A mindennapi levesen nevelkedett magyar gyomor az olaszországi társasutazás ötödik napján már nagyon türelmetlenkedett. Hiába volt ízletes az első fogásként feltálalt paszta – vagy ahogyan ő érzékelte a szósszal leöntött makaróni – neki az aranysárgán csillogó, gőzölögve gyöngyöző húsleves hiányzott. Édeskés sárgarépával, puhára főtt marhahússal és cérnametélttel.

Nem volt válogatós, megette ő a pasztát is, de hogy minden nap ezzel kezdje az esti étkezést, felháborította. Igaz, a második fogás a mediterrán konyha különlegességeit tálalta fel, de a leves akkor is hiányzott. Az a fenséges lé, mely előkészíti, felmelegíti a gyomrot a főétel befogadására. Szenvedett. Gazdáját arra ösztönözte, tegye szóvá, hogy a magyar gyomornak húsleves kell!

Amikor az olasz szakács megtudta a gyomor kívánságát, megígérte, másnap vacsorára húslevest főz.

A következő nap izgatott várakozásában telt el. A gyomor már előre élvezte annak az áhított levesnek az ízét, illatát, melyet több napja nélkülöznie kellett.

A napi program során nagytakarítást végzett. Mindent megemésztett, mindent kiürített, hogy teljes nagyságát átadva fogadhassa be a várva várt húslevest. Terveket szőtt. Amint kihozzák a levest, riasztást ad a gyomorszáj kapujának a záróizmok azonnali ellazulására, így amikor majd megkezdődik a nyelőcső hullámos mozgása, engedi behömpölyögni a magyar gyomor számára oly kívánatos húslevest.

Türelmetlenül várta, hogy mielőbb vacsorához üljenek.

Este az ízlésesen megterített asztalon lévő halványzöld damaszt abroszt, az arany szélű tányérokat és a kristály poharakat szinte észre sem vette, csak a kanálcsörgésekre figyelt. Amikor meghallotta azok tétova csörömpölését, izgatottan várta az első falatokat.

A nyelőcső megmozdult, a gyomorszáj izmai kitágultak, és szabad utat engedtek a lefele igyekvő húslevesnek. A gyomor elernyedt, és felkészült a mennyei élvezetre.

Amikor az első falatot bekebelezte, hirtelen meghökkent. Felháborodottan összehúzódott, mint akit mélységesen megcsúfoltak. Nem érzékelte a sárgarépa édeskés ízét, és a puha marhahús markáns ízű fűszeres levében úszó cérnametéltet.

A mosogatólére emlékeztető falat hangos szörcsögéssel szaladt végig a tekergős utakon, s mikor elérte a gyomor bejáratát, az görcsösen összecsavarodott és egy keserű rángás kíséretében visszaküldte a szájnak a maggis vízben úszó, hússal töltött raviolit.

Megtöltés és telítődés

Behatolni, kitölteni és befogadni, feltöltődni olyan emberi igények, amelyeket nem szabad nemi meghatározottságúvá tenni. Vannak kultúrák, ahol a nemek egyenjogúsága vitatott, és olyanok is léteznek, amelyekben az emberek sem egyenlők. A nemekre szakítottságot mégis mindenhol természetes választóvonalnak tekintik. Pedig nem az, ha az egyenértékűség társadalmi alapérték. Nekem nem elég, hogy valakibe behatolhatok kitöltve őt magammal. Azt is szeretném, hogy valaki belém jutva engem egészítsen ki magával. Világomban nincsenek hódítók és meghódítottak. Csak hol egymásba gabalyodó, hol elkülönülő önálló személyek vannak, akiknek a testi és lelki érintkezés életük értelme. Mozgatóerőm nem a küzdés, hanem az együttlét. A szaporodás sem harc, hanem közös feladat, amelyben a közösség minden tagjának dolga van. Az utód csak annyira a biológiai szülőké, mint amennyire a nemzők életpraxisa magán. Egy új élet egyszerre forma és anyag, az utódnevelés a legfontosabb társadalmi alkotás.

