Reginával a Lövölde téren volt randim 1954 decemberében, egy havas, csikorgóan hideg délutánon. A Szív utcán indultunk és a Németh Lászlón megkerülve a háztömböt a Róza utcán értünk vissza. A Szív utca 57-ben lakott. A kapujuk előtt megálltunk, mintha el akart volna köszönni, de aztán tétován mégis tovább mentünk és magamban megfogadtam, ha ismét ideérünk, meg fogom csókolni. Harmadszorra sikerült. Rögtön beszaladt a kapun, én pedig a fagyos orromat törölgetve indultam hazafelé, és úgy éreztem, óriási kő gördült le a vállamról. Végre megtörtént, megcsókoltam, Imre is megnyugodhat. Érthetően magából a csókból semmit nem éreztem, szerintem ő sem, éppen csak összeértünk egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt a búcsú is, több randink nem volt. De ennek a történetnek előzményei voltak.
Az említett Imre padtársam volt a gimiben és valamiért kedvelt. Matek óra alatt színdarabot írtunk és Vili bácsi, az osztályfőnök nem nagyon zavart minket a képleteivel. Imre bizonyos kivételezett helyzetben volt, talán az ügyvéd apja miatt. Jó eszű, de nagyon laza, vagány fiú volt, szőke, kékszemű és minden lány szerelmes volt belé. Értett a nyelvükön, aminek néhányan tudtuk az okát is. Már óvodás kora óta mindent tudott a lányokról, volt egy húga, akivel folyton veszekedtek, néha meg is tépték egymást. Az apja egyedül nevelte őket:nem sok sikerrel. Elfoglalt, jó nevű ügyvéd volt, más megoldást talált,felhozott vidékről egy Imrénél pár évvel idősebb lányt, úgynevezett háztartási alkalmazottnakNem telt el sok idő és megtörtént Imre beavatása a női lelkek (és testek) rejtelmeibe. Mi, akik tudtunk róla, csorgó nyállal kérdeztük a részleteket, de erről soha nem beszélt. Tiszteletben tartotta a lány egyéniségét, talán az apja is megkérte rá.
Hanem egyszer majdnem vége lett a barátságunknak, nagyon megharagudtam rá. Persze lányról, nevezetesen az Ipacs Éváról volt szó. Csak egy évvel járt alattunk, és mi fiúk többször közmegegyeztünk abban, hogy ő az iskola legszebbje. De a sors kegyetlen rendező, ad is, vesz is. Csípőficamos volt, a bal lábát húzta. Ez persze nem akadályozta abban, hogy szerelmes legyen az Imibe. Nagyon szerelmes és nagyon reménytelenül. Magam is próbálkoztam a kis bice-bócával, persze épp olyan reménytelenül. A dolog már-már annyira nyilvános lett, hogy kezdték Imrét pocskondiázni, beképzelt úrficsúrnak csúfolni. Ekkor végre rászánta magát és randira hívta, talán hogy személyesen tisztázza a helyzetet. Ám a nagy rendező nem adta ilyen olcsón, Imre elkapott valami nyavalyát és fel sem kelhetett az ágyából egy hétig. Engem kért meg, mentsem ki Évánál. Nem kellett kétszer. A Hősök terén volt a megbeszélt randijuk és bár korábban mentem, Éva már ott volt. Amikor közelről megláttam, őszintén megijedtem. Sápadtan támaszkodott a Múzeum korlátjára, tűzben égett az egész teste, ömlött róla a verejték. Amikor elmondtam miért nem jött az Imre, el kellett kapnom, összerogyott. 40 fokos lázban, tüdő és mellhártyagyulladással jött a randira. Szerencsére a Dózsa György úton laktak, közel a tér sarkához, átnyaláboltam és vittem. Az anyja már a kapuban sírt, az orvosukat érte el, várták a mentőt. Szó nem jött ki a számon, de azt biztosra megfogadtam, hogy az Imrét megölöm.
Nos, ahogy tudjuk az idő kiváló orvos, Éva is, Imre is megmaradt, nem öltem meg. Később Éva, talán hálából, egy Gyöngyi nevű lányt kommendált nekem. Gyermekkori barátnője volt ez a Gyöngyi, de valahol Mátyásföldön laktak és ott járt iskolába is. Szerette az irodalmat, sok költőt ismert, talán maga is írogatott, ha csak az asztalfióknak is. Levelezni kezdtünk és romantikus, túlzó érzelmeket vizionáltunk egy csodás, soha nem volt, be nem teljesülő jövőről. Csillagocskának hívtam. Soha nem találkoztunk, fényképet sem cseréltünk soha. Ki-ki, olyannak képzelte a másikat, amilyennek csak álmában gondolta. Ebbe a mesés álomvilágba csapott bele a kegyetlen valóság, amikor megtudtam, hogy két hete eljegyzett menyasszony. Utólag arra jutottam, hogy persze az élet nem áll meg, a dolgok a maguk rendjük szerint történnek. Hanem amikor azt is megtudtam, hogy a vőlegény egy nála öt évvel idősebb szerszámlakatos srác, aki mindig szekálja, hogy tarthatna nagyobb rendet is maga körül és ideje lenne megtanulnia főzni, mert nem csak jambusokkal él az ember, valami elpattant bennem és a Gyöngyiből hullócsillag lett.
A nagy rendező másik, vigasztalásomra szánt története volt Regina. Őt Imre barátom szervezte be nekem, amikor már ismét szóba álltam vele. Ez úgy volt, hogy Imrééknél cserépkályha fűtés volt, amihez tojásbrikettet kellett felcipelni hetente kétszer a pincéből. Néhányszor segítettem neki. Egyik alkalommal két lány is jelen volt. Egy Mária nevezetű, Imre aktuális barátnőjeként, Regina pedig nekem konfirmálva. Mentünk le a pincébe négyen, vödrökkel és talán némi sejtelmes várakozással. A ház pincéje több fülkéből, szakaszból állt, a brikett valahol a végén, így Imre és Mária hamar eltűntek, én és Regina pedig magunkra hagyva zavartan vártuk, hogy majd csak előkerülnek. Hosszú, kínos percek teltek, Regina néha megkérdezte miért nem jönnek már, most mi van, mit csinálnak?
– Nem tudom – válaszoltam, de éreztem, ennél okosabbat várt. Jó negyedóra telt el, amire előkerültek, Regina már azon volt, hogy hazamegy. A kapuban el is köszönt a két lány. Azért felvittem egy vödör szenet, miközben Imi megkérdezte: na, mi volt? Sajnálkozva hallgatta a választ, de nem tett megjegyzést. Azt viszont megígérte, összehoz nekem még egy randit Reginával, a többit pedig rám bízza. Nos, az volt a már ismert Lövölde téri, és büszkén számoltam be Imrének másnap arról, hogy a küldetést sikerrel teljesítettem.
