Mersdorf Ilona bejegyzései

Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége. Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.

Mersdorf Ilona: Nem én öregszem

Illusztráció:
pexels.com Tasha Kamrowski fotója

nem én öregszem*

csak a fonnyadó, hámló sejtek

gonosz játéka ez a kép

amit a tükör mutat

 

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

 

én még csak most állok két lábra

nyitom ki első könyvemet

szédülök bele egy ölelésbe

mocorgó magzatot dédelgetek hasamban

úszom türkizkék tengerekben

 

várom a holnapot

majd  elkezdődik az igazi élet

útra kelek vagy ülök a kandalló ellőtt

napozok gondtalanul a teraszon

fehér rózsák hímeznek árnyékot rám

 

a csend hangtalan hullámokban árad

macskadorombolássá tompul a zaj

míg kint az úton gépek dübörögnek

gyerekkacagás hallatszik át a kerítésen

piros léghajókat virít az ég

 

nem hiszem el

hogy ez mind mások élete

és a tükörből visszanéző üresség

én vagyok

*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.

 

Mersdorf Ilona: Utolsó történet

illusztráció: pixabay.com

– Hány éves? – futott fel a doki szemöldöke a homlokára.

– 53-as vagyok – kerültem meg a választ.

– Itt minden a legnagyobb rendben – húzta végig mutatóujját a laboreredmények kétoldalas listáján.

Látszott rajta, hogy kezd kibillenni a mindentudó doktorbácsi szerepből. Már-már emberi érdeklődéssel kérdezte, van-e EKG-m, tüdőröntgenem, izotóp-vizsgálatom, gyomortükrözésem. Volt. Kiterített mindent maga elé, mint jós a kártyáit. Megint rám nézett.

– Most hogy érzi magát? – kérdezte, megnyomva a most-ot. Márciusban mégiscsak én fordultam hozzá azzal, hogy beteg vagyok.

– Jól – vontam meg a vállam. – Talán csak a tavaszi karantén-stressz készített ki…

– Lehet. A stressz, ugye…

Nem folytatta. Mért még egy vérnyomást, oxigén-szaturációt, majd kissé csalódott arccal elbocsátott. Útravalóul felírt pár vitamint, immunerősítőnek a második hullámhoz. És visszahívott kontrollra novemberben. Nem láttam rajta a hezitálást, hogy talán ismét fél évbe telik majd, mire orvos és beteg valós térben is érintkezhet.

A gyógyszertár ajtajában nekem ütközött egy köhögő ember. Most lázam van. Nem hiszem, hogy novemberben be tudok menni a rendelőbe. Megjött a tesztem. Pozitív.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból

 

Mersdorf Ilona: A mi Jankónk

illusztráció: pixabay.com

Arra emlékeztek, ugye, hogy Hamu Jankó nem a nagy eszének, hanem a szerencséjének, no meg a jó szívének köszönhette, hogy elnyerte a királykissaszony kezét? De alighanem az ő uralkodása volt a legrövidebb és legjelentéktelenebb az országban. Száz embert megállíthatsz a falu utcáján, egy sem fogja tudni, ki volt Széplegény Jánoska – ahogy Jankót király korában hívták – pedig itt született az alvégen.

Az újdonsült királyné rögtön a koronázási ünnepség után – és még a nászéjszaka előtt – kiadta férje útját.

– Nézd, Jánoskám, nekem más terveim vannak. Nem kétes génállományú porontyokat akarok nevelni, hanem egy nagy birodalmat kormányozni. Választhatsz: kitanulod az uralkodás csínját-bínját, jogot, gazdaságtant, harcászatot és diplomáciát, vagy visszamész szépen anyukádhoz a kemencesutba.

Jankónak végigfutott a hátán a hideg a tanulás hallatára. – Már ezt a mi falusi iskolánkat sem szívelte, tudom, mert egy osztályba jártunk. – Ezért aztán gondolkodás nélkül összepakolta, ami a keze ügyébe esett, mégis ne üres kézzel térjen szégyenszemre haza. A felesége még biztatta is, hogy vigyen csak el bármit, amit akar.

Nem tudom, igaz-e, nem-e, mert én épp kint voltam a határban, amikor Jankó hazaérkezett. De úgy hallottam aztán a kocsmában, hogy az anyja ekképpen fogadta a fiát:

– Mért ver engemet az Isten??? Hát már sohase fogok megszabadulni tőled?

Nemhogy örült volna a sok szép ruhának meg csecsebecsének, hanem rárivallt Jankóra, hogy eltüntesse az egész hóbelevancot, mire ő az aratásból hazajön.

Igaz, ami igaz, nem fért a kicsi ház kicsi szobájába a sok brokát rokolya, selyem ágynemű, damaszt abrosz, hogy a szalagokról, pártákról, topánkákról már ne is beszéljek. Szegény Jankó nem tudott kényelmesen elheveredni a kemencesutban, oda is jutott néhány finomabb darab. Ezért-e, vagy hogy a fővárosi levegő őt is megfertőzte, Jankó már nem tudott olyan gondtalanul szunyókálni, mint régen. Gondolkodott.