Bizonytalanság és erőszak

Tapasztalati tény, hogy a bizonytalanság a mindenkori hatalomgyakorlókat támogatja. Az is, hogy aki elveszti biztonságérzetét, kiszolgáltatottá válik. Minden társadalomban vannak olyanok, akik saját biztonságukat mások bizonytalanságának fokozásával akarják megteremteni. Ez demokráciában semmiképpen nem lehet elfogadható, mert annak alapját, az egyenlőséget rombolja. Nem csak az esélyek egyenlőségét, hanem a létezését is. A tartós bizonytalanság szükségszerűen szüli a félelmet. Az a hatalom, amely közvetlenül kelt félelmet, nyilvánvalóan egyenlőség-ellenes, akár kimondja ezt, akár nem. Ha egy közösség eltűri ezt, feladja egyenlőségigényét, újrateremti a szolgaságot és megtagadja a szabadságot. De a többiekben keltett bizonytalanság és félelem a manipulátorok biztonságát is aláássa. Másokat félelemben tartani tartósan csak erőszakkal lehet. Még időben meg kell fékezni az erre törekvőket. Félelemben nem lehet élni. Az egyenlőség alapérték. A félelmet csak a szabadság oszlathatja el.

Szétszedés és összerakás

Nem igaz a vád, hogy a posztmodern destruktív. Az is hazugság, hogy a fogalmak dekonstruálásával nem lehet problémákat megoldani. A dekonstrukció nem puszta jelentéstelenítés, hanem az újhoz szükséges alkatrészek létrehozása a régiekből. A jelenlétre képes éber tudat eszköztárában egyaránt jelen kell legyen a kauzalitás és a holisztikus analógia. Az oksági gondolkodás sem elvetendő. A dekonstruáló környezetben is marad szerepe. Az elemekre bontás nem a kauzalitás tagadása. Nem végzetes entrópia. Alternatívája nem az örök transzcendens analógiák meglátása és átvétele. A való világ egyetemes totalitás, de nem eleve determinált. A lét nem örök ideák átszüremlése, hanem nyitott organizmus, amit a szabad akarat is alakít. A teremtés folyamatos, nem egy létező, kőbe vésett mester-terven alapul, sokkal inkább a meglévő valóságból dekonstruált elemekből és az ismeretlenből való szabad és kreatív alkotás. A szétszedés nem akadálya, hanem éppen ellenkezőleg, eszköze az összerakásnak.

Csak nagyon hozzá nem értő emberek képzelik, hogy a macskák nyelve a nyávogás. Az csak eszköz a butább fajok megtévesztésére.

Egymás között a macskák testbeszéddel kommunikálnak. Ha nem akarunk teljesen kiszolgáltatottak lenni, jobban tesszük, ha mi is megtanuljuk.

Először is erősítsük meg a kettőnk közti bizalmat. Nem elég szeretni a macskát: meg is kell értetni vele, hogy szeretjük.

Ha ránk néz hipnotizáló macskaszemével, hajoljunk hozzá közel, és lassan csukjuk be a szemünket, mintha egyszerre mindkettővel kacsintanánk. Ez olyan, mint embereknél a puszi. Érdemes kipróbálni, a macska el fog olvadni tőle. Sacival mi ezt a mutatványt már odáig fejlesztettük, hogy néha viszonzásul mély érzéssel megnyalja az orrom hegyét. Ebből tudom, hogy közeli családtagjának tekint. Meg abból, hogy pont úgy fúrja be magát a poláromba, mancsával dagasztva az anyagot, halk dorombolással, ahogy a kiscicák bújnak az anyjukhoz.

A teljes tananyag (novella) elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

– Gyere csak, mutatok valamit!– szólt sejtelmesen, és a kalitkát kinyitva, ügyesen kivett egy kismadarat. Hatalmas tenyere puhán és finoman fogta, ujjai védőn ölelték körül. Látszott a madáron, nem új neki a dolog, biztonságban, jól érezte magát.

