Ölelkeznek a színek:
a rózsaszín, zöld, fekete, sárga
illatuk messze száll a tájban
epert időző vaníliában.
Felszabadul a féktelen erő
melyet a művész álmodott nekik
s festőecsete nyomában
szeretetét a nézőbe átülteti.
A gyenge nő személyi azonosító száma kettessel kezdődik, mert az egyes a teremtés koronáját, a férfit illeti meg. A nő már születésétől fogva másodrangú állampolgár. Hogy ez mióta van így? Talán már olyan régen, hogy senki sem emlékszik rá.
Mit szólnak ehhez a férfiak?
Mi minden gépet feltaláltunk, amivel megkönnyítettük a nők munkáját. A szennyesünket csak be kell tenniük a mosógépbe, hogy ismét ropogósan és tisztán magunkra ölthessük. A porszívó a port szinte magától felszippantja. A hűtőszekrény is jó találmány volt: a gondosan bekészített enni- és innivalót akkor vesszük ki belőle, amikor megkívánjuk. A tévét is mi találtuk fel, hogy otthon nézhessük a meccset, több időt tölthessünk a családunkkal! Sőt az a sokfajta kozmetikai eszköz és kence is a mi agyunk terméke, amitől ők még sugárzóbban ragyognak, ha megjelenünk velük egy társaságban.
Mit szól a nő?
Nem sokat. Szava sincsen, szinte lábon állva alszik. Éjszaka többször fel kellett kelnie a kicsihez, utolsó pillanatban értek oda az óvodába és az iskolába. A főnöke ismét megjegyzéseket tett, hogy már megint korán megy haza. A boltban a kicsi hisztizett, amiért kitépte a kezéből a csokit, a nagyobbik elfelejtette megírni a fogalmazást, este neki kellett lediktálnia. A férje meg a nappaliba kérte a vacsorát és a sört, mert a TV éppen a kedvenc csapatának a meccsét közvetítette.
Másnap megint utolsónak ért az óvodába.
– Arról beszélgettünk tegnap az egyik foglalkozáson, hogy ki mi akar lenni, ha felnő – mondta az óvónő. – Mit gondolsz, a lányod mit válaszolt?
– Fogalmam sincs.
– Képzeld, azt mondta: Apa.
Bolondos nyár volt. Hol egy hétig tartó harminchat fokos meleg, szikrázó napsütés, hol eső, hideg szél, borús hétköznapok. Az ősz is hasonlóan kezdődött, víztócsák és pocsolyák tarkították az utakat. Néha ugyan kisütött a nap, de éppen csak annyi ideig, hogy egy kicsit
szikkassza a sarat. A Mátra nyugati részén lévő nyaralóban már hetek óta tervezgették, ha jó idő lesz, felmennek a hegytetőre. Három generáció találkozott itt, nagyszülők, gyerekeik és unokáik. Szerettek itt lenni, mert a természet csodáinak élvezete elfeledtette velük a hétköznapok gondjait, fáradalmait.
Papa mindig azt mondta, ezek az ő hegyei, mert gyermekkori emlékei Pásztóhoz és ezekhez a hegyekhez kötődnek. Nagyinak pedig volt egy fenyőfája, amit jól lehetett látni a kisház teraszáról. Kimagaslott és elkülönült a hegytetőt beborító tölgyfáktól. Már az unokák is tudták, Papáé a hegy és Nagyié a fenyőfa. Most éppen oda készülnek, hogy felkapaszkodva a hegytetőre közelről is megnézzék, és szalagokkal díszítsék Nagyi fenyőfáját.
A gyermekkor eseményei meghatározzák a felnőtté válásunk folyamatát, és egy életen át elkísérnek. A jóra szívesen emlékezünk, míg a rosszat igyekszünk mélyre temetni. Klári már nagymama, és amikor az unokáit nézi, sokszor önmagát látja bennük. Azt a kislányt, aki gyermeki naivsággal hitte a felnőttek minden szavát.
Pár évvel a második világháború pusztításai után az ország még romokban hevert. Az emberek szegények voltak, a boltokban alig volt áru, de reményben és szeretetben nem volt hiány a családoknál. Klári legszebb karácsonyi élménye is ebből a vészterhes időből származik, 1949-ből. Szeretett babázni, és a csutka babája mellé egy igazi porcelánfejű babára vágyott. Olyanra, amilyet nyáron a falujuk utcáján egy pesti kislánynál látott. Kívánságát már december elején megírta Jézuskának, levelében azt is megígérte, mindig szófogadó, jó kislány lesz.
Pancsó világosszürke tollazatú nimfapapagáj volt. Nevét egy kubai barátunk után kapta, akitől sokat tanultunk, amikor ott éltünk. Az idősebb fiam vásárolta egy madárboltban, mert megtetszett neki a papagáj színes tollazata. Szeme alatt kör alakú piros folt volt, a fején sárga bóbita díszlett, jókedvűnek tűnt.
Amikor hozzánk került, elhatároztuk, nem tartjuk állandóan kalitkában. A nappalokat szabadon röpködve töltötte, és csak éjszakára csalogattuk be, hogy éjjel biztonságban legyen. Ez a művelet nem mindig sikerült. Napközben többször is bement, de ha észrevette, hogy be akarjuk zárni, azonnal kirepült onnan. Mintha olvasni tudott volna a gondolatainkban. Sokszor megtréfált minket, és kikényszerítette az esti vadászatot. Feketéné Bencsik Julianna: Pancsó bővebben…
