Almási Lajos alkotása

37. Kondukátor. Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt vezetőjeként, Románia diktátora volt 1965-től 1989 végéig. Magát „a Kárpátok géniuszának” neveztette. Mikor az 1989 decemberében Temesváron fellángolt nyílt elégedetlenség véres eseményekbe torkollott, az ország felkelt Ceaușescu és rezsimje ellen. A diktátor a saját támogatására összehívott tömeggyűlésén, megalomán elnöki palotája erkélyén azt élte meg, hogy a több százezres tömeg diktatúrája elleni tüntetéssé alakult. A fegyveres erők gyorsan átálltak a felkelőkhöz. Sokan tervezett puccsról beszélnek. A mindenható diktátor hatalma hihetetlen gyorsasággal foszlott semmivé. Feleségével együtt sietve távozott Bukarestből. Korábbi alattvalóik támogatása nélkül, végül már gyalog menekültek. Egy fővárostól nem messze levő városban elfogták, és a helyi laktanyába szállították őket. A létrejött új hatalom azonnal rendeletet hozott egy rögtönítélő katonai bíróság felállításáról. A sebtében lefolytatott perben a házaspárt egy sor, okiratokkal bizonyított népellenes bűntettben – köztük a temesvári sortűz elrendelésében – marasztalták el, és halálbüntetést szabtak ki rájuk, amit azonnal végre is hajtottak az épület udvarán. Bírái egy héttel azelőtt még mind az alárendeltjei voltak. A többség megérdemeltnek tartotta az ítéletet. Elővigyázatosságból álnéven temették el őket. Két évtized múlva DNS-ük alapján azonosították maradványaikat, pontot téve a lappangó kétségre, hogy tényleg meghaltak-e. Azóta már valódi nevük szerepel a sírkövön, az a név, ami sokak sajnálatára benne marad a történelemkönyvekben is.

38. Önkormányzásvágy. „A mai települési tanácsok lényegében az államhatalom helyi végrehajtó szervei, amelyek bürokratikus úton felülről szabályozottak, de amelyek funkcióiba „belekeveredtek” – a formális népképviseleti elemek közé – önkormányzati jellegű elemek is. A monolitikus hatalom körülményei között az önkormányzati elemek elsikkadnak, annak lebomlása közben, az önkormányzati elemek előtérbe kerülésével párhuzamosan viszont kiderült, hogy azok nem eléggé kiérleltek és az adott környezetben működésképtelenek, és gátolják a közigazgatás működését is. És el is érkeztünk a lényeghez: a működő helyi hatalom kettős jellegéhez, miszerint az egyidejűleg és párhuzamosan igényli az államiságból adódó közigazgatás helyi szintjének és a helyi önkormányzatnak szerves (együtt)működését. Ezzel szemben nemcsak az a baj, hogy az önkormányzás közel működésképtelen, hanem az is, hogy definiálatlan (és a mai fogalmakkal definiálhatatlan!). Azaz, ma nem különül el egymástól a közigazgatás és az önkormányzat! Ez azonban nem véletlen, mert az utóbbi (de facto) nem is létezik. Egy tény: közigazgatás nélkül nincs működő állam (sem gazdaság, sem társadalom, sem politika!). A közigazgatás a „felépítmény infrastruktúrája”, így az állam működésének egyszerre célja és eredménye. Az önkormányzat vonzó, elméleti társadalmi modell, amely, mint keret, lehetséges formája a települések állami létének is. A népképviselet organikus módjaként nem az egyszerű kontroll (már önmagában is szükséges!) lehetőségét kínálja, hanem az adaptív és dinamikus működés keretéül is szolgálhat. Az önkormányzás tehát vonzó és távlati lehetőség, amelyet célként kitűzni feltétlenül pozitív vállalás, de itt most nem realitás.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/12 szám, Ujj Béla: Közigazgatás és önkormányzat – Ma és holnap)