– Most odaadom neked, fogd meg egy kicsit – és már nyitotta is tenyeremet. Tiltakozni sem volt időm. Ijedten próbáltam megtartani, úgy ahogy tőle láttam. A madár megérezte az idegent és hevesen dobogott a szíve. Hirtelen sajnálni kezdtem a csepp teremtményt.

– Simogasd lágyan! Így – mutatta Keresztpapa. – Beszélj hozzá halkan, meglátod, szeretni fogod, csak fogadd el őt olyannak, amilyen. Nézd, milyen pici, milyen törékeny, mennyire fél. Nyugtasd meg, és örökre a tiéd lesz, úgy érzed majd, csak neked énekel.

Ahogy a kezemben fogtam a pihés kis jószágot, éreztem, lassan feléled, aprókat csipog, forgatja fejét, csőrével keresi ujjamat. Már nem utáltam, vártam, hogy szóljon, csiviteljen nekem. Mikor Keresztpapám visszatette a helyére, a madár felreppent a rúdra és vidáman csatlakozott a tollas kórushoz. Már nem zaj volt, már nem hangos zűrzavar. Ének volt, trillázó boldogság, mely melegséggel és szeretettel töltött el. Rádöbbentem Keresztpapám turpisságára. Megértette velem, milyen ember ő, és visszafogottságában is mennyire szeret engem, milyen fontos vagyok a számára.

– Én is szeretlek, Keresztpapa! Köszönöm! – kiáltottam és boldogan ugrottam a nyakába. Éreztem, ez a két hét életem legszebb nyara lesz.

A teljes novella elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 700,-Ft

Szerintem mindenki gyűlöl bevásárolni, aki hímnemű. Vagy aki normális. Mert mégis ki a rák megy szombat hajnali tízkor bármelyik központba is, ha sokkal értelmesebb dolgokat is tudna helyette csinálni???!!!

Nyilván én.

Az az igazság, hogy annyira lusta vagyok, hogy felőlem éhen is halhatnék, ha apám nem rángatna el minden szombat reggel a Tescoba amolyan csapatépítő program gyanánt. Persze élek a gyanúval, hogy igazából csak azért vagyok itt, mert gyorsabban végez, ha segítek. De jó. Komolyan még azzal se tisztel meg, hogy egy normális ruhát fölvegyen, ha már iderángatott. Ugyanaz a nyúzott fekete farmer, meg a hülye unicumos pólója, amit már vagy egy hete hord. Igaz, hogy én se tettem túl sok mindent azért, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy csöves, de legalább nem pizsamában jöttem el, ami haladás.

Ilyen értelmes gondolatokkal pusztítom a megmaradt agysejtjeimet, miközben egykedvűen pakolom a kosárba a tejet, meg a virslit. Chips, kóla, rágó, csoki – annyira nem érdekel, mit rakok a szatyorba. Apám úgyis megengedi. Mostanában szinte mindent megenged. Tudom, hogy nem szép dolog, de én ezt ki is használom. Épp ezért élénkülök fel annyira, mikor a digitális sorhoz érünk. Az apám természetesen csak a fejét rázza gondterhelten, amikor a kedvenc sorozatomból a legújabb részt az orra alá dugom. Ez nagyon drága – ráncolja a homlokát, és épp indulni készül, amikor bedobom az adu-ászt.

– Anya azt ígérte, hogy majd kapok egyet! – ez mindig beválik.

Végül csak elveszi a DVDt, és bedobja a kosárba a kaják mellé. Ezután végigálljuk a szokásos 3 km-es sort a kasszánál, mire végre szabadulhatunk. A kocsiba bepakolásnál kérdezek valamit apámtól, de ő szokás szerint nem velem foglalkozik. A hülye mobilja csörög, azzal babrál. Neked aztán teljesen mindegy mit mondok, úgyse figyelsz rám – fakadok ki haragosan, de ő csak a füléhez szorítja a telefont. – A virágos – int és félrevonul. Dühömben arrébb rúgok egy kavicsot, de közben nagyon is figyelek. – Igen, száz szál vörös rózsa… Keddre, igen..szöveg… – gondolkodik el, szavakat keresgél – búcsúzik tőled örök szeretettel fiad és férjed.

Amint itt ülök a tó melletti padon, és nézem a hullámzó vizet, eltűnődöm. Csaponganak gondolataim. Látom magam előtt a Balatont. Visszaköszönnek a nyári emlékek. Vajon a víz ott is így hullámzott? Elképzelem, amikor a Duna partján ülünk és nézzük a parlamentet. A víz békésen pihen medrében. Víz van itt és víz volt ott is. Mintha minden víz volna. Víz van előttem, és víz van a hátam mögött. Víz a gondolatom, és víz vagyok én is.
Elered az eső. A víz cseppekben folyik végig az arcomon, onnan a hajamra, majd végig a ruhámon és ahogy jött, úgy csöppen le a földre. A tó vize egyre erőteljesebben hullámzik, mintha gondolataim szele érte volna el. Az eszem már nem a szép emlékek mezején kalandozik. Ahol most jár, csak vihar van és víz. Víz minden. Víz az ég, víz a föld, vízből vannak a házak is. Mind rám akar zúdulni.

A víz magával ragad, lehúz a mélybe.  Különös, keserű álom ez, pedig csak vizet iszom benne. A víz mely méregként marja víztiszta testem. A víz mely egykor megmentett s most halálomat kívánja.
Gondolataimat már nem is én uralom. A víz átvette elmém fölött a hatalmat. A múlt nehézségeit mutatja meg nekem a víztükrön keresztül. Újraélem az összes kínt.

A víz megtisztít.
A víz nem méreg. A víz nem gonosz. A víz nem kívánja senki halálát. A víz az egyetlen mely segít. Túllendít a bánaton és nem ítél el. A víz mutatja a helyes utat.

Az eső eláll. Ki tudja mennyi ideje eshetett? Lassan haza kellene mennem, de nem vagyok képes rá. Még egy utolsó pillantást vetek a vízre. A vízre mely csónakon ringat, ha el akarok menekülni az élet nehézségeitől. A vízre, ami arcomba fröccsenve ébreszt tudatra. A vízre, amely átadja bölcs megfontoltságát. E szent vízre, mely sokszáz arcát megmutatja, és így is eltitkolja előled valódi énjét.

Szabadság és biztonság

A külső szabadság, amit köznapi értelemben szabadságnak nevezünk, életvezetésünk külső tényezőktől, kényszereitől való függetlenségét jelenti, vagyis azt, hogy belső indíttatásunkat érvényesítjük a külvilágban. A belső szabadság ugyanez saját magunkon. Fontos megérteni, hogy a szabadság és a biztonság összege meghatározott. Ha az egyik nő, a másik csökken. A csak elméletileg létező teljes szabadság teljes bizonytalansággal jár, hiszen nem veszi figyelembe a környezetet. Az ugyancsak elméletileg létező teljes biztonság pedig a szabadságot nélkülözi teljesen, hiszen egészen a környezet által determinált. A köztes, létező valóság a kockázat világa. Szabadságunk mértékének növelésével a biztonságunkat kockáztatjuk, fokozott biztonság igényünkkel pedig a szabadságunkat. Folyamatosan dönteni kell, merre mozdulunk. A felnőttség annak tudomásulvétele, hogy nincs olyan megoldás, ami egyszerre növeli a szabadságot és a biztonságot. Belső szabadságunk a miénk, minősége csak tőlünk függ.

Vevő és adó

A vásárlás valamilyen értelemben maga az élet. Az árukon keresztül kapcsolat és viszony a világgal. Abban a pillanatban, amikor az előző mondatot a tiranai piactéri kávézóban leírtam, odafutott hozzám egy hat év körüli szőke, copfos, aranyos kislány a közeli cukrászdából. Éppen azt akartam kifejteni, hogy a vásárlás személyközi kapcsolatpótlás, mikor rám nézett nagy kerek szemekkel. Ő még nem szégyelli, és nem pótolja mással az érdeklődését mások iránt, hanem cselekszik. Aztán még többször is oda-vissza futott, mindig előttem lefékezve. Megfordult a fejemben, hogy megszólítom, de aztán a nyelvi nehézségekre hivatkozva magamban, nem tettem. Valószínűleg jól döntöttem, mert nem biztos, hogy a környezet tettemet a kezdeményezésre adott válaszként értékelte volna, hanem cukros bácsinak néznek. A kislány közben elment a mamájával, én pedig visszatértem a vásárlás, és annak folyományaként a birtoklás kapcsolathelyettesítő jellegéről való elmélkedésre. Így vagyunk ezzel mi felnőttek.

