illusztráció:pixabay.com

A fehér autó gyorsan hagyta maga mögött a kilométereket. Lámpája fénye belehasított a sűrű éjszakába, megvilágította az utat. Az autópályán alig volt forgalom, a műszerfalon egyetlen parancsikon sem gyulladt ki, vagyis minden tökéletes volt. Amikor a városba ért, a szemafor pirosra váltott. Az autó megállt, majd lefulladt. Feketéné Bencsik Julianna: A makrancos és a hölgy bővebben… →

illusztráció: pixabay.com

A városba indult. Miután átment a felüljárón, meghallotta a HÉV sípoló jelzését, és ebből tudta, azonnal indul a szerelvény. Szaladni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Integetni szeretett volna, hogy várjanak, de nem volt képes megmozdítani a karját. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem értette, mi történt vele. Amikor elment a HÉV, végtagjai lassan megmozdultak. Úgy gondolta, majd a parkon át besétál a város központjába. Elindult. Átment a zebrán, majd elhaladt a mozaikkövekkel kirakott kis tér díszes padsora mellett, mélyen beszívta az erdei fenyők mézgás illatát. Élvezte ezt az illatot, mely olyan üde és tiszta volt, mint a növények leveleit beborító hajnali harmatcsepp. Úgy érezte magát, mint a madár, amelyik kirepült a város zajából, és egy faágon megpihent. Leült az egyik padra, és elvarázsolta a csend. Csak a park rezdüléseit figyelte, megleste a kopácsoló harkályt, feketerigókat, csuszkát, pintyet, sőt még a verebeket is, amint repkedtek, vagy csőrükkel felcsipegették az apró magvakat. Szerette a természetet, az egyszerűt, a szépet. Feketéné Bencsik Julianna: Vízió bővebben… →

(Székely Bertalan Egri nők című festménye inspirálta gondolatok)

Az asszony elzárja a televíziót, lekapcsolja a villanyt. Fáradt, amint lefekszik, azonnal elalszik. A lakásra fekete, fojtogató csend borul. Az asszony álmában hadonászik, az ágytáblát rugdossa, mintha küzdene valakivel. Torkából sikolyra emlékeztető hangfoszlányok törnek elő. Felriad. Felül az ágyban, mélyeket lélegzik, lassan megnyugszik, majd újból álomba merül. Feketéné Bencsik Julianna: Végsőkig elszántan bővebben… →

Nélküled 2.

Nélküled szomorúan kel fel a nap
örömtelenül áldoz le az égen
fakófényű csillagok a múltról mesélnek
mikor jövőnket tervezve néztük őket.
Messzire mentél élettelen fényed
hajnalban az ágyamra vetül
álmaimban simogatóan átölelsz
fülembe súgod vígaszod
vigyázol rám az elmúlt éveinkre
mely nélküled sivár és színtelen.
Fáj az ébredés az egyedüllét
az hogy nem látlak festeni
nem mosolyogsz rám nem vigasztalsz
nem fogod kezem nem szősz álmokat
csak képeidről a megfestett emlékeinkből
vigasztalóan rám nevetsz
mintha azt mondanád, itt vagyok veled.
Nézem ecsetvonásod piros narancsos színeit
a békét sugárzó tájat…
hol homályos szemem mindenhol téged keres.