Illusztráció: Almási Lajos

35. Drukkerlét. Bármennyire is komoly dolog az élet, a társadalom működése felfogható egyfajta játéknak. Ez akkor is igaz, ha az emberek a játékra csak mint valamiféle önkéntes, nem kötelező, „szabadidős” tevékenységre tekintenek. Vannak olyanok, akik részt vesznek benne, és vannak, akik csak nézők. A drukkerek mindig és mindenhol sokkal többen vannak. Egy konkrét helyzetben fontos a kétféle hozzáállás aránya. Mikor a kelet-európai rendszerváltások lehetősége – váratlanul és az érintettektől függetlenül – megnyílt a térség országai, népei számára, minden ország saját karaktere szerint viselkedett. Prágában, Varsóban, de még Bukarestben is százezreket mozgatott meg a változásigény, nálunk tízezreket mozgósítottak a különböző szándékú „szervezők”. Magyarország történelmileg túlélésre rendezkedett be. Itt – rendre – az alámerülő, kibekkelő, a nézőtérről csak az alkalmas pillanatban a játékba beszállók érvényesülnek. Nem a Rákóczik nyernek, hanem a Grassalkovichok. Az emberek inkább a hatalom mellett, mint ellene vonulnak utcára. Uralkodásuk idején lépnek be mozgalmakba, pártokba. Az a tény, hogy aktívan legfeljebb csak néhány tízezren kapcsolódtak be a változtatásba, és a többiek bevonására csak erőtlen, gyorsan elhaló és meddő próbálkozások történtek, egyik legfontosabb oka a mai helyzetnek. A mindenkori hatalomra kerültek számíthattak erre a passzivitásra.

36. MDF-piac. A rendszerváltáskor a világban egyeduralkodó – nálunk is az összeomló szocialista (terv)gazdaság helyére törekvő – neoliberális gazdaságpolitika a piac mindenhatóságát hirdette. Akkor még kevesen látták, hogy valódi lényege éppen ellenkezőleg, a szélsőséges jogi eszközökkel történő piactorzítás. Ma már jól látható, hogy a cél nem az igények jobb kielégítése, hanem márkák megalkotása, és azok neve alatt, privilegizált körülmények között, a profittermelés. Az MDF-piacok, a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére, a városokban létrejött olyan piacterek és ott tartott vásárok voltak, ahol a mezőgazdasági termelők a kereskedelem kiiktatásával, politika által szervezetten, közvetlenül a fogyasztóknak értékesíthették termékeiket, főleg élelmiszereket. A rendszerváltás átmeneti viszonyai között, az élelmiszerek iránti kereslet és kínálat eltávolodott egymástól. A városokban élő, a változások következtében egyre nagyobb számban munkanélküli polgárok, bevételük mind nagyobb részét fordították az egyre dráguló élelmiszerek vásárlására. A mezőgazdasági termelők maguk is veszélybe kerültek, mert a terményeiket korábban felvásárló, és részben azokat exportáló cégek, a piac politikai eredetű beszűkülésével, majd összeomlásával tönkrementek, így a kereskedelem drágulásával találták szembe magukat. Az „elérhető árak” persze azt is jelentették, hogy ezeken a piacokon az egyébként is eladósodott állam sem igen jutott adóbevételhez. Ez a megoldás ideiglenesen segített a katasztrófa elhárításban, de nem támogatta a (szociális?) piacgazdaság intézményesülését.

illusztráció: wiki

33. Négyigen. A nemzetközi politikai viszonyok megváltozása keltette helyzetben a „népgazdaság” fundamentumai megállíthatatlanul omladozni kezdtek. Az összeomlás kéznyújtásnyira volt, amikor négy ellenzéki párt arra a kezdeményezésre összpontosította erőit, hogy népszavazást kezdeményezzen a Munkásőrség megszüntetéséről, az állampárt vagyonelszámolásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről, és a köztársasági elnök választásának módjáról. Bár az első három kérdés, már akkor beláthatóan, magától is rendeződött volna, a népszavazást kikényszerítették, és meglehetős politikai felhajtás mellett meg is tartották. Egyetlen valódi eredménye az lett, hogy a közvetlen, nép általi köztársasági elnökválasztás lehetősége meghiúsult. Ez az erősen vitatható döntés máig hat. A népszavazás a népnek a közügyekben való részvétel illúzióját kínálta, másodlagos jelentőséggel bíró, tulajdonképpen álkérdésekben, miközben az alakuló elit a háttérben alkudozott a hatalmi feltételeken. A népszavazás kezdeményezői pedig jelentősen növelték ismertségüket és népszerűségüket. Az államelnök személyéről azóta a parlament dönt, azaz tulajdonképpen, hatalmi paktumok eredményeként, a pártfegyelemmel kötött többség.

