Bábuk vagyunk?
Apa lánya a Bábszínházban[1]
Reggel kirúgtak az egyik munkámból. Mikor végzek a többi még élő napi feladattal, már elmúlt öt óra. Látom a naptárban, hogy 2019. február 25.-én, vagyis ma, játssza a Bábszínház Háy János Apa lánya című darabját. Nagyon régen voltam a Bábszínházban, ezért és Háy miatt, akinek világa közel áll hozzám, írtam be magamnak az időpontot. Most hogy hirtelen lett időm, gyors döntéssel kocsiba ülök. Irány az Andrássy út. Háromnegyed hétkor, alig kétszáz méterre a színháztól parkolok le. Itt ilyenkor már nem kell fizetni. Öt perccel a kezdés előtt kérdezem a pénztárosnőt, van-e jegy. Kicsit furcsán néz, de kiböki, hogy van még egy szakmai. Tulajdonképpen oda is adhatja, mondja, és meg is kapom. Lépcsőzés az emeletre az Ország Lili Terembe. A második sorban ülök. Jó hely. Mindkét oldalamon húszas, csinos nő. A nézők többsége is nő, mindenféle korosztály.
A színpadon megelevenedik, amint a varsói gettó gyerekmentő ápolónője, börtönbe kerülve, saját magát vallatja. Háy megmutatja, hogy nincs kegyetlenebb vallatónk önmagunknál. Azt is jól látja, hogy a bátorsághoz érzéketlenség szükséges. Extrém helyzetben próbálja a szerző értelmezni a szeretetet. Sok kétséget vet fel. Közben boncolja a vállalt(?) magány természetét. Az elvesztett apa egyben meg nem talált férfitárs is. Irena Sendler túlélte a borzalmakat. Nincs más biztosíték, hogy ne ismétlődjenek meg, csak mi magunk. De ahhoz nekünk kell kijutnunk énünk börtönéből.
A darab a történelemben sajnos már megszokottá vált nyomasztó helyzetet eleveníti meg. Vagyunk mi és vannak ők, az idegenek, akik veszélyesek. El kell keríteni őket tőlünk. Van a helyes cselekvés, a miénk, és van bűnös, az övék. A bűnösöket be kell zárni. Inkább vagyunk őrök, mint rabok. Lehet, hogy az ő gyerekeik is ártatlanok, de idegenné nőnek majd, ha nem vigyázunk. Mégis mindig akadnak közöttünk bátrak, akik vállalják a kockázatot, akik szerint nem lehet mást tenni, mint legalább a gyerekeket megmenteni, bármi módon. Mert nincs olyan magas ár, ami nem fizethető meg az életért. Mert minden gyerek, apák lányai és anyák fiai egyaránt, a reményt jelentik. Ők lehetnek azok, akik talán egyszer majd eljutnak oda, ahol már mindannyian mi leszünk.
Örök kérdés, mi van azzal, aki sem bábu, sem bábmozgató nem akar lenni? Miközben a darab végén tapsolok, az jár a fejemben, hogy én nem akarok hős lenni. Az is jó lenne, ha én nem lennék bábu, és nem kényszerülnék saját védelmemre másokat sem manipulálni.
Hoffer Károly rendezése jól kimódolt. Gimesi Dóra dramaturg munkája nyomán, a sokszor bonyolult szövegek jól gördülnek. Az ugyancsak Hoffer által tervezett látvány nem igazán ragadott meg, de alkalmas keretet biztosított Pallai Mara számára, hogy minden minőségében bizonyítson. Egyáltalán nem éreztem, hogy egyedül van a színpadon. Benépesítette, nem csak a különböző bábukkal, hanem elsősorban sokféle saját magával. Legmeggyőzőbben önnön testével bábozott. Férfi-nő páros alakításai különleges élményt jelentettek. A darabvégi egekbe emelkedés nekem feleslegesnek tűnik. Ott fent is csak ugyanolyanok maradnak az emberek, mint a földön, és minden ismétlődik vég nélkül, újra meg újra. Mozgatott és mozgató örök kötésben tartják egymást. De van remény, amíg a mindenkori apáknak születik lánya, aki aztán anyja lesz egy fiúnak, aki idővel apává érik. És így megy ez tovább, mindörökké.
Kifelé elveszek egy gusztusos kiadványt a Bábszínház 2018/19-es évadáról. (Lesz-e jövőre is TAO pénz híján?) A ruhatári sorban nézegetem. A bemutatók között még Irena néven, 90 percesnek jelezve találom meg a darabot. Most olyan 70-75 perces lehetett. Olvasom, hogy Presser Gábor a zeneszerző. A kocsihoz tartva próbálom felidézni a hallott zenét. Nem megy. A sokféle gondolat, ami az előadás nyomán hazáig kavarog a fejemben, az emberi természetről, az este jól járható utakon vezetve, elfedi.
[1] https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2018/12/14/apa-lanya-babszinhaz/
