Éjfél:Szerény, kicsi szó. Két szótag, öt hang. Mégis jelentős forduló pontja napjainknak. Előtte ma, utána holnap. Túljutva rajta: fordítva. Mikor is fordul át a ma holnapba? Köznapi fölfogásunkban pontosan 24:00:00 és 0:00:00 másodperc közt. Gyakorlatban e két másodpercet, mint határt el is hanyagoljuk. Hiszen mire kimondjuk, már több is eltelik belőlük. De az óra számlapja híven tájékoztat-e az éjszaka felező pontjáról? Igazat mond-e? Valóban ekkor feleződik az éj sötétje a Nap leszentülte és fölkelte közt? Itt aztán közbeszól a – hol is? Érdemes-e vitatni, hogy a zónaidő keleti és nyugati határán, vagy akármely más délkörén különbözik ez az éjt felező pillanat? S közben a műsort sugárzó hírművek oly magabiztosan közlik: „Éjfél van.” Nem szólva arról, hogy ezen állításukhoz–ámításukhoz névszói állítmány is ölég lenne: „Éjfél”… De özönlik a szó – hiszen ezt vélik föladatuknak – és igazság tartalmukat nem szoktuk kétségbe vonni. Hej, ha csak ez lenne az egy, a legfőbb bukfenc tájékozódásunkban!
“Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.” (Márai Sándor)
kiemelt kép: Raffaello Santi: Keresztre feszítés (Citta du Castello oltárkép)
A létezés megfelelő feszessége a megtartódás alapfeltétele. Ha kevés a tónus, összenyomódnak, ha sok szétmállanak a dolgok. A világmindenség nagy részét a részecskék közötti űr tölti ki, a testesült dolgok abban mozognak. A tudomány azt állítja, hogy pontosan nem képes meghatározni mikor hol vannak. A szűkösség és tágasság dualitása a tudati, lelki, szellemi dimenziókat is jellemzi. Egyrészt minél nagyobb a tudás, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel, másrészt minél kisebb dologra koncentrál, annál pontosabban képes feltárulni. Az öntudatra ébredt én a külső és belső végtelen határán posztol. Az élet is egyszerre kiáradás és befogadás. A túlzott befelé irányulás veszélye az eltűnés, a mértéktelen tágulásé pedig a szertefoszlás. Mivel nem vagyunk egyedül, lehetőségünk van mások beengedésére, és másokba való behatolásra. A megmaradás alapfeltétele e két folyamat egyensúlya. Különben vagy megfagyottá sűrűsödünk, vagy azonosíthatatlanul ritkává válunk.
Élmény és trauma
Minél mélyebb vizsgálatnak vetjük alá az embereket érő hatásokat, annál nehezebb megkülönböztetni a jellegüket. Az élmény olyan tapasztalat, megélt esemény, átélt történés, amely mélyebb hatást tesz egy személyre. A hatás lelki eredménye egyformán lehet pillanatnyi benyomás és maradandó emlék. Az így tudatosult tapasztalás az elme működését, a gondolkodást és ítéletalkotást is érinti. Az élmény flow[1]-val is járhat. A trauma, ami maga is egyfajta „élmény”, a szervezetet érő hirtelen, erős hatás, ami megzavarja a megszokott testi és/vagy lelki funkciókat. Traumáról általában akkor van szó, ha a hatás kimutathatóan maradandó. A megrázkódtatásnál általában a negativitás is feltétel, bár vannak olyanok, akik pozitív traumákat is tételeznek. A tartalmas létezés nem kiküszöbölhető része a sokk. A megrendülés és olykor a szenvedés természetes. A stressz nem elkerülhető a tudatosult lények életében. Ne féljünk a traumától. Sok igazság van a mondásban: “Ami nem öl meg, az megerősít.”[2]
Bűn és büntetés
Bűnösek vagyunk-e, ha megszegünk egy törvényt, ami csalárd? Nézzük a bűnt magát. A bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit valamilyen norma tiltottnak, hibásnak, rossznak, vagy elmarasztalandónak tart. Ha ezt egy (jog)államban törvény teszi, akkor az adott vétek büntetést von maga után. Annak, aki el akarja kerülni a büntetést, nem szabad megszegnie a törvényt. Régi elv: „Ignorantia juris non excusat.[3] Vagyis ismerni kell a szabályokat. Tudni, hogy egy adott tett „bűnös” vagy nem. Ez nem egyszerű. A hatalmon lévők megoldásnak gondolják hozni egy új szabályt, hogy amit tesznek az törvényes legyen. De ez nem megoldás, csak annak tűnik. Van egy hibája, a korábbi törvények létezése. A törvényesség alapkövetelménye a szabályrendszer ellentmondásmentessége. Ennek biztosítása a törvényhozók feladata. A szabályoknak betarthatóknak is kell lenniük, és nem lehetnek életidegenek sem. Nem betartható törvény megszegését csak a létrehozók büntetése követheti.