34. Címer. A nemzeti jelképek ügye olyan téma, amihez minden magát politikusnak gondoló aktivista hozzá tudott és tud ma is szólni. Ebben a futball-szakértelemhez hasonlít, amivel mifelénk szinte mindenki rendelkezik. A létező szocializmus mindent átalakító aktivista buzgalma után, abban, akkoriban, szinte mindenki egyetértett, hogy a hatályos „kádárcímert” nem lehet tovább használni, hogy vissza kell térni egy hagyományos magyar címerhez. Abban azonban nem volt konszenzus, melyik korábbi változat az, ami egyszerre fejezi ki a hagyomány szerves folytatását, és a vágyott haladás irányát. A címerről népszavazást terveztek. Ám erre nem került sor. Végül két változat maradt meg alternatívaként, a koronás kiscímer és a Kossuth-címer. Az előbbi hívei azzal érveltek, hogy a korona államiságunk történelmi folytonosságát jelképezi, a magyar állam szimbóluma, nem a királyságé magáé. A koronátlan Kossuth-címert előnyben részesítők abban a változatban a nemzeti önrendelkezés, a szabadság és függetlenség, a demokratikus törekvések jelképét látták. Élénk vita folyt, döntés nélkül, majd hosszas ügyfektetés után a kérdést már az új parlament döntötte el, a nép bevonása nélkül. A korona mindenhova visszakerült.

Almási Lajos: Sárkányreptetés

31. Hatalomértelmezés. “A politikai harc a hatalomért folyik! A hatalom mindenkinek mást-mást jelenthet, a szabad létezés feltételei feletti rendelkezéstől, a mások élete és sorsa feletti uralomig, igen széles az értelmezési skála. Aki azonban erejét politikai küzdelemre fordítva, azt állítja, ő nem a hatalomért, hanem – úgymond – a hatalom ellenőrzéséért harcol, az vagy nem érti, mit is jelent a hatalom, vagy egyszerűen nem mond igazat. A hatalom felelősség! Aki hatalmat akar, annak akarnia kell az azzal járó felelősséget is, és persze az elkövetett hibák, bűnök következményeit is. Ma nekem nem féken tartott „rossz” hatalomra, hanem tettre kész „jó” hatalomra van szükségem, és arra, hogy közösen, kompromisszumok árán, végre – de nem végérvényesen – kiizzadjuk, mi a „rossz”, és mi a „jó”! Az érdekek szerteágazók! Van, aki dolgozni, van, aki csak megélni akar. Az emberek színesek, de a nem-vörös, az nem szín; a vörös az, és persze a kék, a zöld, a sárga, stb. is! Jó, ha világos, ki mit nem akar, de tevékenység alapja csak az akarás lehet, nem akarásnak … a tisztánlátás hiánya a vége.” … „A belülről működő törvényt naponta kell újra alkotni…” (Gödöllői Mindenes, 1990/10 szám, Ujj Béla: Hatalom, érdek, erkölcs – Kiért/miért folyik a harc?)

32. Stabilizáció. A létező szocializmus gazdasága mély válságban vergődött. Elvétve voltak olyanok, akik ezt tekintették központi kérdésnek. Még inkább kisebbségben voltak az olyan, változást akaró gazdasági szakemberek, akik a politikai mellett a gazdasági feltételek alakítására is kellő hangsúlyt fektettek. Akik ellenzékinek nevezett politizálásukkal nem csak magukat hatalomhoz segítő illúziókat akartak kelteni, hanem bizalmat próbáltak építeni az emberekben az új, szükségképpen megváltozó gazdasági jövő iránt. Akik nemcsak akciókban, hanem mindennapi gyakorlati gazdasági teendőkben is gondolkodtak. Akik megoldást kerestek az elszabadult – elszegényítő – infláció megfékezésére, és a normális napi élethez szükséges, állami működéshez elengedhetetlen költségvetés-egyensúly megteremtésére. Akik felhívták a figyelmet az illúziókon alapuló társadalmi igények által mozgatott kereslet reális szinten tartásának fontosságára, és a termelést gátló árak felügyelt felszabadításának szükségességére. Akik figyelmeztettek a fennálló külföldi hiteltartozások újratárgyalásának felbukkanó lehetőségeire. Akik – nem utolsó sorban – megoldásokat kerestek az embereket irritáló hiánygazdaság rendszerszerű és felelős megszüntetésére. Voltak ilyenek, de nem ők és nem ezek a témák kaptak hangsúlyt és teret az átmenetben.

