Almási Lajos alkotása

59. Életmotívumaim. Személyes életemben a változások családom kibontakozásának idejére estek. Sok saját munkával épített házunk éppen az átalakulás alatt épült, olyan időben, amikor az építőanyagokhoz jutás nehéz volt, a szükséges jövedelem megszerzése pedig napi két munka-műszakot igényelt. Nem volt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 1988-ban és 1990-ben megszülettek fiaim. Igyekeztem aktívan bekapcsolódni a változásba. Érzek némi lelkiismeretfurdalást, hogy kevesebb idő jutott a családra, mint kellett volna, de minden életfeltételt saját munkával tudtam megteremteni. Gyerekkorom óta szándékom figyelemmel lenni másokra. Igyekszem másokat nem zavarva létezni. Ifjú koromban ehhez a közös boldogulás igénye társult, amit nem mások átalakításával, hanem kölcsönösen elfogadható ügyekkel képzeltem el. Nincs bennem vágy a közös létezésben való feloldódásra, és elfogadom a többiek jogát is az egyéni létmódra. De mindez párosul azzal a határozott igénnyel, hogy másokkal megosszam gondolataimat. Nem az irányelvek, inkább a megoldás-lehetőségek érdekeltek, de azok elméletileg is. Nehezen tűröm személyes szuverenitásom megkérdőjelezését, de kész vagyok a beláthatóan szükséges kompromisszumokra. A rendszer változtatását saját feladatnak tekintettem, de nem voltam felkészülve arra, hogy sokan uralom- és vagyonszerzés lehetőségét látták benne. Én nem „csak egyszer, de akkor nagyon” akartam győzni. A politikát szükséges eszköznek tartom, de nem hivatásként, hanem életfunkcióként tekintek rá. A társadalmi hatalom feladatának az intézményes feltételteremtést, és nem a helyes irányba terelést gondolom, amihez nem karizmára, hanem életfolyamatfenntartó képességre van szükség.

60. Felelősségem. Az evolúció – a társadalmié is –, sajátossága, hogy az állapotot, amit lehetséges/valóságos biztonságnak lehet nevezni, nem fejlődés iránymutatással, hanem a lehetőségek választékával képes nyújtani. A teremtés nem anyagi, hanem szellemi tevékenység, amire az ember képes. Számomra a haladás nem célállapot, hanem létezésmód. A visszamutató felelősség konkrét cselekedetre, vagy annak elmulasztására egyetemes, mert saját cselekedetéért mindenki felelős. Az előremutató felelősség – ami valamilyen értelemben ígéret – részleges, mert szerephez tartozik, és a jövőre vonatkozik. Én, aki éppen a változások alatt haladtam meg a krisztusi kort, nem tudok megbocsátani. Magamnak sem. Ezt a hiányosságomat azzal igyekszem kezelni, hogy próbálok felejteni. Megbocsátás-képtelenségem a bűnhöz való viszonyomból adódik. Tagadom az eredendő bűnt. A bűn személyes, szabad választás eredménye, nem isteni/természeti világtulajdonság. A bűn attól bűn, hogy valaki annak látja. De ki mondja meg mi a bűn, ha a megcselekvők nem érzik, mert nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat? Ha nincs Isten, honnan vesszük a mércét? Elődeinktől kapjuk? Utódainktól? Bűnmentes kortársainktól? Esetleg mindezektől együttesen? Ha hiszünk Egy Mérce létezésében – én hiszek –, ki felelős a közös bűnökért? Egyáltalán, mit jelent a felelősség? Nekem mindig célom marad felelősséget vállalni az általam vélt jóért, akkor is, ha olykor tévedek és/vagy szembe megyek a többséggel. Megszüntethetetlen vágyam az engem körülvevő világgal összhangban tenni ezt, mert demokráciát szeretnék, ami egyszerűen az élethez szükséges hatalom civilizált megosztása. Ez legalább annyira etikai, mint politikai kérdés.

Vége

Almási Lajos: Csillag

57. Identitás. Megválaszolatlan kérdés, hogy miért nem alakult ki az 1989-1990-es történésekkel kapcsolatban a többség által elfogadott értelmezés és értékelés. A legvalószínűbb ok, a magyar „polgárok” önmeghatározatlansága. Az én-azonosság, önmeghatározás vállalt szerepeken, magatartásformákon, értékrendszereken keresztül képes a „teljes én” érzését nyújtani. Az identitás személyhez kötődik. A csoportidentitás előtérbe helyezése félrevezető, akkor is, ha tény, hogy a valamely csoporttal való, evolúciós gyökerekből eredő azonosulás szerepet játszik az önértékelés alakulásában. A személyes identitás az életút egységét jelenti. A társadalmi/csoport identitások, az érintett egyének azon részszerepeinek, részértékeinek, résznormáinak összességei, amelyek az adott csoportokhoz kapcsolódásukat fejezik ki. Az identitás legfontosabb jele a lelkiismeret megjelenése. A lelkiismeret arra buzdít, hogy az egyén próbálja saját életét élni, merjen egyedi, önálló lenni, sőt, tudja kezelni akár a magány szorongását is, hogy jobb életet élhessen. Az autentikusság annyi, mint önállóan létezni és szembenézni tudni a létezés terhével. Ennek alternatívája az elmerülés a csordaszellem langymeleg, biztonságos dagonyájában. Egy társadalom akkor emberpárti, ha a polgároknak lehetőségük van arra, hogy önmagukra – a társadalom tagjaként – úgy tekinthessenek, mint értelmes és értékes életet élő egyénre. Van-e egy családnak, nemzetnek, államnak az őket alkotó emberektől független lelkiismerete? Tud-e egy kikényszerített, külsődleges, mesterséges, személytelen „identitás” átvétele boldogító, saját szerves önazonosságot létrehozni? A „rendszervált/oz/tat/ás” ezeket a kérdéseket fel sem tette.

58. Milettvolnaha. Mi lett volna ha őseink Ázsiában maradnak, ha Koppány legyőzi Istvánt, ha kiegyezünk a tatárokkal, ha Mohácsnál megnyerjük a csatát, ha a törököktől átvesszük az iszlámot, ha elmarad Trianon, ha ezerkilncszáznegyvenötben a szovjet csapatok hazamennek, ha észnél van a „nép” a „rendszervált/oz/tat/ás”-kor. Ehhez hasonlókat gyakran kérdeznek, egyes „társadalomtudósok”. E spekulációkból egy következtetés biztosan levonható, ha nem úgy lett volna ahogy volt, nem úgy lenne ahogy van. De még ez sem „igaz”, mert a kvantumfizikai korában már az okság értelmezése is megváltozott. Ha eddig nem sikerült, legalább ma jó lenne olyan narratívát találni a „rendszervált/oz/tat/ás” történéseire, ami alkalmas arra, hogy – ki-ki a maga módján – levonhassa a tanulságokat. Jó lenne, ha valamiféle társadalmi konszenzus bontakozna ki arról, kik vagyunk és mit akarunk, itt és most, a huszonegyedik században. Meg kell próbálni szembenézni legalább azzal a múlttal, aminek magunk részvevői voltunk. Tapasztalat, hogy ami volt, annak többféle értelmezése lehetséges, ám elvárható, hogy ezek mindegyike falszifikálható tényeken alapuljon. De a megközelítések száma sem végtelen, és meggyőző erejük is nagyon különbözik. A falszifikálhatóság azt jelenti, hogy „meg lehet-e cáfolni” az elméletet, vagyis elvileg lehetséges-e olyan megfigyelést, megállapítást tenni, ami megcáfolja az elméletet. A legtöbb milettvolnaha gondolatról könnyen felismerhető, hogy nincs rendesen tisztázva, hogyan is derülhetne ki az állítás hamissága, az, hogy köze sincs a valósághoz. A múlton gondolkodni azért nem felesleges, mert módosíthat a jelen cselekvéseken, így akár befolyással lehet a jövőre is.

