Nem tudom, mit csinálhattam akkor, amikor még nem tudtam olvasni. Úgy emlékszem, soha nem érdekelt más, csak a könyvek. A bennük élő világ sokkal valóságosabb volt, mint a saját életem.
Mások még az első szótagokat silabizálták, mikor én az Egri csillagokat olvastam. Még most is biztos vagyok benne, ott voltam én is azon a patakparton, ahol Gergő és Vicuska játszott, és Jumurdzsák ólálkodott a bokrok között. Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról bővebben…
„Finomkodni sosem szerettem, de csak azért mert megjátszásnak éreztem. A pózolással ugyanez a helyzet. A finomságokat viszont mindig imádtam, sőt néha szeretek szerepeket játszani, mert az életszemléletem mindig is örömelvű volt, a játékosságból fakadt, de nem a megjátszásból. Nem tudom, hogy mi ketten ugyanazt a Kun Árpádot ismerjük-e, de az általam ismert nem puritán, sose volt az. Viszont sok volt benne valaha a természet egyszerű gyermekéből, aki nyomokban még megőrződött mindig, de már mindenféle bonyolultabb rétegek rakódtak rá.” Kun Árpád
2016 szilveszter napján olvastam el egyvégtében Kun Árpád Megint hazavárunk (Magvető, 2016) című regényét. Igazi élmény volt. Első általam olvasott prózája, a Boldog észak, is erősen hatott rám. Szeretnék úgy látni, ahogy Kun. Nem olyat szeretnék látni, nem is olyan módon, hanem úgy. Mert itt a hogy a lényeg. A könyv váza egy konkrét autós utazás. Egy valódi, mai magyar család, a mai Magyarországról, a mai Norvégiába menekül. Ami zajlik, az menekülés, akármennyire is racionális döntések és választások soraként ábrázolódik. Migránsokat látunk az ellehetetlenülőből a lehetségesnek tűnőbe mozogni. Közben nem mellékesen ábrázolódik egy felnőtté válás útja is, ami nem „fejlődésregény”, hanem inkább anamnézis, annak boncolása, hogyan lett a mai magyar valami az ami. Hogyan lett képes egy fiú arra, hogy minden ellenkező irányba ható nyomás és kényszer ellenére megpróbáljon apa lenni. Teszi ezt úgy, hogy közben az anyaság aktuális kínjaival is próbál empatikus maradni. Úgy általában azt üzeni, hogy a szülők és gyerekek együttélése, amit közkeletűen családnak neveznek, nem annyira reménytelen amennyire látszik, de nem is olyan amilyennek hazudják. Azt is sugallja, hogy ez egy olyan világban is, ahol senki sem tudja, merre van előre és mi az igazi jó, egy lehetséges, vállalható életprogram. Közben a nő férfi viszony gubancai is gabalyodnak és gubancolódnak. A csomó közben azért megmarad. Az, hogy az élet a csinálás maga, alapélménye a szövegnek. A mű olvasása nyelvileg is élvezetes. Egyszerre tud köznapi és emelkedett lenni. A kurvaanyázás és Rilke teljes harmóniában fér meg egymással. Az őszinteség természetes, mert azt ábrázolja, ami van, nem azt, ami abból látszani akar.
Néhány kiragadott felvetett gondolkodási irány a szövegből:
Nem kívánt fiúból is össze lehet rakni valahogy egy vállalható apát. A mindennapi zsigerkényszerek és gyarlóságok ellenére megfér együtt nő és férfi. Minden idea kifordítható önmagából, de mégis jobb, ha van, mint a nihil. A körülményeink csak bennünk értelmezhetők, korlátok mi magunk vagyunk, nem a körülmények. Ha sokan, ahogy én is, magukra ismernek a szituációkban, az nem a közhelyesség felületességéből adódik, hanem a tudatalatti sikerült megérintése miatt van. Aki elolvassa ezt a könyvet, amit melegen ajánlok, még a csak történetkedvelőknek is, az kicsit már Kun Árpád szemével is néz majd. Várom a következő könyvét.
Mitől lesz valami igazi? A létező dolgok önmagukkal való azonossága, igazisága nyelvi konstrukcióként jelenik meg, mint a megnevezés és a megjelenés megfelelése. Valami akkor igazi, ha hitelesen reprezentálja ideáját. Az igazi csokoládé az, ami megtestesíti a csokoládéságot. A nem igazi csak imitálja, csak úgy tűnik, mintha az lenne. Olyan mintha kakaóból lenne, de valójában csak cukrozott, barnított áltermék. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mitől lesz egy ünnep igazi, azt is tudnunk kell, mi az ünnep.