29. Állam. Az emberek egy területen élő csoportjának szuverenitással, önállósággal rendelkező társadalmi intézményéről van szó. Feladata a helyi társadalmi és gazdasági viszonyok szabályozása, a külső védelem, és a társadalom életének szervezése, irányítása és vezetése. A változás alatt álló rendszert államszocializmusnak is nevezték, mert az állam, a “munkásosztályt” védve, jelentősen beavatkozott a gazdaság működésébe és a társadalom életébe. Eszköze lett a “szocializmus” megvalósításának. A “szocialista elmélet” ugyanakkor az állam, mint elnyomó intézmény, későbbi elhalását ígérte. A rendszerváltáskor, jelentőségéhez képest, kevés szó esett az állam szerepének elengedhetetlenül szükséges átalakításáról. Többnyire csak jelzős szerkezetben, jogállamként – esetleg jóléti államként – fordult elő a diskurzusokban. Az állam funkciói közé tartozik a kiegyensúlyozottabb jövedelem-újraelosztás. Ez adórendszeren, állami támogatásokon, transzfereken keresztül valósulhat meg. Feladata továbbá a természet védelme, használata és a közjavak elosztásának szabályozása, beleértve a közvetlen gazdasági szereplőként való szerepvállalást, azzal a céllal, hogy biztosítsa azokat a funkciókat, amelyekre a piac nem képes (oktatás, egészségügy, természetes monopóliumok kezelése stb.). Teendője a gazdasági (piaci) ingadozások kiegyenlítése is. A szabályozási funkció a szabályalkotást és a szabálybetartatást jelenti (jogszabályok, rendeletek, igazságszolgáltatás), külső és belső békefenntartással. Visszatekintve nyilvánvaló, hogy elmaradt a kívánatos állammodell megfogalmazása.

30. Ellenzéki. “Állampártrendszer párti-e, aki nem ellenzéki? Aki nem kedvelte, de egyéni érdekeit nem felejtve szolgálta a pártállam – többnyire fel sem ismert, idegen nagyhatalmi és rész-(osztály)-érdekre alapozott, ugyan egyre puhuló formában jelentkező, de utólag visszatekintve mindig tapintható – diktatúráját, és ezt a puhulással arányos méretű hangerővel „ki is nyilvánította” szűk baráti körben (!), az már ellenzéki? Aki a „polgárosodás zöldjeként” megjelent „a monolitikus gazdasági hatalom” jól körülhatárolt rezervátumaiban vagy repedéseiben, saját hasznú „növekedésével”, védetten tőkésedve, öntudatlanul omlasztotta azt, és ma már meggazdagodva politikai hatalmat is akar az eddigi rendszerben megszerzett(!) gazdaságihoz, az már ellenzéki? … Talán csak nem az akkori hatalom patriarchális (családi), rendi védőhálói felett, a biztos háttér tudatában vállalt, többnyire „ejnyebejnyeközeli” szintre szorított divatos „csínyek” elkövetője, fenegyereke az ellenzéki? … Talán csak nem a régi családi „y”-ok nosztalgiáihoz vonzódó, heraldikus szakértők bevonásával névjegyet készítő, volt tulajdonok listáit lebegtető, a „bugrisok hatalmát” megvető, a múltból csak a szépre emlékező, évtizedeket a múltba visszautazó az ellenzéki? Talán csak nem, az akkor még jelen (!) múltban „abszolút tettmentes steril, vegetáló társadalmi lény” az ellenzéki? Talán csak nem a „minden szelet fogó vitorlájú hajós”, „az eddig nyaltam, most rúgok vitéz”, az „elképzeléseinek megfelelő helyet kereső”, az „amikor lehet, szónok” az ellenzéki? Ugye nem?! Hát akkor ki, és mit akar az ELLENZÉKI?” (Gödöllői Új Mindenes, 1990/2 szám, Ujj Béla: Ami nem ment a pártállamban, az sikerült a “független” ellenzéknek?) A kérdés ma is nyitott.

