Ujj Béla: Bekezdések a rendszerváltásomról – 57. Identitás, 58. Milettvolnaha

Almási Lajos: Csillag

57. Identitás. Megválaszolatlan kérdés, hogy miért nem alakult ki az 1989-1990-es történésekkel kapcsolatban a többség által elfogadott értelmezés és értékelés. A legvalószínűbb ok, a magyar „polgárok” önmeghatározatlansága. Az én-azonosság, önmeghatározás vállalt szerepeken, magatartásformákon, értékrendszereken keresztül képes a „teljes én” érzését nyújtani. Az identitás személyhez kötődik. A csoportidentitás előtérbe helyezése félrevezető, akkor is, ha tény, hogy a valamely csoporttal való, evolúciós gyökerekből eredő azonosulás szerepet játszik az önértékelés alakulásában. A személyes identitás az életút egységét jelenti. A társadalmi/csoport identitások, az érintett egyének azon részszerepeinek, részértékeinek, résznormáinak összességei, amelyek az adott csoportokhoz kapcsolódásukat fejezik ki. Az identitás legfontosabb jele a lelkiismeret megjelenése. A lelkiismeret arra buzdít, hogy az egyén próbálja saját életét élni, merjen egyedi, önálló lenni, sőt, tudja kezelni akár a magány szorongását is, hogy jobb életet élhessen. Az autentikusság annyi, mint önállóan létezni és szembenézni tudni a létezés terhével. Ennek alternatívája az elmerülés a csordaszellem langymeleg, biztonságos dagonyájában. Egy társadalom akkor emberpárti, ha a polgároknak lehetőségük van arra, hogy önmagukra – a társadalom tagjaként – úgy tekinthessenek, mint értelmes és értékes életet élő egyénre. Van-e egy családnak, nemzetnek, államnak az őket alkotó emberektől független lelkiismerete? Tud-e egy kikényszerített, külsődleges, mesterséges, személytelen „identitás” átvétele boldogító, saját szerves önazonosságot létrehozni? A „rendszervált/oz/tat/ás” ezeket a kérdéseket fel sem tette.

58. Milettvolnaha. Mi lett volna ha őseink Ázsiában maradnak, ha Koppány legyőzi Istvánt, ha kiegyezünk a tatárokkal, ha Mohácsnál megnyerjük a csatát, ha a törököktől átvesszük az iszlámot, ha elmarad Trianon, ha ezerkilncszáznegyvenötben a szovjet csapatok hazamennek, ha észnél van a „nép” a „rendszervált/oz/tat/ás”-kor. Ehhez hasonlókat gyakran kérdeznek, egyes „társadalomtudósok”. E spekulációkból egy következtetés biztosan levonható, ha nem úgy lett volna ahogy volt, nem úgy lenne ahogy van. De még ez sem „igaz”, mert a kvantumfizikai korában már az okság értelmezése is megváltozott. Ha eddig nem sikerült, legalább ma jó lenne olyan narratívát találni a „rendszervált/oz/tat/ás” történéseire, ami alkalmas arra, hogy – ki-ki a maga módján – levonhassa a tanulságokat. Jó lenne, ha valamiféle társadalmi konszenzus bontakozna ki arról, kik vagyunk és mit akarunk, itt és most, a huszonegyedik században. Meg kell próbálni szembenézni legalább azzal a múlttal, aminek magunk részvevői voltunk. Tapasztalat, hogy ami volt, annak többféle értelmezése lehetséges, ám elvárható, hogy ezek mindegyike falszifikálható tényeken alapuljon. De a megközelítések száma sem végtelen, és meggyőző erejük is nagyon különbözik. A falszifikálhatóság azt jelenti, hogy „meg lehet-e cáfolni” az elméletet, vagyis elvileg lehetséges-e olyan megfigyelést, megállapítást tenni, ami megcáfolja az elméletet. A legtöbb milettvolnaha gondolatról könnyen felismerhető, hogy nincs rendesen tisztázva, hogyan is derülhetne ki az állítás hamissága, az, hogy köze sincs a valósághoz. A múlton gondolkodni azért nem felesleges, mert módosíthat a jelen cselekvéseken, így akár befolyással lehet a jövőre is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *