illusztráció: pixabay.com

– Hány éves? – futott fel a doki szemöldöke a homlokára.

– 53-as vagyok – kerültem meg a választ.

– Itt minden a legnagyobb rendben – húzta végig mutatóujját a laboreredmények kétoldalas listáján.

Látszott rajta, hogy kezd kibillenni a mindentudó doktorbácsi szerepből. Már-már emberi érdeklődéssel kérdezte, van-e EKG-m, tüdőröntgenem, izotóp-vizsgálatom, gyomortükrözésem. Volt. Kiterített mindent maga elé, mint jós a kártyáit. Megint rám nézett.

– Most hogy érzi magát? – kérdezte, megnyomva a most-ot. Márciusban mégiscsak én fordultam hozzá azzal, hogy beteg vagyok.

– Jól – vontam meg a vállam. – Talán csak a tavaszi karantén-stressz készített ki…

– Lehet. A stressz, ugye…

Nem folytatta. Mért még egy vérnyomást, oxigén-szaturációt, majd kissé csalódott arccal elbocsátott. Útravalóul felírt pár vitamint, immunerősítőnek a második hullámhoz. És visszahívott kontrollra novemberben. Nem láttam rajta a hezitálást, hogy talán ismét fél évbe telik majd, mire orvos és beteg valós térben is érintkezhet.

A gyógyszertár ajtajában nekem ütközött egy köhögő ember. Most lázam van. Nem hiszem, hogy novemberben be tudok menni a rendelőbe. Megjött a tesztem. Pozitív.

Az Irka “első mondatból utolsó” sorozatból