Az álom ereje

A férj az éjjeliszekrényre készített kockás füzetbe minden reggel leírta az álmát, miután tekintetével végigpásztázta a szoba falán lévő saját festményeit. Ezzel kezdte a napot. Legalább tíz füzete már betelt, időnként visszalapozta őket. Ilyenkor mindig rájött, milyen eseményt jövendölt álmában az a belső énje, mely csak teljes nyugalomban volt képes megláttatni vele a jövőt. Hitt abban, hogy az emberi test nem csak öt érzékszervével és az agyával észleli a világot, hanem van egy megfoghatatlan hetedik is, mely különböző fizikai dimenziókat átszelve, megmagyarázhatatlan információk birtokába juttathatja.
Vallotta, az álom olyan, mint egy könyv, csak a lapjait nem mindenki tudja olvasni. A jövőnket előre megírták. Talán születésünkkor a csillagok állása határozta meg, vagy a lélekvándorlás kapcsán előző életünkből következett, vagy a Mindenható, aki felügyeli a világot. Sorsunk állomásai ezért jelennek meg az álmainkban, időnként megsejtetik életünk szép vagy nehéz pillanatait.
Egyik álmában egy nyílvessző találta el az arcát a bal szeme alatt és hátul a koponyáján jött ki. Megijedt, de egy fehér köpenyes ember azt mondta neki, nem baj, ami kilóg, majd levágjuk.
Sokáig tűnődött, vajon ez mit jelenthet.
Pár héttel később arra ébredt, fáj a foga. Másnap felkereste a fogorvosát, aki kicserélte az egyik tömést, s miután egy hét múlva is fájt, kihúzta a sajgó fogát. Antibiotikumot is kapott, de a fájdalom attól sem szűnt meg. Ezután CT felvételt készíttek a beteg részről, melyből kiderült, a probléma nem a fogban, hanem az arcüregben lakozik.
Kórházba került. Úgy volt, megoperálják, de az újabb CT vizsgálat kiderítette, ebben a stádiumban már nem lehetséges. Egyetlen megoldás a sugár- és kemoterápia, ami összezsugoríthatja a daganatot, és megszűnteti a fájdalmat.
Amíg a szövettani vizsgálat elkészült, a daganat az arcüregből a szemüregbe is átterjedt. Az állandó fájdalom miatt csak ülve tudott röpke pillanatokig aludni, mert ha lefeküdt, az még nagyobb erővel tört rá. A halálra gondolt, mely megszabadítja kínjától. Ruháját is kikészítette, hogy koporsóba téve abban temessék el.
Egyik reggel elgyötörten ébredt. Mikor felesége behozta a gyógyszereit, izgatottan ragadta meg a kezét.
– Képzeld, a szüleiddel álmodtam. Fehér ruhában egy fényességet sugárzó ajtó előtt álltak, s amikor oda akartam menni, ők becsukták előttem az ajtót.
– Látod – mondta a felesége, miközben gyengéden megsimogatta férje arcát – ők sem akarják, hogy itt hagyj! Azt szeretnék, vigyázz még rám.
– Igen, talán meggyógyulok, van még hivatásom a földön, amit teljesítenem kell – szólt és mosolyogva a feleségére nézett. Szemében a betegséggel való küzdelem ereje tükröződött, mert az álom reményt adott neki.
Az Onkológiai Intézetben, a sugárkezelés megkezdése előtt, egy nyilatkozatot kellett aláírnia: ”vállalja-e a kezelést, ha hatására a bal szemére megvakulhat”. Megrémült.
– Vakon nem tudok festeni, ahhoz mindkét szememre szükségem van – mondta, és kérdőn nézett a doktornőre.
– Ez csak lehetséges következmény, mellyel számolnia kell – próbálta az vigasztalni –, nem biztos, hogy megvakul.
A két hónapja nem szűnő fájdalom a férjet beleegyezésre késztette. A terápia során a második hét végére tizenkét kilót fogyott, ereje napról-napra gyengült, de kitartott, és befejezte a huszonöt sugárkezelést. A célzott kobalt-kezelés nemcsak a rákos sejtekre, de a fél arcára is roncsoló hatással volt. Leégette a szempilláit, bajuszát, arcbőrét, látása rohamosan romlott, a szája belseje és nyelőcsöve kisebesedett, de mérséklődött a fájdalom, a tumor zsugorodni kezdett. Reménykedett. Ismét kezébe vette az ecsetet. Tájképet festett. Igaz, a térlátása romlott, az ecsetvonások nem úgy alakultak a vásznon, ahogyan szerette volna. Lassabban bontakozott ki a kép, de az alkotás öröme mindent felülírt, feledtette betegsége fájdalmait. Most feleségének festett. Őt kívánta megajándékozni szeretett szülőfalujának Körös parti tájaival.
A sugarazás után a kemoterápiás kezelésekre négyhetente kellett mennie. Ilyenkor egy héten át minden nap kapta a gyógyszeres infúziót. Hányinger, étvágytalanság, szédülés követte a kórházi beavatkozásokat, s mire a mellékhatások mérséklődtek, ismét mennie kellett. Már a negyedik kemoterápiás hónapban voltak, és a legújabb CT eredményre vártak, amikor ismét álmodott.
– Mély gödörbe estem – közölte feleségével, aki a reggeli kávét hozta be neki – és nem tudtam kimászni. Felfele kapaszkodtam, de mindig visszaestem. Egyszer, a tíz éve halott nővérem keze nyúlt felém, és felhúzott.
Ismét egy jel, egy oldal a sors és az álmok könyvéből. Azon a reggelen tudta meg, az MR és a CT vizsgálat eredményei nem jók. Másfajta, erősebb kemoterápiát kell alkalmazni, mert több belső szervet is megtámadott a rák. A hír lesújtó volt. Orvosa közölte, meggyógyítani már nem tudják, de szenvedéseit mérsékelhetik, és pár hónappal meghosszabbíthatják az életét.
Később az álmok eltűntek. Megszűnt a jövendölés. Még kétszer váltottak kemót, de egyik sem gátolta meg a további áttétek kialakulását. A negyedik típusú infúzió adagolását gyengeségére és laboreredményeire hivatkozva már nem kezdték el. Hazaküldték és további kezelésével háziorvosát bízták meg. Felesége éjjel-nappal mellette volt, mindent megtett, hogy a lehető leggondosabb ápolásban részesüljön. Nem akarta kórházba vitetni, hogy ott idegen emberek között élje le utolsó perceit. Amikor már nem reagált a környezetére, kapkodva vette a levegőt, felesége az utolsó leheletéig fogta a kezét és beszélt hozzá. Egy hónappal az elhalasztott onkológiai kezelés és a másfél évig tartó kemény harc után álmában érte a halál.
Már semmije sem fáj. Békésen nyugszik, de az ötvennégy évi hazásság emlékei, a festményei és az álmait tartalmazó füzetek itt maradtak.