Az ünnep olyan jelenidő, ami nem hétköznapi, amit valami megkülönböztet. Az ünnep igaziságát az adja, hogy az ünneplők közösen magukénak érzik az ideáját. A Karácsony eredetileg a megszülető remény, az eljövendő fény köszöntésének ünnepe. Akkor igazi, ha azoknak, akik együtt ünneplik, van igazi közük egymáshoz, ha osztoznak a fényreményben. Ha az ünneplőket nem tölti el érdekmentes, jóakaraton alapuló egymásnak adni akarás, ami a szeretet, önbecsapó álcselekvés az együttlét, és hamis az ünnep.
Lomb arató szeles ősz már
Tépdësi fák levelét, míg
Gyűlik e szőttes alattuk.
Mintha a Föld takarót most
Húzna vacogva magára.
Féreg e dús menedékbe
Búvik a tél fagya ellen.
Éhës a szárnyasok népe:
Bőszen utána kutatgat.
Szűkösen éltet e zsákmány
Mégis a léte függ tőle.
Ám aki gyűjt rideg télre
Bőven a nyári javakból –
Lángot az ég parazsából
Zsákol be tűzrevalónak:
Bízva mëgélhet a fagyban.
Tűz heve fűti lakását,
Étket a dús kamra ád.
Szada, 2016. XII. 4.
Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.
Vörös Eszter Anna: Tápláld önmagad
Nők. Magasak és alacsonyak, vékonyak és gömbölyűek, szőkék és barnák, sminkeltek és szemüveg mögé bújók. Egy közös van bennük: mindannyian izgatottak és kicsit elveszettek az előadóteremben: Úristen, kikkel lesznek összezárva hat napig?
Nők. Lányok és friss házasok, anyák és nagymamák. Elszántak, mégis bizonytalanok. Hullámvasúton ülnek: reggel fent, este lent. Vagy éppen fordítva. Attól függően, kivel beszélgettek utoljára: a férjükkel, vagy a Csoporttal. Igen, így, nagybetűvel. Mert ők nem egyszerűen nyolc vadidegen nő, akiket a sorsuk összeterelt. Olyan összecsengő rezgések alakultak ki közöttük már az első nap, amire csak nők képesek. Odafordulás és meghallgatás, kérdezés és tanácsadás.
Nők. Csacsogók és hallgatagok, kishitűek és magabiztosak – vagy csak annak látszók? A világ legtermészetesebb módján hozzák el és mutatják be férjüket, gyereküket, tudnak öt perc ismeretség után receptet cserélni, vagy épp a székelési szokásaikról beszélgetni. Őszinték és sebezhetők. Most összekapaszkodva egymásra támaszkodnak. Mert tanulni jöttek ide. Azt, hogy hogyan kell a férfiak uralta gazdaságban nőként vállalkozást indítani.
Nők. Fáradtak, mégis pozitív energiát sugároznak. Itt önmaguk lehetnek. Itt nem kell az álarc, a jópofi. Senkinek sem kell megmagyarázni, mekkora áldozat három hétvégét a képzésre szánni. Mert a tréner is nő.
Mennyi kiaknázatlan kreativitás, világjobbító szándék rejlik bennük! Mekkora hit és akarat, hogy igenis, képesek lesznek rá. Nem csak az önmagukban bujkáló, incselkedő kisördögöt, de a párjuk, a szüleik, a szomszédjuk, és az összes, magát hozzáértőnek gondoló, kéretlenül véleményt nyilvánító ember rosszallását is le kell gyűrniük. Dupla hátránnyal indulnak a vállalkozásban, mert nők.
Mégis, képesek lesznek megcsinálni. Hogy miért? Mert NŐK!
Almási Lajos grafikája
Ha tudná a szomorú bálna,
Hogy milyen jó a piros málna,
Mint ötven fokos párlat,
Már nem kínozná bánat,
Mivel csak ilyet inhalálna.
Kilökött a család – így lettem cseléd.
Jussom csak munka és szegényes ebéd
– semmi hála. De ha jön az éj ,
a nap halála, testem borsóhéj
mélyéből előgurul a lélek.
„Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.
Mint jó szerető ölel az álom,
illó csodacipő dereng a lábon,
ringó csípővel táncolunk a bálon
s még reggel is az álom-waltzot járom.
Élet és álom – hamu és lencse,
szegény lányoknak nem jár szerencse.
De egy nap! Az álom valóság. Kiabál
a rikkancs ” A várban áll a bál!
Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!
És a szívem dobban, remény lángja
lobban és fűt, mint a halotti máglya,
amin eddigi vágyaim égnek:
Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!
Hajamban hamu, kemény a kezem,
rajtam már nem segít semmilyen selyem…
Rebben a homály, izzik a parázs
„Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”
súgja az árny, e tündéri banya
régen nem látott ál-keresztanya.
„Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott
s hercegünk szíve már lángra kapott!”
Ragyog az arcom, hát mégis lehet,
hogy valaki meglát és engem szeret?
De mindez túl szép, hogy igaz legyen
hogy valaki vélem csodát tegyen.
