illusztráció: pixabay

Dolgozó nőként nem tudtam kiteljesedni a gasztronómia területén. Sütemények helyett pohárban szivárványcsíkosra rétegezett pudingokkal kápráztattam el a gyerekeimet. Nyugdíjasként sem lett belőlem egy süti-mama. De ha a lányom – a telefonban – felsóhajt, hogy milyen jó lenne olyan darázsfészket enni, amilyent óvodás korában a sarki péknél sütöttek, akkor nekifogok.

A kinyomtatott recept hossza már sejteti, hogy nem lesz egy könnyű vállalkozás. Tésztája, tölteléke, kenegetője van neki. És hát a dagasztástól mindig is idegenkedtem, van az a pillanat, amikor a tészta ragad a kezemen, és ettől rám tör a pánik. De erre már előre felkészítettem magamat. Ha sütésben nem is, abban óriási gyakorlatot szereztem, hogy lehetetlen feladatoknak – a hajdani multis szlengben: kihívásoknak – megfeleljek.

Rászántam a délutánt a sütésre, nem hagytam, hogy a receptben megadott harmincöt perces sütési idő félrevezessen. Amiben persze nincs benne az ötven+tizenöt perces kelesztés ideje. Ahhoz képest – sőt, bármihez képest is – jól sikerültek az első darázsfészkeim, erről meggyőzött mind a forrón, mind a kihűlés utáni kóstolás. De a jövőbeli kockázatok csökkentéséért összeírtam a folyamat „gyenge pontjait”: kelesztés ideje, felcsavarás szorossága, szükséges mennyiség.

A harmincnyolc darázsfészekből fejenként hatot, összesen husszonnégyet odacsomagoltam a lányom családjának. A maradékkal nem tudom, mi lesz, itthoni fogyasztásra kicsit sok. De nem kérdés, hogy megérte ez a sütés. Ez a legkevesebb, amit megtehetek azért, hogy örüljön nekem a lányom és az unokám. Főleg most, hogy csak kéthetenként láthatom őket, akkor is másfél méteres távolságról.

*

Eljött a pillanat, amikor fel kell mérnünk a nyitás kockázatát, mondják a tévében, nálunk is, és az amerikai meg brit híradókban is, amikbe időnként belenézek.

Nálunk, most, hogy már csak naponta ötvennél kevesebb új beteget regisztrálnak, azt boncolgatják éppen, hogyan viselkedjünk a fürdőben, strandon, tartsuk ott is a másfél méter biztonsági távolságot egymástól. Maradt bennem pár nyitott kérdés. A vécére vajon védőkesztyűben menjünk? Akkor se vessük le, amikor elvesszük a fagylalttölcsért az eladótól? Merthogy lehet most már fagyizni is. Netán a nyelvünket is fújjuk be alkoholos fertőtlenítővel?

Az Egyesült Államokban a fokozatos nyitás forgatókönyve azzal jár, hogy megduplázódik a tervezett emberveszteség: mégiscsak százötvenezer fölött lesz, nem tartható a teljes leállás melletti alacsony, hatvan ezres szinten. Már várom, hogy mikor fogják kijelölni a járvány Ground Zero-ját, ahol emlékművet emelnek majd azoknak, akik életüket áldozták a hazájukért.

A brit adón is szívesebben foglalkoznak a tengerentúli helyzettel, de vannak jó átfogó elemzéseik és értékeléseik. Egyelőre csak találgatják, mitől is függ, hogy hol mennyien halnak bele a koronavírus járványba. Vércsoport? Rassz? Átoltottság? Kezdenek kirajzolódni a hajlamosító tényezők, bár senki se érti őket. Azt sem nagyon, hogy kiről kire, miről mire, kiről mire és miről kire ragad rá. Madridról bevágott snitt: a kijárási tilalom feloldása után tömegek kocognak, heverésznek és traccsolnak gondtalanul a parkokban.

Az oltáshoz, az immunitáshoz fohászkodik mindenki. Gondolom, közben már számolgatják azt is, a következő ránk szabadult vírusnál mennyi lesz majd az emberiség reakcióideje.

Egyszer régen, még messze a vírus előtti időkben, olvastam valahol, hogy folyton a Föld pusztulásán siránkozunk. Pedig nem a Föld fog elpusztulni, csak az emberiség.