Test és lélek

A tudomány a világ fizikai tulajdonságaival nem képes magyarázni a tudatot. Nagyon valószínű, hogy vannak önálló mentális jellemzők. Ha megkülönböztetünk testet és lelket, akkor sem szükségszerű, hogy egyik dominálja a másikat. Lehet, hogy békésen, kooperálva, demokratikusan léteznek együtt. A tudat materiális magyarázatához fizikai kiterjedést kellene hozzárendelni. De ez nem értelmező redukció vagy elimináció, hanem expanzió, a probléma kiterjesztése. Olyan elmélet kellene, amiben a szubjektívnek van objektív karaktere. Kérdés, hogy ez nem fából vaskarika-e. Lényegi dilemma, hogy test és tudat elválasztása csupán hiányos tudásunk következménye-e, vagy mélyebb összefüggések okozzák. Ha feltételezünk is valamilyen szoros összefüggést egy mentális jelenség és az agy fizikai-kémiai állapotai között, ezzel a tudat megértésében nem igazán jutunk előbbre. Ahogy a síkban nincs gömb, úgy a fizikán alapuló tudományokban sincs lélek. A teológiai dimenzió segíthet az ontológiai komplexitás kezelésében.

Olyan közel volt, hogy láttam az arcát. A keze a gépfegyverén pihent, egyből sortüzet nyitott volna, ha észrevesz a takarásban. A szívem zakatolt, az ereimben a vér zubogott, féltem hogy meghallják a zihálásomat. A tiszt elindult, tett néhány lépést, így a menedékemtől távolabb került. Fellélegezhettem.

Menj tovább kérlek – próbáltam sugallni a nácinak, hátha megfordul, és elhagyja az őrhelyét.

Az idő szaladt, teljesítenem kell a küldetést. A katonatiszt még mindig nem akart arrébb menni, nekem viszont muszáj volt eljutni a raktárba. Csak az a géppuska ne volna nála, szitává fog lőni!

Mindent kockára téve elindultam, és egy lépést tettem a fegyverraktár felé, már csak néhány méter kéne, és elérném. Hason fekve folytattam tovább az utamat, a por és a föld ízét éreztem a számban. A félelemtől a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, izzadság csurgott végig a homlokomon.  Végre!

A fegyverraktár ott magasodott előttem, a náci néhány méterre ácsorgott, és a horizontot kémlelte.

Most vagy soha, gondoltam. Kiszórtam a puskaport körben az épület falainál, majd meggyújtottam. A láng jelzésként villant az éjszakában. Egy lövés dördült, majd a tiszt ordítozva sortüzet nyitott rám. Valami eltalált, a fájdalom a lábamba hasított. Visszavonszoltam magam a menedékemhez, miközben az ellenségem oltani kezdte a tüzet. A bakancsával taposni kezdte a lángocskákat, de azok elharapództak, és a fegyverbázis égni kezdett. Micsoda gyönyörűség volt nézni, ahogy megsemmisülnek a fegyvereik!

De sajnos valami megszakította a győzelmi eufóriámat: egy hang hasított az éjszakába – az anyám hangja?

– Kicsim, gyertek be uzsonnázni, elég mára a játékból!

– Jövünk anya! – kiáltotta Bence, azzal eldobta a botot, amivel az előbb még a lángokat csépelte. Az uzsonna valahogy mindig szétszakította a győzelmemet a nácik felett.

Majd legközelebb szabotálom a muníciójukat.