Mióta nincs aranyfedezete, a pénz értéke hitkérdés. Az, hogy a munkáért kapott színes papírért, vagy egy távoli adattárban lerakott információért élelmiszerhez juthatunk egy boltban, bizalom kérdése. Az, hogy valaki jelentős számítógép kapacitással és ahhoz szükséges áramfogyasztással “bányászott” valamiért jut bármihez, egyszerűen csodavárás. A csodák persze nem teljesen lehetetlenek, csak annyira kicsi a valószínűségük, hogy mindennapi megélhetést nem érdemes alapozni rájuk. Adtak már közönséges piszoárért műtárgyként közepes polgári vagyont. Sőt virtuális alkotást is el lehetett már adni jelentős pénzösszegért. Nekem a pénz értékéről az az élményem jut eszembe, amikor egyetemista koromban helikopter vitt egy olyan helyre csónaktúrázni, ahol a legközelebbi lakott település több tucat kilométerre volt. Akkor nem volt még mobiltelefon. Amikor egy zúgón beborultunk a folyóba, mindenünk csuromvizes lett. A parton szárítottuk meg holmijainkat, köztük a ronggyá elázott bankókat is. A kövekre kiterített csatakos papírdarabok nagyon haszontalan valamiknek tűntek. Ott, akkor semmit nem értek. Bármi mástól sokkal nehezebben tudtunk volna megválni, mint tőlük.
Az „élj érdekes időben” igazi, a nyugalom megvonásával fenyegető kínai átok. Nehezen érthető nyugati szemmel. Kína messze van és túl idegen ahhoz, hogy egy kis ország játszadozzon vele, anélkül, hogy megértené szándékait. Lord Palmerston mondta: “We have no eternal allies, and we have no perpetual enemies. Our interests are eternal and perpetual, and those interests it is our duty to follow.” Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak. Ez fokozottan igaz Kínára. A magyar változat öröknek “fordítja” mind az eternal, mind a perpetual kifejezést, pedig a mindörökké tartó és a mindig ugyanolyan nem szimplán örök angolul sem, hát még „kínaiul”. Ezesetben nem az ördög, hanem az isten lakozik a részletekben. Ha a keresztény, európai, angol gondolkodás is ferdül magyarul, fontos hogyan értelmeződik a több ezeréves, távoli kínai. Mielőtt bárki „próbálkozik” Kínával jó, ha megérti a jól ismert “nem számít, hogy fehér a macska, vagy fekete a macska – amíg megfogja az egeret, addig jó macska” pragmatizmusának lényegét.
Meglehetősen nehéz megmondani, hogyan határozza meg valaki emberi minőségét az, hogy mi van a lába között. Gyerekkoromban az iskolai nyári – akkor úttörőtábornak nevezett – üdülés alatt lábszépségversenyt tartottunk. Úgy zajlott, hogy combközép felett egy függöny takarta az elvonuló versenyzőket. Az eredmény a zsűri pontszámai alapján alakult ki. Az első helyezett egy fiú osztálytársam lett, aki viccből vett részt a „megmérettetésen”. A mit sem sejtő zsűri jelentős előnnyel őt hozta ki győztesnek. Úgy emlékszem nem volt feltétel, hogy csak lányok indulhatnak, mégis mindenki meglepett az eredmény. Sokáig az sem fordulhatott elő, hogy férfi sakkversenyen nő induljon, mégis megtörtént és nyert is. A középiskolát lezáró bálban, a téltemető, felszabadulást szimbolizáló tavaszi mulatságok tradíciói szerint a résztvevők szimpátiája alapján választanak királyt és királynőt, összetartozásukat is díjazva. Ha a királyi pár nem hercegek előállítására szövetkezik, nem világos, mi a jelentősége genitáliáik milyenségének. A szokásoknak akkor, mikor kialakultak, racionális okuk volt, de ha közben változott a világ lehet, hogy meg kell változzanak a hagyományok is.
Nem kell sokáig várnom. A gazda hamarosan felbukkan az állatokat elnyelő völgy felől egy vállán átvetett fehér kecskével. A jelenetet, háttérben a lemenő nappal, valamiért nagyon bibliainak találom. Az állat szemrevalóan gömbölyű, és nyugtalanul mekeg.
Izgalma jogos. Mire előkerül a kés, éppen lemegy a nap. Az elvágott nyakú állathoz a halál gyorsan és begyakorlottan érkezik. A kifolyatott vért felisszák a közben odagyűlt kutyák és disznók. A gida hamarosan már az öreg fa fejmagasságban lévő csupasz ágán lóg. Hátsó lábainak ínai közé vágott nyílásokba botot szúr a gazda. A bot közepére tekert láncon akasztja fel a friss tetemet, a valószínűleg már sok hasonlót látott szilvafára.
Közben egyik pillanatról a másikra egészen sötét lesz. Lámpát kerítünk a nyúzáshoz. Gyakorlott vágások és sallangmentes ujjmozdulatok nyomán a bőr a fejjel együtt lekerül a gőzölgő testről. Majd jól irányzott dobással felrepül egy magasabb ágra. Az emberi fogyasztásra nem alkalmas zsigereket azon melegében felfalják a háziállatok. A hasznos belsőségek egy időközben előkészített tálba gyűlnek. Utolsó mozzanatként a gazda a gerinc mentén, erőteljes rövid mozdulatokkal kettéhasítja a lekopaszított, kiürített testet. A felfüggesztésre használt hátsó paták levágása után a két fél test, vízzel leöblítve szintén a tálba kerül. Ezzel a kecskevágásnak vége.
Braun Katalin: Erdély
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
Ujj Béla, dr. – Informatikus, projektvezető és tanácsadó. Jelen van a hazai és a világ valóságában. Racionális humán szellem. Lokalizált globalista. Szülőhelyén Gödöllőn és bárhol a világban jól (meg)él. Jár az Úton. Az írásban és minden másban igyekszik megtalálni, mennyi az Elég.
– De hiszen ez a palacsinta száraz, régi! Ropog a fogaim között. Mindenki látja, mennyire szegény vagyok! – mérgelődött magában, de próbált közben a lányra koncentrálni.
A palacsintát elropogtatta, majd a cukrászdából távozva megálltak újra a parkolóban. A fiú úgy érezte, a szegénysége miatt a lány nem akarja Őt többé látni.
De egy szenvedélyes csókot kapott a leánytól. A lány telt ajka úgy simult a szájára, mint egy puha selymes párna. Ahogy bőrük összeért, a fiú lábai zsibbadni kezdtek, és a remegést alig tudta féken tartani térdében. A lány illatát mélyen belélegezte, és tudta, örökre az emlékeibe szorul majd. A lány másnap ebédre hívta őt a szüleihez.
A fiú nagy izgalommal várta a találkozást. Próbálta magát felkészíteni arra, hogy a lehető legjobb benyomást keltse. Ezerszer eljátszotta magában, hogy fog belépni az ajtón, milyen mély hanggal fog köszönni, melyik ingjét vasalja ki.
Másnap a szülők bemutatását követően, az ebédlő asztalnál egy ideig simán ment minden. Az étkezés végén a lány anyja behozta a desszertet, és a fiú elé tette. A fiú döbbenten meredt az ételre. Úgy érezte, csupán kigúnyolják őt, hiszen megint a száraz és ropogós palacsinta volt előtte. Lassan ropogtatni kezdte a desszertet, miközben a lány csacsogott.
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
D. Tóth Norbert – Mindig is próbált a dolgok mögé nézni. Emberek, tárgyak, helyzetek mögé. És sokszor úgy érzi, ez a figyelem őt is megilleti részükről. Őt figyelik, ő is figyeli Őket. Így alakul ki egy különleges szimbiózis, amit az írásaiban fejez ki.
Medve, sicc! Na éppen ez az, amit nem szabad mondani, ha egy bármekkora maci jön szembe velünk. Ahogy az sem használ, ha azt mondjuk, lopás, sicc, ha egy jól észrevehető lenyúlással találkozunk. Megint medvét láttak a speciális éjszakai leleplező kamerák – az adó egy százalékával tudja támogatni ezt a tevékenységet – most a Börzsönyben. Éppen ideje tehát megtanulni a medvével találkozás szabályait. Én már többször találkoztam medvével, de azért jóval kevesebbet láttam belőlük, mint korrupcióból, aminek kezeléséhez még nem találkoztam nyilvánosan közzétett szabályokkal. Legutóbb a Bucsin-hágón autózva éjszaka kellett megállnom, amíg egy medvemama bocsaival komótosan átkelt a fényszórók csóvájában az úton. A család nem nagyon izgatta magát a jelenlétünktől. Igaz, utólag megismerve a jó tanácsokat arra az esetre, ha medve kerülne a közelembe, ösztönösen betartottam az “Autós találkozás esetén ne hagyjuk el a járművet!” szabályt. A Mátra egyik falujának végén piros tábla figyelmeztet a medveveszélyre. Mélyen meg vagyok hatva, hogy mennyire óvnak engem a “hatóságok” a medvé(k)től. De, ha bármilyen akkurátus kockázatelemzést végzek a rám leselkedő valós veszélyekkel kapcsolatban, én medvét a fasorban sem látok.
Egyre meredekebb, egyre szűkebb a fehér sziklák között éppen csak felsejlő ösvény. Nem is igazi út ez, inkább egy turistajelzéssel ellátott lehetőség az előre haladásra a szakadék fölött magasló kőrengetegben. Eddig jó, eddig jó, mantrázom saját nyugtatásomra. Enyhe tériszonyom leküzdésére nem tekintek sem oldalra, sem felfelé. Teljes figyelmemet az éppen következő lépésre összpontosítom. Sokkal kevésbé ijesztő az egész, ha nem látom a hátborzongató összképet. Ahol cserbenhagy a térdem, férjem erős karja ránt feljebb. Apránként alábbhagy félelmem, lábam teszi a dolgát, csak szívem zakatol a próbatételtől. Aztán hirtelen felérek. Az utolsó lépéseket négykézláb teszem meg, majd lehuppanok a csúcsot jelző hatalmas fakereszt tövében.