A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,
de mim van nékem, földi szegénynek?
„Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”
mosolyog rútul a tündér-anyó.
Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,
lelkemen kívül más kincsem nincsen!
„Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,
zálogod épségben visszaveszed!
Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,
de siess, a mutató gyorsan forog!
Gyöngyöző könnyem a porba pereg,
mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.
Ráállok. Lám, már suhog a pálca,
szövődik máris a bűvös álca.
Semmiből szépség, ragyogó látszat,
szorít-szorít a hazug varázslat.
„Ne feledd lányom egy igazi csók”
indulnak rögvest az egér csikók.
Ölel az ülés, sütőtök puha,
feszül a húson a füstnyi ruha.
Élet és álom, hamu és lencse,
talán engem is érhet szerencse!
Befut a hintóm, várnak a szolgák,
mind csak szótlanul teszi a dolgát.
Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,
hogy leszek otthon ma virradóra?!
Dib-dob a lábak, túl sok a lány,
tik-tok az óra – túl késő talán?
Nem tudom. A herceg felém se néz,
kemény a cipő, a kontyom nehéz.
Mi lesz most? A könnyem gyöngyként pereg,
sírok és sírok, mint hisztis gyerek.
A ruhám hófehér lélek szövet,
díszítik csillogó remény kövek.
Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,
Talán a csoda itt semmit sem ér?
De talán mégis… A sors ma kegyes,
a herceg közel, tán engem keres.
Táncolunk. A zene hozzám simul.
Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.
Végre sikerült! Édes nyugalom.
De a herceg arcán ül az unalom
és nem akar szeretni! A remény
csak haldokló, tünékeny tünemény.
Mi lesz most?! A lelkemért félek,
a pokolban a lélek-lékek mélyek,
és hideg van, mint anyám temetésén.
Átlépek az erkölcs levetésén
és a herceget szájon csókolom…
Az udvar is, a herceg is csak ámul,
de nem kérdi: Jössz drága, arámul?
Csak arcon üt és éget a szégyen,
átvágok hát a bámész köznépen.
Most el csak el, csak el innen végre,
minden szétfoszlott, mindennek vége.
Nem érdekel! A lelkem az enyém…
Szorít a ruha, a cipő kemény.
Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,
égszakadás. Hasad a pirkadat
súlya alatt a nehéz éjszaka.
Kék villanás. Megcsap a kén szaga.
Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…
Jön a banya. Már túl késő futni.
„Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!
Ma éjjel így is eleget féltem!”
„Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,
Bámultak téged a báró apók!
Tied a lelked, nem kellett soha,
nem én vagyok a gonosz mostoha!
De most jól figyelj, te ostoba lány,
ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,
de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:
ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.
Zsúfolásig megtelt a könyvtár rendezvényterme dec. 1-jén az IRKA 5. könyvének bemutatója alkalmával. Ahogy mondani szokták „még a csilláron is lógtak” az érdeklődők. Fülöp Attiláné igazgató kedves köszöntője után a vetítővásznon megjelent Vajek Andrea Álomkép c. videója, s elkezdődött L. Péterfi Csaba talkshowja. Igen kérem, nem túlzás e műfaji megállapításom, hisz a kabinetvezető frappáns kérdései, a sziporkázó válaszok és a közönség interaktív bevonása egy szórakoztató show műsort teremtettek.
Istók Anna, aki 2008 óta töretlen hévvel, kiapadhatatlan lendülettel, nagy-nagy szeretettel, türelemmel és szigorral vezeti az írókört, a moderátor első kérdésére – „Miért lett a könyv állatos, honnan jött az ötlet? ” – őszintén elárulta, hogy a tavalyi gasztrokötetük sikere után nehéz volt témát találni. A „Fő az irodalom” mind kivitelében mind tartalmában a csúcsok csúcsa lett. Ezt a nívót megismételni is nehéz feladat, nemhogy überelni. Nők, férfiak, állatok – adták a kezdeti munkacímet leendő könyvüknek, kissé tágan megjelölve a novellák, versek tartalmát. Mi lehetne érdekesebb az olvasónak, mint viszonyaink egymáshoz, barátainkhoz, netán ellenségeinkhez, a minket körülvevő természethez és a velünk együtt élő állatainkhoz. Galló Kovács Zsuzsanna: Darwin parázik – mi meg röhögünk bővebben…
Ha én lennék az udvari bolond
mindig igazat mondanék
mindenkinek megmutatnám
hogy mi a szép meg a jó
mindig vidám lennék és tréfálkoznék
és nem haragudnának rám az emberek
mindenki nevetne a másikon
de én addig mesterkednék
amíg mindenki megtanulna magán
is jóízűen nevetni
csak akkor hagynám abba
amikor a király megköszönné
hogy figyelmeztettem rá:
meztelen.
Ha udvari bolond lennék…