27. Ügyes. Ez az egyik olyan fogalom, aminek a “rendszerváltás” új értelmet adott. Valamikor az olyan tudású emberre használták, aki képes két kézzel három- vagy több labdát dobálni, vagy legyet puszta kézzel elkapni. Ma elsődleges értelmében már olyan személyt jelöl, aki tud magának olyan előnyöket szerezni, amik mások fölé helyezik, elsősorban anyagi javak birtoklása által. Hogy a kiváltságos helyzet miképpen jön létre, kívül esik a megítélésen. Azt, aki erőt feszítve, munkával, tehetséggel teremt magának előnyöket, manapság már nem nevezik ügyesnek. Az új értelmezés lényegéhez tartozik, hogy ügyes bárki lehet, nem erőfeszítés kell hozzá, elég jó időben jó helyen lenni. Nem volt szükségszerű, hogy ez az állapot váljon vágyottá, de a lezajlott átalakulás módjából szervesen következett. Legjobb példa a jelenségre a megtörtént privatizáció tényleges módja. A rendszerváltás lehetőségének megnyílásától kezdve mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a megcélzott piaci kapitalizmushoz magántulajdonra van szükség, ami az akkori helyzetben nem volt adott. Csak a köztulajdonból lehetett létrehozni. Elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen módon és arányban magánosítva legyen a “közös”. A hogyanról nem alakult ki kellő mértékű nyilvános vita, közben a háttérben zajlott a spontán privatizáció, ami kész helyzeteket teremtve, megakadályozta bármilyen tudatosabb megoldás kialakítását, és újfajta ügyessé tette azokat, akiknek sikerült ebbe bekapcsolódniuk.

28. Szociális piacgazdaság. Szinte nem volt olyan változást akaró szereplő, aki nyilvánosan beszélve, ne jóléti államot kívánt volna létrehozni a létező szocializmusból. Még azok is erre hivatkoztak, akik közben valójában már a köztulajdon kisajátítására törekedtek. A szociális piacgazdaság magántulajdonon alapuló rendszer, ami teljesítmények versenyét támogatja. Értéknek tekinti a szabad versenyt és a piacon kialakuló árakat. Nem tervgazdaság, de a monopóliumok ellenőrzésére törekszik, és a pénzügyeket központilag felügyeli. A vállalkozás szabadságának védelmére törekszik, de a gazdaságilag gyengék szociális biztonságára is ügyel. A munkabéke eszközeként a munkaadók és a munkavállalók bérmegállapodásait támogatja. A második világháború utáni Nyugat-Németországban a szociális piacgazdaságra törekvés teremtette meg a gazdasági újjáépítés és fellendülés, a társadalmi béke alapvető feltételeit. Az 1989-es magyar gazdasági csődhelyzet és társadalmi megrekedtség kezelésére hasonló kaliberű, aktualizált politikai programra lett volna szükség. De Magyarországon nem volt sem megfelelő “elit”, sem Adenauerhez mérhető politikus, aki ezt végig vihette volna. A felmerült harmadik utas megoldások helyett, a szociális piacgazdaság adaptálása biztosíthatta volna, hogy a lakosság az áldozatokkal járó “reformokat” ne csak mint csapásokat érzékelje, hanem átfogó, új lehetőségeket is adó társadalmi és politikai szemléletváltás részeként lássa. Azt is megkönnyítette volna, hogy az ország szervesebben tudjon integrálódni Európába.

