Mersdorf Ilona bejegyzései

Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége. Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.

Mersdorf Ilona: Járványgörbe (2)

Illusztráció: Pixabay

 

 

 

 

 

 

2.Járványgörbe

Csak még egyszer
A csütörtök Bercike napja. Egy óra az út Pilisvörösvárig, legkésőbb délre ott vagyunk. Anna addigra már hazaér vele a sétából. Azonnal melegíti magának az ételt, mindig éhes, mióta szoptat. A férjem kertészkedik, én a kisunokámmal játszom a szőnyegen. Imádja a csörgős játékokat, egy rumbatök a kedvence. Múlt héten már nem maradt meg Berci a szőnyegen, körbemászott a szobában, át az ebédlőasztal meg a székek alatt. Lenyűgözi a porszívó, a tekergőző kábelek, csövek.
Ma csütörtök van, tegnap kihirdették a veszélyhelyzetet. Mersdorf Ilona: Járványgörbe (2) bővebben…

Mersdorf Ilona: Nincs ébredés (1)

Illusztráció: Pixabay

 

 

 

 

 

 

1.Nincs ébredés

Valami változik
Reggel fényképezem le az azáleámat. Rézsút hullik be a fény a konyhaablakon, átvilágítja a rózsaszín szirmokat. Nem cserélem le a szőttes abroszt, a bordó-fehér alap jól illik a csendéletbe. Szivaccsal gyorsan kidörzsölöm evés után a foltokat. Tegnap bodzalekvár volt reggelire, akár maradhatott is volna a bíborszínű pötty a terítőn.
Az azáleát a születésnapomra kaptam, mindig ezt kérek ajándékba. Szép és felesleges. Sohasem sikerült újrahajtatnom, pedig többfelé is elástam már nyárára a kertben. Március negyedikén volt a születésnapom. Mersdorf Ilona: Nincs ébredés (1) bővebben…

Mersdorf Ilona: Rejtett tehetség GÖMB-IRKA – egy kiállítás lenyomata

Dercsényiné Horváth Gabriella: Felkavaró

fotó: Braun Katalin

Mersdorf Ilona: Rejtett tehetség

Élmény a szombat reggeli piac. Az ilyeneknek, mint én, akik hét közben estig dolgoznak, különösen. A csarnok fala mellett paprikát szokott árulni egy férfi. Cserzett arcán látszik, hogy ő tényleg őstermelő.

Paradicsomot is hozott? Kérek abból is egy kilót! – csapok le a friss árura.

Már dél felé jár az idő, a férfi fáradt. Ahogy a szatyorba önti a paradicsomot, egy kigurul. Röptében elkapom.

Ez igen! – mondja az árus. – Maga biztosan valami olyan helyen dolgozik…

Tiltakozni akarok, hogy nem, nem vagyok cirkuszi zsonglőr. De aztán rábólintok. Valóban olyan helyen dolgozom, ahol az utolsó pillanatban, zsigerből kell a problémákat megoldani. Végre valaki méltányolja, hogy jól csinálom.

Elhangzott 2019. dec. 2-án az Artjárás könyvbemutatón

Mersdorf Ilona: Élet és művészet

illusztráció: pixabay.com

Tudom, hogy rengeteg definíció létezik, de én azt fogadom el a legszívesebben, hogy a művészet önmagunk kivetítése a világba. Az, amit magunkból másoknak akarunk adni.

De ugyanakkor az a külön világ is, amit magunknak akarunk teremteni. Ilyenformán minden, amit úgy hozunk létre, hogy magunkat beleadjuk, művészetnek tekinthető. Szerintem. Ennek az értelmezésnek megvan az az előnye is, hogy rögtön elégedettebbek lehetünk magunkkal, mert így minden nap alkottunk valamit.

Ezt az egészet nem most, és nem itt, a falusi csendben találtam ki. Párizsban, az Orsay múzeumban, a Gauguin teremben álltam, amikor belém hasított a felismerés. Gauguin festményei a falon sokkal kevésbé tűntek a művész szerves részeinek, mint a kicsit csámpás, fából faragott dagasztóteknője, a virágdíszes ajtógerenda, a göcsörtös fatönkök, amiken ő és feleségei üldögélni szoktak, a Tahitin festett vásznak tanúsága szerint.

Ott éreztem úgy, hogy maga a tér, amit a művész teremtett maga köré, az a művészet. A valós tér mellett másodlagos, hogy le is festette azt a teret. Hogy valami mai hasonlattal éljek: a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint az elfogyasztott ebéd fogásai, és a facebookra kiposztolt képük. Előbbi saját, összérzéki élmény, utóbbi a világgal megosztott része.

Gyakran jut eszembe az az élmény, hogy ott lehettem, a Gauguin-térben, annak részeseként. Most éppen azért idézem fel, hogy megnyugtassam magam: nem baj, hogy eltelt megint egy év úgy, hogy szinte semmit sem írtam. Mert a szó elszáll – a leírt szó talán kicsit lassabban –, de a tárgyak, amiket létrehoztam, azok maradnak.