Almási Lajos alkotása

55. Jövőképhiány. Mindenki, aki a változás lehetőségét megérezve megszólalt, válságról beszélt, és a megoldás eszközéül a rendszervált/oz/tat/ást jelölte meg. Ezzel vége is szakadt azon dolgok sorának, amelyben valamiféle konszenzus sejlett fel. Alkotmányról, elvekről, jogokról folyt a szó. A jövőkép – mint kívánt elérhető élet – belátható víziója, amit a különböző élethelyzetű, világképű, vallású emberek tudnak közösen vállalni, valahogy nem lett része a közbeszédnek. A létezett szocializmus kudarca után, az olyan tételek, mint „az emberi tevékenységek összemérésének területe a piac”, nem vittek közelebb a reális szükségletek kielégítését lehetővé tévő gazdasági, társadalmi célok közös megfogalmazásához. Az absztrakt jogok emlegetése nem volt megfelelő válasz a biztonságigényre. A jövőkép nem pusztán elérni kívánt anyagi dolgok listája, hanem érzelmekkel telített, nehezen megfogalmazható boldogságtényezők halmaza is. A közös jövő elképzelése egyben a különböző társadalmi csoportokat egy irányba mozgatni képes motivációs hajtóerőt is jelentheti. A magán jövőkép, ha megfogalmazatlanul is, az emberek személyes életének minden jelentős területére kiterjed. A jövőről alkotott elképzelés, elgondolás, olyan közös vízió, ami mindenkinek ígér valamit az általa áhított későbbi állapotból, és biztosítékot jelent a félelmet keltő kifejletek elkerülésére. Ilyen helyzetet csak empátiával bíró és kompromisszumkész emberek, csoportok, pártok képesek kialakítani. A magyar társadalom a rendszerváltáskor történelmileg híján volt ezeknek a készségeknek. Bár voltak, akik ezt felismerték, máig nem sikerült olyan folyamatokat beindítani, amelyek ebbe az irányba fejlesztenék a társadalmat.

56. Médiarendszerváltás. A rendszerváltás idején még tömegtájékoztatási eszközöknek nevezték a televíziót, a rádiót és a napi, heti, havi és egyéb alkalmi nyomtatott sajtót. A szocialista időben a tömegtájékoztatás irányítása az uralkodó párt monopóliuma volt és nem piaci alapon működött. Az információ nem volt áru. Az utolsó időszakban már a szakmaiság is előkerült. Televízió és rádió csak egy volt, az írott sajtó azonban nagy fajta- és példányszámban jelent meg. Amikor lehetővé vált – nyilvánosan –, mindenki olyan sajtó szükségességéről beszélt, ami tényszerű, amiben minden újságíró, szerző szabadon kifejtheti a véleményét, állami vagy gazdasági befolyásoltság nélkül, ami fontos a demokrácia szempontjából, mert az állampolgárok így juthatnak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek alapján jó döntéseket tudnak hozni mind a napi életükben, mind a választások során. Eleinte sok új sajtótermék jött létre, de az új politikus réteg hamar rájött, hogy egyszerűbb a média bürokratikus irányítása, mint tartalmi szabadságának kezelése. Minden politikai erő saját médiumokat gründolt, és az egyéb meglévők valamiféle politikai felügyeletére törekedett. Ebbe a célba jól illeszkedett a sajtópiac megjelenése. Amit nem lehetett elérni direkt politikai eszközökkel, azt „megoldotta” a hirdetési piac és az emberek azon hozzáállása, hogy az információnak, mint árunak az értékét nem akarta megfizetni, ahhoz ingyen, juttatásként akart hozzájutni. A helyi és országos médiák így hamar a finanszírozni és/vagy felügyelni képes körök kezébe kerülve monopolizálódtak. Az internet és a szociális médiák megjelenése tovább bonyolította a helyzetet. A kibővült lehetőségek ellenére ma sem könnyebb valódi információhoz jutni.