2018. február 20-án a Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ vendége Kun Árpád, József Attila-díjasmagyar író, költő, műfordító volt. Az estet a Magyar Széppróza Napja alkalmából szervezte a könyvtár, moderátor Istók Anna volt.
Maradj! Menekülj! – volt olvasható a plakáton a program címe, utalva egyrészt az író norvégiai lakhelyére, de mint kiderült – hiszen rögtön az est elején felolvasta maga a szerző a két verset – ez inkább a férfiak számára mutat útmutatást a nőkkel szembeni viselkedéshez. Kun Árpád ugyanis költőként kezdte irodalmi pályafutását, majd 2013-ban egyenesen berobbant a hazai kortárs próza élvonalába Boldog észak. Aimé Billion mesél című regényével, ami 2014-ben el is nyerte a rangos Aegon művészeti díjat.
A program első kérdése természetesen ehhez a könyvhöz kapcsolódott. A Boldog észak végén ugyanis egy epilógus olvasható, melyben megtudhatja a kedves olvasó, hogy a regény főszereplőjét a szerző egy barátjáról mintázta, akitől hosszas tanakodás után engedélyt kért az élettörténet magyarul való megjelentetésére. Kun Árpád még a levélváltást is hűen közli, sőt későbbi nyilatkozataiban maga számol be arról, hogy miként fogadta barátja a könyv hangos sikerét, és miként intézték el a norvég fordítást, hogy elolvashassák a saját élettörténetüket. A gödöllői esten végre megtudhatta a közönség, hogy Aimé Billion a valóságban nem létezett, mindez csak fikciós játék volt a szerző részéről.
Kun Árpád és a Megint hazavárunk
A fikció és valóság összekeverésében Kun Árpád odáig ment, hogy 2017-ben megírta a kitalált Kun Árpád életrajzi regényét Megint hazavárunk címmel. Az est során az író elárulta azt is, hogy Kun Árpád nem létezik, legalábbis az a Kun nem, akiről a regény szól.
A mintegy 40 fős közönség soraiban szép számmal ültek a könyvtár olvasókörének és írókörének tagjai, akik mindkét regényt, vagy a verseit olvasták, így sok kérdéssel elárasztották a szerzőt. Szóba került a testiség Kun Árpád-féle tabuk nélküli, természetes leírása, a norvégiai munkavállalók megbecsülése, maga a munka méltósága, de beszéltünk arról is, mennyire érzi magát idegennek Norvégiában vagy itthon.
Az est végén a szerző felolvasott egy részletet készülő új regényéből így a Kun Árpád rajongók megnyugodhatnak, mert lesz a két kötetnek folytatása, mely arról szól, miként boldogult a család Norvégiában.
Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni
(felhőtlen, személyes és bátorító méltatás)
Istók Anna első kötete az Éhes felhő a napot (Könyvmolyképző, 2017) . Azt mondják, ahhoz, hogy valaki profi legyen valamiben, vagy ahogy mondani szokták, valamit „tudjon”, legalább tízezer órát kell töltenie a dolog tanulásával és gyakorlásával. Ez körülbelül ezerkétszáz-ezerháromszáz munkanap vagyis hat munkaév, a mifelénk szokásos munkarenddel számolva. A szerző első „regénye” megjelenése előtt rászánta ezt az időt az írás elsajátítására. Tette mindezt úgy, hogy nem ebből él. De nem csak ez látszik meg a köteten, hanemaz is, hogy a szerző szeret írni. A szövegen átsüt az igyekezet is, hogy megfeleljen a ma az írókkal szemben támasztott olvasó elvárásoknak. A szöveg mégis, minden szerkesztői kéznyom, és kánonba formázó szándék ellenére megőrizte a spontán, eredeti életigenlő őszinteségét. A dolgokra való egyéni, romlatlan és szemérmetlen rátekintés képessége teszi a szöveget eredetivé és számomra élvezhetővé. A mindenen átütő életszeretet és boldogulni akarás kiragyog a gondosan szabott keretekből. A könyvet olvasóban megerősödik, vagy éppen, ha mélyben van feltámad a remény, hogy mindegy mi volt és mi van, mindannyian tehetünk azért, ami lesz. Nekem ez a könyv arról szól, hogy felmenőkre, társadalomra, globális felmelegedésre, a politikára miegyébre mutogatás helyett meg kell próbálni saját módon élni. Arra is rávilágít, hogy a saját boldogságkeresésünk nem önzés, hanem ellenkezőleg hozzájárulás a többiek életminőségéhez. Életünk, sem másnak, sem magunknak, nem ajándék, csak, sokszor csak szenvedés árán kibontható lehetőség. Ujj Béla: Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni bővebben… →
Már nagyon unom anyám állandó zsörtölődését. Tegyél rendet, mosakodj meg, tedd rendbe a körmöd, hogy nézel ki már megint, mi van rajtad – és ehhez hasonlóak. Egy nyári szünet miért nem telhet úgy el, hogy nem kell csinálni semmit. Nem azért szünet? De nem, anyám szerint nem. Még jó, hogy nincs mindig itthon. Kétnaponta jár dolgozni, váltásban. Addig van nyugtom, míg ő távol van. Akkor aztán délig az ágyban vagyok, gyorsan befalok valamit és irány a part. Nekem nincs testvérem, sőt igazából senkim sincs, mert anyám a válás után egyedül akart új életet kezdeni. Így kerültünk ide a parti kisvárosba, mi ketten. Senkit nem ismerünk még, barátaim nincsenek, mert nyári szünetben nehéz ismerkedni. Majd a suliban, ősszel. De nekem így is jó. Annyira izgalmas a tenger. Három hete, hogy ideköltöztünk, de még nem múlt el nap anélkül, hogy ne láttam volna a tengert. Lehet, hogy a tenger fog bennünket kihúzni a nyomorúságból. Lehet, hogy egy napon találok valamilyen értékes kincset. Kidobja a hullám, én pedig éppen ott állok a parton, a szokásos helyemen, a sziklák tövében és egyenesen a lábamhoz sodorja a víz. Egy elsüllyedt hajó rakománya partot ér. És én ott leszek, ott leszek, hogy az enyém legyen.
Elég lenne egy levél is melyben az áll, az írás megtalálójának százmillió rubelt ajándékozunk, csak el kell menni érte Moszkvába. Ennyi és semmi több nem kell. Palackban érkezhetne az írás.
Március 1-jén a szokatlan hideg tél és a városban éppen ekkor zajló lakossági fórum ellenére is megtelt a könyvtár rendezvényterme Istók Anna első regényének bemutatójára. Mi, irkások is szép számmal összegyűltünk, hogy gratulálhassunk Panninak, hiszen a könyvtári kollégákkal együtt mi is végigizgultuk a regény megjelenését. Az est moderátora, Ocsovszky Zsófia írótárs és barátnő, Panni bemutatását a Műút irodalmi folyóirat Nőtérfél rovatában található önéletrajzzal kezdte: Galló Kovács Zsuzsanna: Curry és chilipaprika bővebben… →