Ez az új függöny, amin türkiz lufik repülnek felfelé, ez például legalább annyira elmond rólam valami lényegeset, mint a szavak, amiket leírok.

A faliszőnyeg, amit a kisunokámnak szőttem, tapintható valóság, ami túl fog élni engem. Évtizedekig ott lóghat majd a falán. Akár. Vagy előkerül majd minden nagytakarításkor és költözéskor, a kérdéssel együtt, hogy ki kell-e dobni, de nem lehet, mert emlékeket nem dobunk ki. Én legalábbis gondosan, bár talán értelmetlenül őrzöm őket.

Szóval a tárgyi valóság sem garancia az örökkévalóságra. Sőt, hangsúlyozottan benne van a múlandóság, a fizikai valójuk bármikor megsemmisülhet.

Akkor már mégis inkább a szó? Az lenne az, ami inkább megmarad? Kihez jut el, az egymásra zúdított szavak végtelen tengerében?

Ne gondoljunk inkább bele. Ragaszkodjunk az illúzióinkhoz. Gauguin sem festette volna meg a képeit, ha nem őrzi magában azt az álmot, hogy nagy festő lesz belőle. Pedig anélkül is boldog volt – vagy lehetett volna – ott, a meglelt szigetén.

 

 

 

 

 

Kemény volt-e a Kemény est?

Ritkán olvasunk verset. Talán azért, mert a túlmagyarázott iskolai verselemzések jutnak a versekről eszünkbe. Talán azért, mert úgy érezzük, nem fér bele a hétköznapi kis életünkbe a líra emelkedettsége. Vagy, mert nem értjük a kötelezően modern művészeteket, valahol lemaradtunk.

Belelapozva Kemény István legutóbb megjelent Nílus című verseskötetébe, mindezek a kibúvók semmivé lesznek. Ezek a versek se nem életidegenek, se magyarázatra nem szorulnak. Olyanok, mint egy jó, őszinte beszélgetés, valakivel, aki érti a problémáinkat. Szó van bennük elmagányosodásról, gyerekek és eszmék elengedéséről, a Nílusként áradó, vagy csak tovafolyó életről, „pár csepp cinizmus és lórúgásnyi öniróniá”-val. Kemény volt-e a Kemény est? bővebben…

Mersdorf Ilona: Megküzdés

illusztráció: pixabay.com

A kávét is a legyőzött ellenfelek közé sorolom, ezért némi megvetéssel tudok csak róla beszélni.

Több ízben megkísértett, sőt, az életemre tört, de nem bírt el velem.

Az első menetet akkor vívtuk meg, mikor épphogy betöltöttem a tizennyolcat. Nem sikerült az egyetemi felvételim, szüleimet azzal riogattam, hogy meg sem próbálom többször. Inkább leszek fényképész vagy varrónő, abban sokkal több a sikerélmény, mint a tanári pályán. Szüleim meg akarták éreztetni velem az élet nehézségét, ezért „bevittek” a gyárba idénymunkásnak. Helyettes könyvelő voltam hat hónapig. Utána már minden pálya hívogatónak tűnt, így lettem mérnök végül, ahogy apám mindig is szerette volna. Mersdorf Ilona: Megküzdés bővebben…

Ocsovszky Zsófia: vegyrokonság

illusztráció: pixabay.com

vegyrokonság

Még jóval azelőtt, hogy
utoljára vágtad volna rám
életed kurva nehéz vasajtaját,
tudtam, hogy minden
elveszik majd.
Mégis addig tartottam
számban az utolsó szót,
magamnál a
kimondás jogát,
míg szétmállva,
nyelvem két végén
lett belőle
keserű és édes.
Bomlik, éreztem közben tompán –
mondani épp lehetne még;
és nem fájt,
hogy közben cammogva
fogy az affinitás,
és nem fájt, pedig
loptad az időm.

Ülünk hordalékos partján
a semmilyen se életünknek;
lezárt tégelyben
a konyha két, távoli szegletén.

(Megjelent a Műút portálon 2015. augusztus 24-én.)

 