Almási Lajos alkotása

53. Szovjet jelenlét. Az oroszok a spájzban is ott voltak, de katonáik végül rendben kivonultak. Kevesen vitatják, hogy a rendszer megváltozásának lehetőségét a Szovjetunió belső erjedése teremtette meg. A szovjet fejlemények tették lehetővé az „ellenzékiség” gyorsuló kiterjedését. A szakértők a fegyverkezési versenyt, az olajpiaci történéseket, Afganisztánt és Csernobilt említik az okok között. De valójában az ébredő – részben kívülről gerjesztett –, a létező rendszerben kezeletlen egyéni és nemzetiségi jóléti igények vezettek el a „szovjet rendszer” 1990-es felbomlásáig. Gorbacsov, az utolsó elnök-pártfőtitkár próbálta megmenteni a megzápult rendszert. Peresztrojka (átalakítás), glasznoszty (nyilvánosság) és uszkorenyije (gyorsítás) jelszavakkal meghirdetett reformjai későn jöttek, már nem tudtak segíteni a bomló unión. Ez vezetett el a külföldi pozíciók fokozatos feladásához és egy új orosz állam létrejöttéhez. A szovjet haderő a második világháború győzteseként érkezett Magyarországra, és 1990. március 12. és 1991. június 16. között vonult ki, negyvenhét évig tartó megszállás után. Az Egyesült Államok haderői még ma is jelen vannak Németországban. 1988 végén hazánkban a Szovjet Déli Hadseregcsoport száz körüli telephelyet, helyőrséget használt, majd hatezer ingatlan formájában. Jelen voltak harcászati rakéta- (egy időben atomtöltetekkel), hadműveleti-harcászati rakéta-, harckocsizó-, gépesített lövész egységek. Több katonai repülőtér működött, állomásoztak itt helikopteregységek, és egyéb kiszolgáló alakulatok. Összesen több mint százezer szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot, a távozók közel fele katona, a többi családtag és polgári alkalmazott volt.

54. Egyéni vállalkozás. A vállalkozás piacgazdasági alapintézmény, aminek célja – a piaci túlélés mellett – vállalkozói jövedelem és vagyon, profit elérése, hangoztatott eszköze pedig a megjelenő fogyasztói igények kielégítése. A vállalkozást a kapitalizmus személlyé tette. A képződmény, a vállalat, jogi személy, ami (aki?) vagyonképes és törvény szabta keretek között saját felelőséggel bír és önállóan gazdálkodhat. Az egyéni vállalkozás, mint konstrukció, egyfajta „kapitalizmus előzmény” pótlék. Azonban mikorra az ezt lehetővé tévő 1990. évi V. törvény kimondta, hogy minden személy feltételekkel ugyan, de szabadon vállalkozásba kezdhet, a tőkeként működtethető, múltban felhalmozott vagyon sorsa már jórészt eldőlt. A rendszervált/oz/tat/ás „(nagy)vállalkozás” részét az elit elvégezte. Az egyéni vállalkozás lehetőségét a nehezülő munkavállalás alternatívájának szánták. A polgárok haszonszerzés céljából folytatott gazdasági tevékenységét tette lehetővé, olyan területen, ami nem az állam, állami szerv vagy állami gazdálkodó szervezet részére volt fenntartva. A dolog tényleges munkahely-helyettesítő jellegét jelzi, hogy az egyéni vállalkozó köteles személyesen közreműködni a tevékenység folytatásában. Jellemző korszakbeli momentum, hogy az utolsó MSZMP főtitkár, miniszterelnök, gödöllői házába visszavonultan azt nyilatkozta, hogy ha megvonják a nyugdíját, saját vállalkozásba kezd. 1990. március 21-én a Fidesz rendszerzáró buliján a résztvevők „demokrata szendvicset” és „Molotov koktélt” kaptak, ugyanaznap megnyitották Budapesten az első IKEA áruházat. Ma már majd félmillió egyéni vállalkozó van. Kevesen értik, hogy ez a megélhetésben magárahagyottságot is jelenti.

