illusztráció: pixabay.com

Arra emlékeztek, ugye, hogy Hamu Jankó nem a nagy eszének, hanem a szerencséjének, no meg a jó szívének köszönhette, hogy elnyerte a királykissaszony kezét? De alighanem az ő uralkodása volt a legrövidebb és legjelentéktelenebb az országban. Száz embert megállíthatsz a falu utcáján, egy sem fogja tudni, ki volt Széplegény Jánoska – ahogy Jankót király korában hívták – pedig itt született az alvégen.

Az újdonsült királyné rögtön a koronázási ünnepség után – és még a nászéjszaka előtt – kiadta férje útját.

– Nézd, Jánoskám, nekem más terveim vannak. Nem kétes génállományú porontyokat akarok nevelni, hanem egy nagy birodalmat kormányozni. Választhatsz: kitanulod az uralkodás csínját-bínját, jogot, gazdaságtant, harcászatot és diplomáciát, vagy visszamész szépen anyukádhoz a kemencesutba.

Jankónak végigfutott a hátán a hideg a tanulás hallatára. – Már ezt a mi falusi iskolánkat sem szívelte, tudom, mert egy osztályba jártunk. – Ezért aztán gondolkodás nélkül összepakolta, ami a keze ügyébe esett, mégis ne üres kézzel térjen szégyenszemre haza. A felesége még biztatta is, hogy vigyen csak el bármit, amit akar.

Nem tudom, igaz-e, nem-e, mert én épp kint voltam a határban, amikor Jankó hazaérkezett. De úgy hallottam aztán a kocsmában, hogy az anyja ekképpen fogadta a fiát:

– Mért ver engemet az Isten??? Hát már sohase fogok megszabadulni tőled?

Nemhogy örült volna a sok szép ruhának meg csecsebecsének, hanem rárivallt Jankóra, hogy eltüntesse az egész hóbelevancot, mire ő az aratásból hazajön.

Igaz, ami igaz, nem fért a kicsi ház kicsi szobájába a sok brokát rokolya, selyem ágynemű, damaszt abrosz, hogy a szalagokról, pártákról, topánkákról már ne is beszéljek. Szegény Jankó nem tudott kényelmesen elheveredni a kemencesutban, oda is jutott néhány finomabb darab. Ezért-e, vagy hogy a fővárosi levegő őt is megfertőzte, Jankó már nem tudott olyan gondtalanul szunyókálni, mint régen. Gondolkodott.

Este, mikor hazafelé tartottunk a mezőről, hát látjuk, hogy a Jankóék portáján kész zsibvásár van. A lányok, asszonyok egymás kezéből tépték ki a sok cicomát, vitték pár krajcárért, szép szóra, ígéretre. Mire az anyja hazaért, Jankó a kemencesutban horkolt, mint aki jól végezte dolgát.

– Gyere, te anyaszomorító, egyél, kész a vacsora!

Jankó fújkászta a tíz körmét, ahogy a forró krumpliról hántotta le a héját, és egyre csak heherészett.

– Rajtam aztán nem fog ki a szerencse! Nem ám!

Elmondta aztán boldog-boldogtalannak, aki betért hozzá egy szóra, hogyan fogott ő ki a szerencsén, és lett megint Széplegény Jánoskából a régi Hamu Jankó. Az emberek szívesen hallgatták, üres kézzel senki se ment, jó sora lett Jankónak meg az édesanyjának.

De ami meg van írva, az meg van írva, halandó ember kevés hozzá, hogy megmásítsa.

Egy nap egy koldus-forma öregember tért be az udvarba, és egy tányér levesért cserébe adott Jankónak egy piros szattyánbőr bugyellárist.

– No, ezt elteszem anyámnak karácsonyra! – gondolta Jankó, és azzal berakta a párnája alá a kemencesutba az ajándékot.

Igen ám, de ez egy olyan bugyelláris volt, hogy ahányszor letette a gazdája, elkezdett dőlni belőle a sok aranypénz, alig lehetett visszacsukni. Jankónak nem volt többé nyugta: mindenki az ő barátja akart lenni, őt tették meg bírónak, azután főispánnak, végül királynak is, az utód nélkül maradt trónra.

Hiába dobta el végül mérgében a piros bugyellárist, már késő volt. Szerencsés János királyként halt meg – látom, néhányatoknak így már ismerős a neve.

És hogy mi lett a csodabugyellárissal? Hát, ahogy így körülnézek, még egyikőtök sem találta meg.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból