, nem írja meg a novellát, és a feladatot el is felejtette.
Pár nap múlva kapott egy e-mailt, mely érdekes festményeket tartalmazott. Nem mindig nyitotta meg ezeket a küldeményeket, de most valami azt súgta, klikkeljen rá. Már az első kép szemlélése közben a lélegzete is elállt. Hosszasan nézte, és olyan részleteket látott meg benne, amiket eddig egyetlen képen sem. Az arckép az általa szeretett technikájú festményekre hasonlított, de mégis sokkal több volt annál. Percről-percre, új elemeket fedezett fel rajta, pedig ugyanazt a vásznat nézte. Ledöbbent. Nemcsak a festő ábrázolásmódján, hiszen pár pillanat után felismerte, hogy a festmény kisebb részletekből épült fel, hanem a megjelenő elemző látásmódján is, ami most hirtelen kitört korábbi szunnyadozásából.
Az első képet olyannak látta, mintha két festményt raktak volna egymásra. A kisebb volt felül, egy gyermekportrét ábrázolt, s az alatta levő nagyobból pedig egy ecsetet tartó kéz nyúlt fel a gyermekarc homlokához, mintha oda akarna még pár vonalat festeni. Gyorsan a következő képre kattintott, mely szintén egy arcképet ábrázolt. Amint tovább nézte, felfedezte, a portrén belül itt is több alaposan megformált és kidolgozott kép van, és tulajdonképpen ezekből a kis mozaikokból állt össze a portré.
Tovább klikkelve feltűnt Salvador Dali, John Lennon, Darwin, Fraud, Van Gogh és még sok híres ember portréja, melyeket elemezve, egy-egy tájképet látott sok-sok részlettel.
Shevchenko portréját sokáig szemlélte, és meglátott benne egy pásztorfiút, aki az idilli környezetben a nyáját legeltette. Amikor elemezni kezdte, észrevette a részleteket is. Shevchenko homlokát az ég fehér felhői, szemét egy-egy zsuppfedeles ház ablakai, szemöldökét a háztetők szalmái, orrát egy kiszáradt fatörzs, bajuszát fehér inges, hanyatt fekvő pásztorfiú adta, arcát pedig két-három kiszáradt és élő fa körvonalazta. A festő minden részletet kidolgozott, ezek külön-külön is élményt adó tájképek voltak.
A következő kép Newton portréja volt, akinek arckarakterét két görbén nőtt fa összeölelkezése formálta meg, piros-rózsaszín gömbös virágok alkották a szemét, a haját pedig a faágak zöld levelei adták. Orrát egy kisebb farönk rajzolta meg, melyből a szemöldök megformálására kinőtt két derékszögben elhajló faág, az orr alatti bajuszt az állán ülő olvasó fiú fehér haja adta, aki a kezében tartott könyvvel alakította ki a portré száját. A mellkasát takaró ruhát sárgás-zöld gyepfű jelenítette meg, melyen a gombdíszítések egy fa termései voltak.
Az ifjú festő az optikai illúziók nagymestere lehetett, mert a kép nézőjét a tudatalattija felszínre hozására ösztönözte. Egy pszichológus ezekről a képekről számos kérdést tehetne fel páciense lelkiállapotának elemzése közben: mit ábrázol, melyik részletet látta meg először, és a válaszokból hasznos következtetéseket vonhatna le.
Vagyis, ezek a képek nemcsak sokat mondó művészi alkotások, hanem az emberi elme kreativitásának a felkeltői. Alkotójuk Oleg Shuplyak, ukrán festőművész, akinek létezéséről és munkásságáról eddig semmit sem hallott, pedig képeit a világ több fővárosában már nagy sikerrel mutatták be. És mindez a véletlen folytán került el hozzá.
Szegény Dzsoni még egy ideig tovább fütyörészett az ezerszínű kerek erdő közepén, de a füttyszó visszapattant a bádog edényekről, a gyerekágy rácsairól, Árnika kacsazsíros kötényéről. A családot el kellett tartania valamiből. A Százarcú Boszorka is rajtuk maradt, mint egy levakarhatatlan mamajegy, akit lézerrel sem lehet eltávolítani. Így hát mit volt mit tenni, el kellett hagynia a vidám erdőjárást, a gondtalan naplemente nézegetést, a zavarosban halászást. Senki nem volt már kíváncsi a szalmakalapjába tűzött búzavirágra. Abból ugyan nem lehetett kifizetni a gyerek menzáját, különóráit, és Árnika csillámló iPad tokját. Szegény Dzsoniból Dzsoki Ewing lett, aki saját vállalkozásba kezdett. Először erdei szafarikat szervezett medv-betekintéssel, de a medve hol a barlangban aludt, hol túl közelre tekintett be valakinek a belsejébe. A vállalkozás hamar megszűnt. A Százarcú Boszorkával, – hogy valami hasznát vegye –, pálinkafőzésbe kezdtek, de annak csak az lett a vége, hogy mamika túl sokat hallucinált, és szerette volna kondérban megfőzni Dzsoni és Árnika gyerekeit: Jancsikát és Juliskát. Végül a napraforgóolaj iparba fektetett be, ami olyan jól kezdett jövedelmezni, hogy kis kerti házikójukhoz szaunát és medencét is építettek. Árnika is unta már a csipkebogyót az erdőben, így hát szarvasgomba keresésbe fogott a kacsájával, ami szintén hozott pár garast a konyhára. A Százarcú Boszorkát beutalták a Svábhegyre, ahol jókat beszélgetett egy Kautzky Armand nevű vándorszínésszel az erdő ezerarcú szépségéről. Miután meggyógyult, Gyere a Kondérba névvel családi napközit üzemeltetett. Dzsokiék inkább a helyi óvodába járatták a gyerekeket, ahová a jó útra tért Ipiapacs kölykei is jártak. Minden a maga erdőszéli patakmedrébe kezdett serényen és fenntarthatóan folyni, csak Árnika nem tudta eldönteni, hogy miért hívják az erdő borzát Kispálnak. Itt a vége, hidd el, végre!