Almási Lajos:  Rezgés

51. Fürdőpélda. A mindennapokban az emberek nem rendszerekben, hanem hétköznapi szükségletekben éreznek és gondolkodnak. A változásokban résztvevő, magukat politikusoknak gondolóknak, ezt meg kellene érteniük. Nem teszik, ők maguk próbálnak mű-igényeket kelteni. Gödöllő község a huszadik század hatvanas éveiben több fürdőzésre alkalmas medencével is rendelkezett. Volt idő, amikor az egyetemen és a kastélyparkban lévő medencéken kívül két közstrand is működött, a Blaha és a Gizella. Mind eltűntek, vagy romosak. A kiépített helyeken túl, a Babati tavak, a Malom tavak, a Szent Jakab tó és az Úrréti tó is alkalmas volt a nyári vízbe merülésre. A fürdési és úszási lehetőség klasszikus jóléti (köz)szükséglet, ami mára közjóból – és sok közpénzből – „wellness business” lett. A rendszerváltás óta nem volt olyan hatalomért harcba szálló politikus Gödöllőn, aki meg ne ígérte volna egy új strand, uszoda építését. Mégsincs – ma sem – ilyen közintézmény. Az igény: egy rendszeres úszásra és nyári hűsölésre alkalmas medencékkel rendelkező, a lakosok számára elegendő kapacitású és elérhető árú fürdő és uszoda. A politika közben turisztikai vonzerejű, gyógyvizes látványfürdőről, nemzetközi rendezvényekre alkalmas versenyuszodáról, sőt vízilabda játszóhelyről ábrándozik. A szükséges létesítmény nem bevételtermelő, hanem közfinanszírozandó. A vegyes, iskolai- és sportigényeket is figyelembe vevő hasznosítás elképzelhető, de nem magától értetődő, mert ezek függetlenül kezelendő igények. Az úszás és az egyszerű szaunahasználat egyértelmű egészségmegőrző-, a strandolás és nyári hűsölés kimutathatóan a klímaváltozásra reflektáló tevékenység. Nincs létjogosultsága annak a közösségi stratégiának, amelyik ezeket az igényeket nem tudja kezelni.

52. Politikuspiac. Vannak olyan kiváló orvosok, akiket nem szeretnek a betegek, és vannak olyan mérsékelt tehetségűek, akik nagyon népszerűek pácienseik körében. Az előbbiek ellenszenvesen ugyan, de képesek az egészség reparálására, az utóbbiak nagyon kedvesen, de nem igazán gyógyítanak. Jó orvost sem könnyű találni, jó politikust még nehezebb. A rendszerváltáskor igény keletkezett új képességekkel rendelkező politikusokra. A régiek többségét a változás – egyéni sajátosságaik mérlegelése nélkül – kizárta. A politikusság újraértelmezése, fogalmi demokratizálása sajnos elmaradt. Helyette a marketing került be nagyon hamar a politika eszköztárába. A piac fogalma gyorsan kiterjedt a szavazópolgárokra is. A politikai marketing azt hirdeti, hogy világnézeteket ad el, de valójában a politikusokat és érdekcsoportjaikat értékesíti, amelyek olykor pártokban is megtestesülnek. Az alkalmazott modellek, módszerek, nem a demokratikusan, az érintetteket bevonva alakítandó közjó kezelésére törekszenek, hanem a potenciális választók szimpátiájának megnyerésére irányulnak. Ehhez alakult ki a politikai piackutatás, szegmentálás, célcsoport kijelölés, pozicionálás. A politikai stratégia mára nem közös alkotás, hanem cserefolyamat, amiben a szereplők a politikusok és a szavazók. Az előbbiek célzott politikai szolgáltatásokat ajánlanak szavazatokért cserébe. A fő termék valamiféle érzelem alapú identitásérzet. A látszatok vizuális hatékonysága lényegesebb lett a konkrét gyakorlati programpontoknál. A politika – a közszolgáltatási, közigazgatási szakértelem helyett – a szimpatikussá maszkolt, saját, relatív többségű véleménybuborékokat létrehozni, és az egyet nem értőket ellehetetleníteni képes személyekre épül.