*
A görög mitológia szerint Hüpnosz az álom, Thanatosz a halál istene, akik Nüx, az éjszaka istennőjének iker gyermekei voltak.

Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

– Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

– Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

– Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

– Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

– Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

– Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:

– Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

– Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:

– Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

illusztráció: pixabay.com

A mindennapi levesen nevelkedett magyar gyomor az olaszországi társasutazás ötödik napján már nagyon türelmetlenkedett. Hiába volt ízletes az első fogásként feltálalt paszta – vagy ahogyan ő érzékelte a szósszal leöntött makaróni – neki az aranysárgán csillogó, gőzölögve gyöngyöző húsleves hiányzott. Édeskés sárgarépával, puhára főtt marhahússal és cérnametélttel.

Nem volt válogatós, megette ő a pasztát is, de hogy minden nap ezzel kezdje az esti étkezést, felháborította. Igaz, a második fogás a mediterrán konyha különlegességeit tálalta fel, de a leves akkor is hiányzott. Az a fenséges lé, mely előkészíti, felmelegíti a gyomrot a főétel befogadására. Szenvedett. Gazdáját arra ösztönözte, tegye szóvá, hogy a magyar gyomornak húsleves kell!

Amikor az olasz szakács megtudta a gyomor kívánságát, megígérte, másnap vacsorára húslevest főz.

A következő nap izgatott várakozásában telt el. A gyomor már előre élvezte annak az áhított levesnek az ízét, illatát, melyet több napja nélkülöznie kellett.

A napi program során nagytakarítást végzett. Mindent megemésztett, mindent kiürített, hogy teljes nagyságát átadva fogadhassa be a várva várt húslevest. Terveket szőtt. Amint kihozzák a levest, riasztást ad a gyomorszáj kapujának a záróizmok azonnali ellazulására, így amikor majd megkezdődik a nyelőcső hullámos mozgása, engedi behömpölyögni a magyar gyomor számára oly kívánatos húslevest.

Türelmetlenül várta, hogy mielőbb vacsorához üljenek.

Este az ízlésesen megterített asztalon lévő halványzöld damaszt abroszt, az arany szélű tányérokat és a kristály poharakat szinte észre sem vette, csak a kanálcsörgésekre figyelt. Amikor meghallotta azok tétova csörömpölését, izgatottan várta az első falatokat.

A nyelőcső megmozdult, a gyomorszáj izmai kitágultak, és szabad utat engedtek a lefele igyekvő húslevesnek. A gyomor elernyedt, és felkészült a mennyei élvezetre.

Amikor az első falatot bekebelezte, hirtelen meghökkent. Felháborodottan összehúzódott, mint akit mélységesen megcsúfoltak. Nem érzékelte a sárgarépa édeskés ízét, és a puha marhahús markáns ízű fűszeres levében úszó cérnametéltet.

A mosogatólére emlékeztető falat hangos szörcsögéssel szaladt végig a tekergős utakon, s mikor elérte a gyomor bejáratát, az görcsösen összecsavarodott és egy keserű rángás kíséretében visszaküldte a szájnak a maggis vízben úszó, hússal töltött raviolit.