A poros úton, amire nem volt pénze a falunak, hogy lebetonozzák, még mindig látom a lábnyomod. A régi parasztházak sorban haladnak el mellettünk, a nevetésed felém sodorja a nyári szellő, beleborzongok. Az első borospince hűvősében még mindig érzem a meleg, óvó, érintésed.

A vöröslő nedűben, amit egy pohárban nyújtanak át nekem, a fényben megcsillanva téged fedezlek fel. Gyorsan megiszom, hogy ne lássam mosolyod, de a mohás falakon is a te arcod vigyorog.

A következő úti célunk már egy lebetonozott útra ér, a házak is modernebbek, de az emlékek, amik ide kötnek, régiek. Itt mondtad elsőnek azt, hogy szeretsz, úgy, hogy már jócskán volt benned ital. Azt mondják, részeg ember soha nem hazudik, ebben én már erősen kételkedem.

Tovább megyünk, hisz több pincészet is vár ránk. A Kopasz-hegyre tartunk, ami a nevét meghazudtolva tele van szőlőlugasokkal. A hegyoldalba vájt pincészet levezet a mély sötétbe, te is ezt tetted velem. A hideg megcsap, mint a felismerés, hogy itt vagy. A hangodat hallom visszaverődni a borászat falairól. A gyér fényben alig lehet észrevenni bármit, talán ezért látom, azt, amit. Egy beugróban, amiben nem lehet más, csak borok, két alak áll, a szemközi falon táncol az árnyékuk. Valójában nem tangóznak, szeretik egymást. A férfialak felkapja a nőt és úgy pattogtatja magán, mint egy gumilabdát. A nő sikít és élvezi, a torkát kéjes nyögések hagyják el. A férfi sem reagál másként, gyorsít a tempón, a két egymásnak feszülő test hangjától majdnem összetörőm a kezemben lévő poharat.

A zaj még mindig visszhangzik az elmémben, amikor a barátom a vállamra teszi a kezét és megkérdezi, hogy minden rendben van-e? Igennel felelek, pedig legszívesebben sikítanék, hogy megalázásom eme pillanatát újból át kellett, hogy éljem.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.

Örzse, aki szárba szökkenése után
társadalmilag fenntartható módon levált a szárról
elhagyta otthonát, ami nem is igazi szülőháza volt,
hisz kórházban született hagyományosan
gépek, és gépies kezek leszállópályájára érkezve,
ezen a párás csütörtökön meglátogatja a régi otthonát.
Emlékeit apja házából meríti mély merőkanállal
aki maga vakolta, húzta, zúzta a házfalakat,
s felépült belőle egy majdnem kész család.
Elindul a kimondhatatlan nevű Skrován utcából,
ahogy lépdel, copfok nőnek ki a temporális lebenyéből,
lábfeje befelé áll, térdére játszótéri sérülések nőnek,
amolyan mászóka-bibircsókok, s gyalogútján barátnőkről, kiscicákról álmodik.  
Talpa alatt visszacsúszik az idő, mintha futópadon állna,
s minél előbbre jut, annál távolabbra zuhan a gyermekségbe.
De mégis másképp halad a felnőtt Örzse, mintegy löködi a kislányt.
– Na, lépj már bele az árokba, próbáld ki,
nem kell mindig jókislányt játszani.
Mikor edzésre ment - illedelmes táncórákra lenne a helyes kifejezés - ,
kihagyta folyvást az árok csábítását, menet irány szerint haladt, ahogy a parketten.
– Most már felnőttem, már mindegy, lett belőlem valami, nem lett belőlem senki.
A mai napon harminc év múlva nyugodtan beleléphetsz az árokba
kicsi Örzse parttalanul, - picike kihágás - már nem kell szégyellned
hogy becsöngettetek a rózsaszínre festett sarki házba,
hogy átadjátok a  becsmérlő levelet Jenőnek,.  
Akkora balhé lett belőle,
hogy a fejszesuhogás is megállt a Linyocki ház udvarán.
Mert Jenő nem volt otthon, s Linyocki mama,
aki inkább volt törzsparancsnok, mint mellben erős anya,
belevágta a fejszét a fatönkbe,
s izzadt kezébe vette a Jenőnek szánt levelet
ami tele volt trágársággal, és egy nagyfiú meghamisított aláírásával,
s aztán csak rázta Linyocki anya a lányokat,
hogy ki az a fiú aki ilyen ocsmány levelet írt Jenőnek,
pedig nem volt helyesírási hiba,
s aznap nem volt több favágás.
Csak Jenő tudta, de ő röhögött a markába,
hogy az egész csak ügyetlen csínytevés.
Már nincs elől fejsze, de fahasábok mégis pihennek a kert ölében,
a fák hagyatéka, újjászületése ez. 
A Linyockiék nem  laknak ott,  Jenő fiúk börtönben ül,
mondja a 81-es háztulajdonos.
– Ismerte őket? kérdezi, - nem igazán feleli Özséb, s továbbmegy.
Kicsi a Vértes utca autónak, embernek egyaránt,
így harminc év távlatából érti meg Özséb,
miért gyűlöli azokat utcákat, ahol nem kell félreállni, ha jön egy autó.
Haragszik az új házakra, még inkább az új hazákra,
szeretné, ha minden maradna csúnya korlátkékben, mint ez a ház jobbra,
aminek rikító kékjébe belesarjadtak a mogyoróágak,
így már sokkal szebb - gondolja a felnőtt Özséb.
Tetkós rágót venne a kisboltban, ami hatalmas ház volt az utcában,
sosem értette miért az a neve, hogy kis.
Összeragasztaná a kezét a limonádés porral,
venne belőle egyszerre tízet, régen kettőt sem tudott.
Megöleli az oszlopokat, a szeret nem szeret fák levelével eljátszik,
míg oda ér, át a búcsúsokon, ahol neki dodzsemezett a kis szöszinek,
át a templomtéren, át a régi posta épületén, ami soha nem látogatott múzeum lett,
át a parkon, leül egy padra,
soha nem ült le padra gyerekkorában, mert soha nem fáradt el, mint most.
S addig ül ott, míg megbocsátja gyermek magának, hogy időközben felnőtt.

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.