Almási Lajos: suhanás

49. Első kampány. Az ideiglenes köztársasági elnök 1990. március 25-ére és 1990. április 8-ára tűzte ki a választások két fordulóját. A parlamenti helyekért végül tizenkét, országos listát állítani tudó párt versenyzett. A kampány, a „szabad választások” kihirdetésekor, azonnal elkezdődött. A magyar politikusok, pártállásuktól függetlenül, kampányban jobbak, mint a kormányzásban. A burjánzóan szaporodó pártok programjai mind átalakulást ígértek. Nem lett világos, mi alakul át, az pedig végképp homályban maradt, hogy mivé. Különböző egyszerű üzenetek születtek. „Nyugodt erő, biztos kéz” (MDF), „Tudjuk, merjük, tesszük” (SZDSZ), „Bort, búzát, békességet” (FKGP), „Hit, remény, szeretet” (KDNP), „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre” (Fidesz). A kampány kiváló alkalom volt a csak uralomban gondolkodók színre lépésére. Amint a hatalomról lett szó, megkezdték a többfrontos harcot. Harcoltak a régi renddel, akiknek a „lövészárkok mélyén ott vannak még a nehéz fegyvereik, a környék bozótosaiban pedig sokuk várja, hogy gerillaháborújuk katonai offenzívává szélesedjék”, de ugyanúgy küzdöttek az újak ellen is, „az ellenfél ma már nem csak egy formációban ölt testet, hanem osztódott, és osztódásában céljainak, szándékainak pluralizmusát akarja velünk elhitetni.” Korán kialakult egy kör, amely saját véleményének dominanciájára törekedett. Ez a frissen született „politikai vállalkozói” csoport nem adni akart, hanem kapni. Ösztönösen, korán felismerte, hogy pozitív ígéretek helyett az ijesztgetés a nyerő. Ennek jeleként Gödöllőn a korábbi „Mindenes” újság leváltására „Kereplő” néven indult új lap, és végül hét párt jelöltje maradt versenyben a képviselőségért.

50. Plebejusságigény. Kevesen próbálták hétköznapi nyelvre lefordítva megfogalmazni, mit jelent a gyakorlatban a népuralom, a demokrácia, pedig a rendszerváltáskor a külső tényezők elősegítették a kérdés napirendre kerülését. Az adott helyzetben szükség lett volna annak a többségi társadalmi csoportnak a megszólítására, amelynek tagjai sem a „szocialista”, sem az azt megelőző rendszerben nem tartoztak semmiféle „elitbe”, „arisztokráciába”, „élcsapatba”. Az olyan szabad emberek megnevezésére, akik rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek születési- és egyéb kiváltsággal, a rómaiak a „plebejus” megnevezést használták. A rendszerváltás alkalom volt az ilyen névvel azonosítható rétegek politikába való bevonására, de ehelyett ismét csak az elitek kaptak szerepet a változásokban. A plebejus a „nép közül való ember”, aki nem úgy politizál, mint a politikus, hanem úgy, mint az átlagember. A fogalom talán azért nem tudott teret nyerni a közéletben, mert egyfajta durvaságot, primitívséget kapcsoltak hozzá a nem plebejusok. Pedig nagy szükség lett volna – lenne – egy olyan fogalomra, ami az átlagembert, mint a társadalom alapsejtjét megjelöli. Olyan megnevezésre, ami nem elválasztja egymástól az egy helyen együtt élőket, hanem ellenkezőleg, összeköti őket. A „polgár” szónak van ideológiai tartalma, amitől nehéz elválasztani. Meg kellett volna szólítani azokat, akiknek államformája a köztársaság, ahhoz, hogy magukénak érezhessék. A plebejusság lehetett volna – lehetne – egyfajta olyan egyenjogúságigény megnevezése, ami nem átmeneti állomás a társadalmi hierarchia újrarendezésére, hanem valódi egyenlőség. Bármilyen kiváltság biztosítása demokráciaellenes.