55. Jövőképhiány. Mindenki, aki a változás lehetőségét megérezve megszólalt, válságról beszélt, és a megoldás eszközéül a rendszervált/oz/tat/ást jelölte meg. Ezzel vége is szakadt azon dolgok sorának, amelyben valamiféle konszenzus sejlett fel. Alkotmányról, elvekről, jogokról folyt a szó. A jövőkép – mint kívánt elérhető élet – belátható víziója, amit a különböző élethelyzetű, világképű, vallású emberek tudnak közösen vállalni, valahogy nem lett része a közbeszédnek. A létezett szocializmus kudarca után, az olyan tételek, mint „az emberi tevékenységek összemérésének területe a piac”, nem vittek közelebb a reális szükségletek kielégítését lehetővé tévő gazdasági, társadalmi célok közös megfogalmazásához. Az absztrakt jogok emlegetése nem volt megfelelő válasz a biztonságigényre. A jövőkép nem pusztán elérni kívánt anyagi dolgok listája, hanem érzelmekkel telített, nehezen megfogalmazható boldogságtényezők halmaza is. A közös jövő elképzelése egyben a különböző társadalmi csoportokat egy irányba mozgatni képes motivációs hajtóerőt is jelentheti. A magán jövőkép, ha megfogalmazatlanul is, az emberek személyes életének minden jelentős területére kiterjed. A jövőről alkotott elképzelés, elgondolás, olyan közös vízió, ami mindenkinek ígér valamit az általa áhított későbbi állapotból, és biztosítékot jelent a félelmet keltő kifejletek elkerülésére. Ilyen helyzetet csak empátiával bíró és kompromisszumkész emberek, csoportok, pártok képesek kialakítani. A magyar társadalom a rendszerváltáskor történelmileg híján volt ezeknek a készségeknek. Bár voltak, akik ezt felismerték, máig nem sikerült olyan folyamatokat beindítani, amelyek ebbe az irányba fejlesztenék a társadalmat.
56. Médiarendszerváltás. A rendszerváltás idején még tömegtájékoztatási eszközöknek nevezték a televíziót, a rádiót és a napi, heti, havi és egyéb alkalmi nyomtatott sajtót. A szocialista időben a tömegtájékoztatás irányítása az uralkodó párt monopóliuma volt és nem piaci alapon működött. Az információ nem volt áru. Az utolsó időszakban már a szakmaiság is előkerült. Televízió és rádió csak egy volt, az írott sajtó azonban nagy fajta- és példányszámban jelent meg. Amikor lehetővé vált – nyilvánosan –, mindenki olyan sajtó szükségességéről beszélt, ami tényszerű, amiben minden újságíró, szerző szabadon kifejtheti a véleményét, állami vagy gazdasági befolyásoltság nélkül, ami fontos a demokrácia szempontjából, mert az állampolgárok így juthatnak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek alapján jó döntéseket tudnak hozni mind a napi életükben, mind a választások során. Eleinte sok új sajtótermék jött létre, de az új politikus réteg hamar rájött, hogy egyszerűbb a média bürokratikus irányítása, mint tartalmi szabadságának kezelése. Minden politikai erő saját médiumokat gründolt, és az egyéb meglévők valamiféle politikai felügyeletére törekedett. Ebbe a célba jól illeszkedett a sajtópiac megjelenése. Amit nem lehetett elérni direkt politikai eszközökkel, azt „megoldotta” a hirdetési piac és az emberek azon hozzáállása, hogy az információnak, mint árunak az értékét nem akarta megfizetni, ahhoz ingyen, juttatásként akart hozzájutni. A helyi és országos médiák így hamar a finanszírozni és/vagy felügyelni képes körök kezébe kerülve monopolizálódtak. Az internet és a szociális médiák megjelenése tovább bonyolította a helyzetet. A kibővült lehetőségek ellenére ma sem könnyebb valódi információhoz jutni.