A gyermekkori álmok megvalósításából az évek során sok minden kimaradt. Hatvannyolc évesen jött el az a pillanat, amikor tollat ragadtam, és elkezdtem írni. Úgy éreztem, unokáimnak tudniuk kell, kik voltak és miként éltek elődeik. Miután megírtam első könyvem, maradtak még történeteim, sőt nyugdíjasként időm is van, ezért folytatom, amit elkezdtem: írok.
A gyermekkor eseményei meghatározzák a felnőtté válásunk folyamatát, és egy életen át elkísérnek. A jóra szívesen emlékezünk, míg a rosszat igyekszünk mélyre temetni. Klári már nagymama, és amikor az unokáit nézi, sokszor önmagát látja bennük. Azt a kislányt, aki gyermeki naivsággal hitte a felnőttek minden szavát.
Pár évvel a második világháború pusztításai után az ország még romokban hevert. Az emberek szegények voltak, a boltokban alig volt áru, de reményben és szeretetben nem volt hiány a családoknál. Klári legszebb karácsonyi élménye is ebből a vészterhes időből származik, 1949-ből. Szeretett babázni, és a csutka babája mellé egy igazi porcelánfejű babára vágyott. Olyanra, amilyet nyáron a falujuk utcáján egy pesti kislánynál látott. Kívánságát már december elején megírta Jézuskának, levelében azt is megígérte, mindig szófogadó, jó kislány lesz.
Pancsó világosszürke tollazatú nimfapapagáj volt. Nevét egy kubai barátunk után kapta, akitől sokat tanultunk, amikor ott éltünk. Az idősebb fiam vásárolta egy madárboltban, mert megtetszett neki a papagáj színes tollazata. Szeme alatt kör alakú piros folt volt, a fején sárga bóbita díszlett, jókedvűnek tűnt.
Amikor hozzánk került, elhatároztuk, nem tartjuk állandóan kalitkában. A nappalokat szabadon röpködve töltötte, és csak éjszakára csalogattuk be, hogy éjjel biztonságban legyen. Ez a művelet nem mindig sikerült. Napközben többször is bement, de ha észrevette, hogy be akarjuk zárni, azonnal kirepült onnan. Mintha olvasni tudott volna a gondolatainkban. Sokszor megtréfált minket, és kikényszerítette az esti vadászatot. Feketéné Bencsik Julianna: Pancsó bővebben… →
