Három napon át megállás nélkül havazott. A vastag fehér felhők elnyelték a völgyet, a kis gerendaház odafenn a hegytetőn szigetté változott. Fanni úgy látta, már a fenyőfák is roskadoznak a rájuk nehezedő magánytól. A madarak is eltűntek, talán elbújtak az ágak sűrűjében, ahogy ő is a vastag függönyök mögött.
A negyedik nap elsöpörte a felhőket, a völgy ott volt ismét karnyújtásnyira, amikor kinézett az emeleti hálószoba ablakán. Végre olyan lehetett volna minden, mint ahogy olyan sokszor elképzelte, amikor arról ábrándozott, hogy a telet is itt fenn tölti majd a nyaralóban. Kiül a teraszra, betakarózik egy vastag gyapjúpléddel, sütteti az arcát a nappal, hallgatja a fenyőmagot csipegető rigók csármálását.
Most mégis minden más volt. Nem jószántából jött fel a hegyre, a kényszerű karantént töltötte itt, a városi panelben nem érezte biztonságban magát. A nyaraló kényelmes volt, húsz éven át alakítgatták, míg a gyerekekkel itt töltötték a vakációkat. A férje mindenhez értett, még kandallót is épített a földszinti nappaliba, bár egy pelletkazán kifűtötte az egész házat.
Fanni lement a konyhába, teát főzött, betett két szelet rozskenyeret a pirítóba, megetette a macskát, közben hangosan dohogott.
– Na, tessék, megint kiszórtad a ropid a padlóra, kezdhetem elölről a takarítást.
Ezzel teltek a napjai. Úgy tűnt, alig veti be az ágyat, főzi meg az ebédet, máris este van. A teraszon üldögélés mindig másnapra maradt.
– Hiába, hetven év az hetven év, semmi sem megy már úgy, mint azelőtt.
Estére sütött egy tepsi lekváros buktát, Lilit várta, aki csütörtökönként bevásárolt neki. Lili szép volt, fiatal, mégis egyedül élt ő is, a szomszédban, a pár éve épült luxusnyaralóban lakott.
Mióta ilyen korán besötétedett, gyakran borozgattak együtt a kandalló előtt. Lili finom borokat hozott, értett hozzájuk, ez volt a mestersége. Lent dolgozott a völgy híres borászatában, beszélgetés közben kiderült az is, hogy a volt férje a tulajdonos. A kislányuk lent lakott az apjával a faluban, csak a szünidőket és hétvégéket töltötte az anyjánál fenn a hegyen.
Idén már november közepén megkezdődött a téli szünet, a völgyben bezártak az iskolák a járvány miatt. December elején Lili felhozta a lányát, megkérte Fannit, napközben vigyázzon rá. A kislány komoly szemű, angyali gyerek volt, nem olyan rosszcsont, mint annak idején Fanni gyerekei. Az övéi naphosszat rohangásztak, fára másztak, birkóztak, hangosak voltak, és néha elviselhetetlenek.
Lili kislánya egész nap rajzolt, olvasott, fantasztikus játékokat talált ki. Volt egy aranyszínű labdája, abból jósolt Fanninak, mint egy kristálygömbből. Áttetsző fehér bőrével, vörös hajával és jégkék szemével olyan volt, mint egy kis druida.
Fannit gyerekkori önmagára emlékeztette a kislány. Egyik este, amikor ott aludt nála, árnyjátékot rendeztek, a falon sirályok röpködtek, kétfejű sárkányok vívtak csatát. Másnap a gyerek origamiból meghajtogatta a mese szereplőit, ott csapongtak a csilláron a fejük felett.
Fanni lehozta a padlásról a festőecsetjeit, vásznait. Egyik este épp a havas tájat festették mindketten, amikor Lili hazaért.
– Be kell költöznöm a városba. A volt férjem kórházba került, nekem kell tovább vinnem az üzletet, karácsony előtt van a főszezon. Rosszul mennek a dolgaink, el kellett adnom a nyaralót.
Fanni egyedül maradt, és ez a magány most olyan üres volt, mint még soha. Mintha eltűnt volna a ködben a völggyel együtt az egész világ. Szentestére feldíszítette a karácsonyfát, mint mindig, de nem gyújtotta meg a gyertyákat, csak ült a fotelben, kezében az üdvözlőkártyával, amit Lili kislányától kapott. Egy rózsaszín panelház töltötte ki az egész lapot. A sok sivár ablakon hidegen csillogott a lemenő nap fénye, egyikben ott állt egy kislány, egyedül.
Fanni is küldött nekik egy képet. A havas kertben magányosan álló házról, aminek ablakán együtt néznek ki, ők hárman.
(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)