25.Infláció. Nyilvánvaló – nem csak közgazdasági – igazság, hogy a bevételek és a kiadások egyensúlya nyújthatja a megélhetés biztonságát. Ez hétköznapian egy tőke nélküli polgárnál azt jelenti, hogy a bérének fedeznie kell a kiadásait. 1988-ban és 1989-ben a “fogyasztói árszint” hivatalosan is majdnem évi húsz százalékkal nőtt. A rendszer, ami éppen leváltás alatt volt, azon alapult, hogy az árak és bérek egyensúlyát bürokratikus úton teremtette meg. A dolgoknak nem az volt az ára, amennyiért előállították őket, és a dolgozók nem annyi fizetést kaptak, amennyi a munkájukért járt. A jólét növekedése, amit mindenki áhított, ebben a dimenzióban azt jelenti, hogy ugyanannyi/kevesebb munkával több/jobb javakhoz juthatnak az emberek. A “megvalósult szocializmus” úgy működött, hogy ezt az egyensúlyt nem az egyén szintjén, és nem csak piaci eszközökkel próbálta biztosítani. A bruttósítás mindenkit érintett, de keveseknek tűnt fel a megváltozott adórendszer lényege. Ami – a forgalmi adó (ÁFA) és a személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetésével – az egyén szintjére mozgatta át ezt az egyensúlyozást. Evidencia, hogy többet elosztani csak több termelésből lehet. A rendszerváltó humán értelmiségiek semmit nem értettek ebből. Nekik mindegy volt, milyen jelzőjű állam fizeti ki a közalkalmazotti bérüket, csak az érdekelte őket, hogy ők ne járjanak rosszul. Az előrelátóbb rendszerváltók már az állami tőke magánosítására összpontosítottak, a várható privatizációra. Az infláció – ami mindig jövedelem átcsoportosítás – végezte el az átstrukturálás piszkos munkáját. Ez zajlott, miközben folyt a kerekasztalozás a “jogi megoldásokról”.

26.Dunaszaurusz. Durva, de találó, korabeli vicc. “Egy ember rohan az utcán zászlóval a kezében, és azt üvöltözi: Menstruáció, menstruáció, menstruáció! Valaki odalép hozzá és megkérdezi: Nem demonstráció? Azonnal érkezik a válasz: Mindegy, csak vér folyjon!” Ennél szelídebb, de ugyanarra a jelenségre utaló idézet későbbről: “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Tapasztalati tény – bár volt néhány kivétel –, hogy az emberek sokszor olyan dologért mentek (mennek) nálunk utcára, ami messze nem a lényeg. A “Vízlépcsőt vagy demokráciát” jelszó komplett képtelenség. Legjóhiszeműbb értelmezés szerint is tudatlanság, de legvalószínűbben tudatosan felépített provokáció, amire a szocializmus által kiherélt szolidaritású és hiányos politikai műveltségű tömegek vevők voltak. Egy bő hozamú folyón épített vízlépcső a világban mindenhol, az USÁ-tól a Szovjetunióig, “megalomán” és természetátalakító volt. De az sem lehet véletlen, hogy a vízierőmű környezeti hatásait soha senki nem hasonította az olajkitermelés, vagy az atomenergia lehetséges ártalmaihoz. A rendszerváltáskor számtalan olyan valódi társadalmi probléma volt, ami tömegeket mozgathatott volna. A “Dunaszaurus” és a “falurombolás” elleni tiltakozó mozgalmak legjobb esetben is csak pótcselekvések voltak, amiken az aktuális és leendő “politikusok” kapva kaptak. Levezették velük a tömegindulatokat, hogy a háttérben “törvényes keretek között” megszülethessenek a szűk körben kialkudott „változtató megoldások”.

23. Önszerveződő társadalom. „… nem hiszek a hivatásos forradalmárságban. Ha szervezethez elsődleges egzisztenciális érdekkel kapcsolódnak emberek, azok érdeke szükségszerűen tér el az önkéntes aktivistákétól, az egyszerű tagokétól. Egy (tömeg)szervezet nem válhat intézménnyé (egy párt sem!), ha azzá válik, megszűnt eredeti funkciójában létezni. A civil társadalom önszerveződő képessége az a talaj, amit meg kell teremteni, hogy abból kisarjadzhassanak, ill. esetleg abba beültethetők legyenek a társadalom szerves intézményei.” … „Az államnak és intézményeinek működnie kell, ez ma mindenkinek érdeke. De a hatalom gyakorlásának új módjait kell kialakítani, a saját képünkre formálva azt, de nem vágyaink, hanem a valóság alapján. A mindenkori hatalom ellenőrzését, korrigálását erős civil társadalom, és annak a hatalom gyakorlóitól független, szabadon szerveződő szervezetei kell végezzék, teret adva azoknak a gondolatoknak is, melyekből a jövő új lehetőségei kialakulhatnak.” … „Ma minden öntevékeny és a társadalmat erősíteni, szervezni képes erőre szükség van, mert hiányzik a bizalom abban, hogy másokkal együttműködve többet lehet tenni magunkért is. Közös forrásaink végesek, de nekünk itt kell egymás mellett és egymással boldogulnunk.” … „A helyi társadalmi intézmények hiányoznak, újjá és újra kell építeni őket.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/5 szám, Ujj Béla: Az egyén, a szervezet és a társadalom – Miért kell nekünk önszerveződő társadalom?)