Este, mikor hazafelé tartottunk a mezőről, hát látjuk, hogy a Jankóék portáján kész zsibvásár van. A lányok, asszonyok egymás kezéből tépték ki a sok cicomát, vitték pár krajcárért, szép szóra, ígéretre. Mire az anyja hazaért, Jankó a kemencesutban horkolt, mint aki jól végezte dolgát.

– Gyere, te anyaszomorító, egyél, kész a vacsora!

Jankó fújkászta a tíz körmét, ahogy a forró krumpliról hántotta le a héját, és egyre csak heherészett.

– Rajtam aztán nem fog ki a szerencse! Nem ám!

Elmondta aztán boldog-boldogtalannak, aki betért hozzá egy szóra, hogyan fogott ő ki a szerencsén, és lett megint Széplegény Jánoskából a régi Hamu Jankó. Az emberek szívesen hallgatták, üres kézzel senki se ment, jó sora lett Jankónak meg az édesanyjának.

De ami meg van írva, az meg van írva, halandó ember kevés hozzá, hogy megmásítsa.

Egy nap egy koldus-forma öregember tért be az udvarba, és egy tányér levesért cserébe adott Jankónak egy piros szattyánbőr bugyellárist.

– No, ezt elteszem anyámnak karácsonyra! – gondolta Jankó, és azzal berakta a párnája alá a kemencesutba az ajándékot.

Igen ám, de ez egy olyan bugyelláris volt, hogy ahányszor letette a gazdája, elkezdett dőlni belőle a sok aranypénz, alig lehetett visszacsukni. Jankónak nem volt többé nyugta: mindenki az ő barátja akart lenni, őt tették meg bírónak, azután főispánnak, végül királynak is, az utód nélkül maradt trónra.

Hiába dobta el végül mérgében a piros bugyellárist, már késő volt. Szerencsés János királyként halt meg – látom, néhányatoknak így már ismerős a neve.

És hogy mi lett a csodabugyellárissal? Hát, ahogy így körülnézek, még egyikőtök sem találta meg.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Mersdorf Ilona: Cséplés Füzesen

Annyi élet van ezen a képen, hogy inkább filmnek látom, mint pillanatfelvételnek. A háttérben inget-bő gatyát viselő férfiak hányják vasvillával a búzakévéket a cséplőgépbe. A nők talán épp az ebédet hozták, rajtuk tiszta ruha van.

Cséplés Füzesen, ezt a címet adtam a képnek. Nagyapám fiatalkoráról szól, őt mégsem ismerem fel rajta, és ettől még izgalmasabb. Az biztos, hogy ő az egyik főszereplő, de hogy melyik a két cséplőgépen pózoló fiatalember közül, azt nem tudom. A szőke, aki az olajozókannát tartja a magasba, mintha meg akarná keresztelni a masinát? Vagy a másik, aki az embermagasságú lendkerék előtt áll, és színpadias mozdulattal nyúl a kormánykerék felé?

Egyikük sem hasonlít arra az emberre, akit én ismertem. Nekem nagyapám az a kopasz, mosolygós arcú, kefebajuszú kis öregember, akinek a meséire úgy emlékszem, mintha velem történtek volna.

Ezt a történetet is ismerem. Hol volt, hol nem volt Tatának egy cséplőgépe. 45-ben eladta, mielőtt elrekvirálták volna, de a háború előtti években épp volt, és ennek köszönhette a szép legényéletét.

Kapósak voltak, ő és a tót barátja, a Tóni. Mindenfelé hívták őket csépelni, még a szomszéd falvakba is, fel egészen Királykegyig. Ott is aludtak a gép mellett, a szalmában. Egyik oldalt a lányok, asszonyok, másik oldalt a férfiak. A lányok jártak el vízért a kútra, esténként, amikor letették a munkát. A legények meg kísérték őket. Sok minden megesett azokon a nyári éjszakákon, a csillagos ég alatt.

Tatának is volt szeretője, egy szép román lány. Ő lehet az, ott a kép közepén. Az a babaarcú, karcsú, az azsúrozott kötényben. Olyan magakelletőn teszi csípőre a kezét, mint aki tudja, hogy mindenki őt nézi majd a képen, még száz év múlva is.

Nagymama rosszallóan ingatta a fejét, mikor nagytata a szeretőjéről beszélt. Én élvezettel ízlelgettem az új szót, azt is Tatától tanultam meg, hogy mit jelent. A királylányos mesékben nem volt szó együtt hálásról, szalmáról, ilyesmiről. Nem tudtam elképzelni, mi történik attól, hogy első látásra megszerették egymást, addig, hogy ásó, kapa, s a nagyharang választja el őket.

Tatát a szép szeretőjétől az anyja választotta el. Mintsem hogy szegény lányt vegyen el, inkább elvitette a fiát katonának. Két évig nem várt az a lány, mással járt csépelni, mire Tata hazakerült. Tata bánatában ivott, még a gép mellett is, egyszer majdnem leszakította a karját az a nagy lendkerék. Az első bálján megkérte tizenhat éves nagyanyám kezét. Ő is ott van már ezen a képen, csak nem lehet észrevenni a széplány mellett.

Pár évvel később ismét csináltatott Tata egy cséplőgépes képet. Azon már rajta van a négyéves anyám és az öccse is. De nagyapámat azon a képen sem ismerem fel. Még mindig nem elég öreg ahhoz, hogy hasonlítson az igazi önmagára, aki az én Tatám.

Mersdorf Ilona: Piacnyitás (12)

 

 

 

 

illusztráció: pixabay.com

A piac maga az élet. Nem közgazdászokat idézek ezzel, inkább a nagymamámra gondolok, aki a hetivásáron szerezte össze a család asztalára kerülő terményeket. Más helyen és más időben, de ugyanúgy járok én is a standok között, számolgatom, mennyi almát vegyek az unokámnak, hány kiló spenótot főzzek szombatra a nagycsaládnak, mennyi füstölt parasztkolbászt fogyaszt el hét nap alatt a férjem, és mennyi csípős kecskesajt kell nekem. Mersdorf Ilona: Piacnyitás (12) bővebben…

Mersdorf Ilona: Szabadságfok (11)

 

 

 

 

Által Anikó fotója Gödöllői Fotós Kör

 

Melegfront
Fűrészpor ízű az egy hete vásárolt rozsos kenyér, kifordul a számból. A vége, ami a celofán zacskóban maradt, kezd penészedni.
Nem lehet ebben a fülledtségben dolgozni, lehajolok, kitépek egy gyomot, aztán ölelgetem a fűzfa derekát, hogy ne ájuljak el. Inkább ne mértem volna meg a vérnyomásomat, most már határozottan rosszul vagyok. Mersdorf Ilona: Szabadságfok (11) bővebben…

Mersdorf Ilona: Kockázatfelmérés (10)

 

 

 

 

illusztráció: pixabay

Dolgozó nőként nem tudtam kiteljesedni a gasztronómia területén. Sütemények helyett pohárban szivárványcsíkosra rétegezett pudingokkal kápráztattam el a gyerekeimet. Nyugdíjasként sem lett belőlem egy süti-mama. De ha a lányom – a telefonban – felsóhajt, hogy milyen jó lenne olyan darázsfészket enni, amilyent óvodás korában a sarki péknél sütöttek, akkor nekifogok. Mersdorf Ilona: Kockázatfelmérés (10) bővebben…

Mersdorf Ilona: Ünnepeink (9)

Nagy Lászlóné fotója, Gödöllői Fotós Kör

 

 

 

 

 

 

Fanni most lesz tíz éves. Egy hónapja nem látta már anyucit. Kedden és szerdán skype-on együtt tanulnak, a többi napon anya a kórházban dolgozik.
Apánál jó. A kertben van hinta, és ugrálóasztal is, amit Fanni a tavalyi születésnapjára kapott. A Cirmi cica is csak az övé. A házba sajnos nem viheti be, de ott a sok plüsi, nekik süt-főz, terít meg ágyaz Fanni. Mióta a kistesója át tud bújni a mászóalagúton, vele is lehet már játszani. Mersdorf Ilona: Ünnepeink (9) bővebben…

Mersdorf Ilona: Színek és tervek (8)

Által Anikó fotója, Gödöllői Fotós Kör

 

 

 

 

 

 

Így kéne élni. A hinta lengésével mérve az időt, figyelve a bougainvillea színeváltozásait. Reggel a fázósan gyűrött szirmok lilásak voltak. Most, hogy átsüt rajtuk a déli nap, pipacsvörösen világítanak. Az alsó néhány virág a levelek árnyékában, korallpiros. Várom, milyenek lesznek majd este, mikor lemegy a nap. Mersdorf Ilona: Színek és tervek (8) bővebben…

Mersdorf Ilona: Mi mennyi (7)

 

Illlusztráció: Pixabay

 

 

 

 

 

Távol? Közel?

Három szemüvegem van. Egy közellátó, egy távollátó és egy olvasó.
Főzéshez a közellátó a legjobb, nem szeletelem bele az ételbe az ujjamat.
Evéshez is, látom, mi van a tányéromon.
Kapáláshoz, metszéshez is az a legbiztonságosabb.
A laptop képernyőjén csak akkor nem folynak össze a betűk, ha azt használom.
Mindenhez, ami karnyújtásnyi távolságra van tőlem, a közellátó szemüvegem kell.
Az olvasószemüveg, az a kedvenc könyvemmel együtt hever – helyettem – a hintaágyon, a kertben.
A távollátót, azt napok óta nem keresem. Minek. Nincsenek előttem távlatok. Mersdorf Ilona: Mi mennyi (7) bővebben…