Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.
– Majd én megnézem, ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie – mondta méltatlankodva Karcsi.
Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.
– Téged és az anyukádat – szólalt meg a férfi rekedtes hangon.
– Engem? – húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. – Akkor tessék bejönni! – mondta az idegennek.
A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.
– Szólok anyukámnak, addig tessék itt várni – mondta Karcsi, és bement a szobába.
Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:
– Maga kicsoda? – de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. – Károly, te vagy az? – hangzott a hirtelen feltört sikoltás.
A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett, akit holttá nyilváníttatott, akit mára már szinte el is feledett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.
Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.
A néma csendet Erzsike férje, Mihály törte meg:
– Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb – mondta tanácstalanul –, majd bent megbeszéljük a dolgot.
A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba szorongás, félelem és bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férje? Szégyenkeznie kell, amiért csak nyolc évet várt rá? Bigámiát követett el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.
– Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! – törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. – Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza a régi otthonunkba, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok – kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: – nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. – A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. – Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.
Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezett:
– Károly, íme, a fiad! – mondta könnyes szemmel, és a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. – Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.
Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.
Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.
illusztráció: pixabay.com