24. Városi tanács. A Népköztársaságban, 1985-től kezdve, a helyhatósági választáson már kötelező kettős jelölés volt. Akkor először, és még senki által nem sejtetten utoljára, minden tanácstagi pozícióra legalább két jelöltet kellett találni. Engem is, aki aktív voltam a helyi közügyekben, megkerestek, hogy vállaljam a tanácstag jelöltséget, a város egyik viszonylag új lakótelepén. Nyugodtan mondtam igent, mert a másik jelölt egy olyan tapasztalt elvtársnő volt, akinek komoly múltja volt már a közéletben. Eljött a választás ideje és kiderült, hogy rám szavaztak többen. Még nem volt olyan kampány, mint mostanában, csak néhány alkalom, amelyeken a jelöltek megjelentek és elmondták elképzeléseiket. Így lettem „önhibámon kívül” a városi tanács tagja. Nem számoltam azzal, hogy ahol egy nő és egy férfi indult, országosan, szinte mindenhol a férfi nyert. Ez a “szabályszerűség” utólag derült ki, a szavazatok adatait elemezve. De, ha már úgy alakult, igyekeztem jól végezni a feladatot, már csak azért is, mert a saját lakókörnyezetemről volt szó. A képviseletet társadalmi munkában, értsd anyagi díjazás nélkül láttam el. Annyi kedvezmény járt, hogy ha az ülések munkaidőben voltak, elengedtek a munkahelyemről. A tanács rendszeresen ülésezett, és a körülményekhez képest valamennyi nyilvánosságot azért biztosított a helyi közügyeknek. A tanácstagság, mint a képviselt lakótelepi lakosság hétköznapi ügyes-bajos dolgainak ügylefolyója, jó iskola volt az emberi természet megismeréséhez.

21. Ellenzéki Kerekasztal. Miközben a helyi értelmiség pártokat grundolt a terepen, a fővárosi jogászok létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt. Miközben az alakuló új mozgalmak, pártok az uralkodó pártot legitimációs hiányosságait hangsúlyozva támadták, a Kerekasztal, formálisan felhatalmazatlan, ad hoc, nehezen átlátható személyi összetételben állt fel. A helyi ellenzéki szervezetek minimális információval rendelkeztek a részletekről, és nem befolyásolhatták a tartalmakat. A “demokráciába való átmenetre” koncentrálás szükségszerűen vezetett a nyilvánosságot kizáró jogi voluntarizmushoz. A Kerekasztal az MSZMP-re és a személyi kérdésekre koncentrált, és nem a helyzetre és az emberekre. A még ki sem alakult többpártrendszeri politika nem a közügyintézés, az intézményekben gondolkodás, hanem a személyes mutyi felé indult el. Az azóta nyilvánosságra került részletek és a politika tényei nyilvánvalóvá tették, hogy a társadalom valódi gazdasági és társadalmi problémái, a helyi szervezetek igényei nem játszottak szerepet az EKA tárgyalásaiban. Semmilyen közös alternatív társadalmi jövőkép nem került felvázolásra, az alkudozás kizárólag a hatalomról szólt. A világpolitika nyújtotta változási lehetőséget a résztvevők többsége elsődlegesen személyes ambíciói kielégítésére használta, ez az akkori vitában is felsejlik, de igazán az azóta befutott pályájuk igazolja.