Mersdorf Ilona: Péntek este Eniddel

Emericzy Enid arcképe

Eddig is itt ültél közöttünk minden IRKA találkozón. De most ez az este a könyvtárban csak rólad szólt – ezt bírtad, ugye?
Az igazgatónő köszöntött először, még a színes sapidat is megdicsérte. Tényleg jól állt neked. De jól áll a parókád is, a konyakszínű. Legközelebb nyugodtan jöhetsz abban, vagy akár kopaszon is, ha úgy kényelmesebb.
Aztán Julika, Irma, Panni olvasták fel rólad szóló írásaikat. Na, mit szólsz, rólad írnak az irkások, nem semmi.
Aztán meg beszélgettünk a könyvedről Pannival. Hogy mekkora élmény volt azt a majd háromszáz írásodat elolvasni. Melyik a fő kedvenc, a Nelli néni temetése, vagy a Tükörcsók? A szonettek vagy a pajzán verseid? Akadt jó pár, amit nem is ismertünk eddig. Persze, te mindig fel akartad őket olvasni – de mire elég az a két óra, péntek esténként, hattól nyolcig?!
A könyvbe is csak nyolcvan írásod fért bele. A válogatás miatt kicsit morogtál, miért nem lehetett mindet belevenni? Az már jobban tetszett, mikor Kenéz Árpi, Márta és János olvasta fel a verseidet. Örültél, ugye, hogy a tisztelt publikum nevet – azt meg elviselted, hogy voltak, akik a szemüket törölgették. Sokan eljöttek, akiknek hiányzol. Volt kolléganőid mondták, hogy használják még a gyerekeknek készített rajzaid.
Remélem, elégedett voltál velünk, végig vidámak maradtunk. De azt nézd el nekünk, hogy még mindig keressük a válaszokat a miértekre. Azt mondod, nem figyelünk eléggé? Te megírtad nekünk? Például a Négy életemben, amit a négy lányod olvasott fel? Nagyon büszke voltál rájuk, láttam az arcodon.
Mint mindig, most is alig bírtad kivárni, hogy végre rád kerüljön a sor a felolvasással. Mekkora ötlet volt ez már megint Erikától, hogy elhozta azt a videót, amin mind ott vagytok, régi irkások!
Na, és mit szóltál azokhoz a borsókrémmel megkent, vadítóan zöld szendvicsekhez? Elkérted a receptet Anikótól? Hogy mindenkitől kéred? Jó, igazad van. Ki kell próbálni mindent, nem csak az írásnak élünk.
Bár ezen az estén ez volt a legfontosabb. A könyved, a Katus-tervezte, enidesen színes borítós könyved, amit hazavihettünk mindannyian magunkkal. Amiben megmutathatod végre százféle önmagad.
Kuncogsz, hogy maradt még így is meglepetésed számunkra? Látom. Most kaptam Árpitól ezt a két verset, amiben párbajoztok egymással. Ragyogó csörték, mindkét oldalon.

Kenéz Árpád: Impressziók egy boszorkányról

Az álombéli tünemények harca kifárasztott
egy cserzett arcát bámuló parasztot.
Reggeli teaillat száguld keresztül a koponyán,
megcsúszott a tekintet egy járdán átbillenő pocsolyán.

A borosüveg lencséjén keresztül bókol a rizs bugája,
Mérgezett szag esik le az erkély mélyén a Dunára.
Egymáshoz csattogva érnek a pálcikák fa ajkai,
Porhangú éneket árasztanak az öreg komód fiókjai.

Pacsirtafű dalolászik talán száraz koporsójában néha?
Vagy a magány költötte verseket sóhajtja egy léha,
mahagóni Piperedoboz púdernélküli csontváza?
Vagy egy ártatlan sósrúd zörög zacskójába zárva?

Megvakult, gágogó háziszárnyasok törnek a felszínre,
Kávéképű, elolvadt csészefülek vágynak a tejszínre.
Mágnespántlikák díszítik az idegből szőtt takarót,
Macskaléptek verik tarkón a szívre irányított fakarót.

Gödöllő, 2008. október.

Emericzy Enid: Impressziók egy Kenéz Árpádról

Semmi álom és semmi fáradtság,
Testén észrevenni a fák zöld lombozatát,
Teaillatú csak, ha igazán szomjas,
Éppen átgázolt egy-két pocsolyán.

Bort, ha inna, rizsre gondol közbe’
Gondolatában mérgek szállnak,
Ajkai csattogva keresik élelmüket,
Régi komódok titkai emésztik szívét.

Pacsirták dalolnak emlékeiben,
Magányát szítva; piperedobozok között
elveszett lelkének csontváza jajgat,
Ropogós rágcsálás körülötte zörög.

Még nem vak, látja a libák szárnyalását,
Még tudja, az igazi kávéhoz a tejszín se rossz,
Mágnesként önmaga déli sarkába,
Macskák döfik majd az északi fakarót.

2009.06.13.

“…nagy kegyelem az, ha az embernek nemcsak képessége, hanem lehetősége is van arra, hogy megmutassa, mi minden lakozik benne…”

Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolc, tíz, nullahárom

Negyvennyolcban születtem. Nem 1848. Száz év. Magány. És októberben. Nem abban, egy másikban. És harmadikán. Mi három? A magyar igazság. Na, csak semmi komolytalankodás. Két dalra emlékszem ovis koromból. Farsang, én hóvirág vagyok: ”Nap felé fordulok, szirmaimmal nyújtózok.” Két sort elfelejtettem. A másik dalt még ma is tudom, végig:
„Mi tudjuk, ki volt nagy Le-e-nin, bölcs útmutató s jó apánk,
Ha élne, lágy mosolyá-á-val így szólna ma is hozzánk:
Nos, hogy vagytok, aprósá-á-gok, hát hogy vagytok, gyermekeim?
Mi szólnánk: boldogan é-é-lünk, hisz példánk te vagy, Lenin”.
Mindig éhesek voltunk az oviban. Chips, ropi, mogyoró meg ilyesmi a Holdban. A repeta mindig kevés. Emericzy Enid: Negyvennyolc, tíz, nullahárom bővebben…