22. Demokráciafeltételek. „… a társadalom politikai kultúrájának fejlesztése csak az emberi személyiség önállóságának, tiszteletének, szabadságának és jogainak jegyében képzelhető el. Itt az előttünk álló legnagyobb feladat, az emberi jogok eddigi filozófiai értelmezésének megváltoztatása. Ennek olyan magatartás felel meg, mely szerint nem az embereknek kell az államot, a társadalom intézményeit szolgálnia, hanem fordítva! A szociális-társadalmi apátia felszámolásának ez a szemlélet az alapvető feltétele. Az emberi személyiség abszolút érték, az álammal és intézményeivel szemben. A szabadság a természetes állapot a korlátozással szemben. Az állam szerepe az emberek közötti kapcsolatok szabályozása, oly módon, hogy lehető legkevésbé korlátozzák egymás jogait és szabadságait. Az Emberi Jogok-nak az ember nembeli tartását kell biztosítania. Erre az embereket nevelni kell! A nevelés természetes kereteinek, így pl. a tömegkommunikációnak, az iskolának, a közművelődésnek, a társadalmi szervezeteknek, a gazdasági egységeknek, civil szerveződéseknek stb. elsődleges feladata a jogok tudatosítása. Csak a jogaikban otthonos, tudatos állampolgárok lehetnek a demokrácia alanyai és egyben biztosítékai, csak ők állhatnak ellen mindennemű monopolisztikus és így emberi jogokat szükségszerűen csorbító nyomásnak, teljesíthetik ki a társadalom szabadságát.” (Gödöllői Mindenes, 1989/2 szám, Ujj Béla: A személyiség és a törvény – az Ember és Jogai)

Rigó József alkotása

19. Újratemetés. Egy normális világban a történések a maguk természetességében zajlanak. A dolgoknak nem a szimbolikus, hanem a valódi jelentése érvényesül. Születés és halál, mint kezdet és vég, természetes részei az életnek. A születés főképpen a megérkezőé, neki mindenképpen lehetőség, de a temetés már nem a meghalt eseménye, hanem a túlélőké. Újratemetni impotens pótcselekvés. Elhunytat tisztelni nem sírjánál, vagy máshol elmondott szép szavakkal lehet, hanem ügyei továbbvitelével. Valakinek a nagysága nem az újratemető tömeg számosságával, még csak nem is a panteonja méretével mérhető, hanem azzal, hogyan hat életműve az utódok gyakorlatára. A megkérdőjelezés ugyanolyan hasznos lehet, mint az elfogadás, ha hozzájárul a mindennapok kezeléséhez. Valakinek a nagysága nem emlegetésével, hanem műve hasznosításával száll követőire. Soha nem értettem, miért kell valaki halálának évfordulóját ünnepelni. Miért halálévfordulókon kell megemlékezni a már nem élő életéről, művéről? Halottakat ürügynek használni kegyeletsértő és tisztességtelen. Az 1989-ben újratemetettek ideáiból, gondolataiból, tetteiből nem csak hogy szinte semmi nem hasznosult, hanem a napi tudás részévé sem váltak, pedig lenne mit megszívlelni, vagy éppen vitatni belőlük. Én nem jártam, nem járok, és nem fogok újratemetésekre járni.

20. Kultúraértelmezés. A képességek jelentősége egy közösségben minden időben nyilvánvaló. Ami különbözik az, hogy éppen melyek a kívánatosak. A létező szocializmusban kívánatos volt a műveltség. Ez akkor is igaz, ha a kultúra mibenlétét a hatalom meg akarta határozni. Voltak támogatott, tűrt és tiltott tartalmak, de a népesség önművelését sokféleképpen elősegítette a rendszer. Az ingyenes oktatás, a hozzáférhető kulturális javak: könyvek, színház, mozi, akkor is fejlesztették az embereket, ha nem terjedtek ki mindenre és mindenkire. Gödöllőn is, mint sokfelé az országban a kulturális intézmények voltak azok, amelyek helyet adtak a gondolatok pluralitásának. Azok a személyek, akik a megváltozó nemzetközi feltételek következtében, maguk számára is váratlanul, cselekvőképes ellenzéki pozícióban találták magukat, túlnyomó részben, ennek a kulturális pezsgésnek köszönhették rendszerváltó helyzetüket. A formálisan politizálók késéssel, a tisztán érdekvezérelt szereplők pedig csak jóval később, a már nyilvánvalóan megváltozott helyzetben jelentek meg a helyi közéletben. Nálunk nem volt Szolidaritás mozgalom, mint a lengyeleknél, és hétköznapi otthoni polgári lét sem, mint a cseheknél. Az ellenzékiségben a “mit nem akarás” dominált a “mi mást és hogyan” felett, helyett.