Hagyom, hogy a megcsináltam! mindent elmosó örömhulláma járja át lelkem. Szemem lehunyva pihenek, szapora pulzusom lassan csillapodik. Nem gondolok semmire, elveszítem időérzékemet. Lebegek a mostban, a pillanat tökéletességében.
Nem tudom, mennyi idő telhet el így, míg végre kinyitom a szemem, és aznap először pillantom meg a tengert. A márciusi nap korán hanyatlani kezd, finom ködpárát vonva az Adria fölé. Glóriája megkettőződik az alig fodrozódó víztükrön. Végtelen nyugalom tölt el.
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
Szabó Anikó – Mindene az utazás. Úton lenni – ötven éve éppúgy, mint ma – egy életérzés számára: a megszokott környezetétől való eltávolodás kíváncsisággal fűszerezett izgalma. De jelenti a kilépést is a komfortzónából, ami új tapasztalatokhoz, megélésekhez vezet. Megannyi lehetőség a horizont tágítására, a rácsodálkozásra bonyolultságában is egyszerű világunkra.
Nem sokat tudtam Miklós múltjáról, végtére is csak pár hónapja ismertem meg, de néha említette, hogy ő nem pesti, hanem egy nyírségi kis faluban nőtt fel, és húszévesen járt először a fővárosban. Már huszonhat volt, mikor munka miatt végül Kőbányára költözött. A falujáról csak ritkán mesélt nekem, de ha időnként rászánta magát, az olyan volt, mintha a szürke térkőbe fullasztott belvárosi téren átfújt volna a szél, amely mindent elmosó vihart ígért a nyári forróságban.
– Te nem is ismered igazán a csendet – mondta nekem komolyabb hangvételre váltva – mert egy állandó alapzajban létezel.
– Már miért ne ismerném? – akadékoskodtam.
Lekezelőnek éreztem a megállapítását, ezért megkértem, fejtse ki bővebben, mit ért csend alatt. Miklós kérdésemre kérdéssel válaszolt:
– Tapasztaltad-e már a déli hőségben beálló némaságot, mely annyira mély, hogy a gravitációnak magát megadó érett barack lehullása egy meteorit becsapódásának a hangjával ér fel?
Somogyvári Zsóka: Fent
Miklós ezt úgy magyarázta, hogy ebben a végtelen csendességben a hangok sosem sűrűsödnek zajjá, minden nesz értelemmel teli – a gyöngytyúk rikácsolása az idegen macska ólálkodását jelzi, a kavics csikordulása vendég érkezését. Ez a mindent körülölelő csend pedig násztáncot jár az időtlenséggel.
– Különös, de nem gondoltam akkoriban a múltra vagy a jövőre, csak úgy éltünk bele a világba, és az idő múlását egyedül a cseresznye, a meggy, a sárgabarack, és végül az alma, szilva és a szőlő érése jelezte.
– Nem értelek – mondtam neki. – miért jöttél el mégis, miért nem maradtál ott ebben a te néma örökkévalóságodban?
– Nem tudom – felelte. – Talán többre, a jövő lehetőségére vágytam.
Már az utcán álltunk, a borozó nyitott ajtajából kicsorgott a fény a járdára, indulni készültünk. Mint akinek csak most jut eszébe, még hozzátette, mintegy végszóként, hogy szűknek érezte maga körül a falu időtlen terét, amelynek határköveit az elhunyt és még élő családtagok végtelen sora alkotta. Meg tudná nekem mutatni azt a tornácos parasztházat, ahol még a dédszülei nevelték fel a hét gyereküket, köztük az ő nagyanyját is.
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
Szabados Bettina – Ha az útkeresés (is) utazásnak számít, akkor Szabados Bettina folyamatosan úton van lehetőségek, megoldások, válaszok után kutatva, de általában csak újabb kérdésekkel megrakodva tér vissza.
Mindenki valamilyen valaki akar lenni. Ez a törekvés nem jó vagy rossz, hanem megfigyelhető tény. Az igazi kérdés, hogy ez mit jelent. Egyet biztosan, valamilyen értelmű megkülönböztethetőséget, ami feltételezi a határt a saját és a más között. Az immunrendszer olyan védekező mechanizmus, aminek célja az immunitás: védettség, mentesség, képesség a behatoló veszélyes idegen eltávolítására, megsemmisítésére. A kultúra, a magyar is, a társadalom azon képességeinek tárháza, amelyek az együtt élők összetartozását és együttes fennmaradását biztosítják. A fontos értékek és normák összessége. A szervezetünkben lévő nem saját sejtek száma meghaladja a sajátokét. Nehezen elképzelhetően gazdag élővilágot alkot. A legkülönbözőbb baktériumok, archeák, gombák, vírusok és állati egysejtűek alkotta mikrobiom egy olyan belső mikrokozmoszt formál, aminek jelentősége jócskán alulbecsült. Az idegennek nyilvánítás tehát a valóságban gondos mérlegelést jelent, képességet a hasznos és az ellenséges másság megkülönböztetésére. A valamilyenség nemcsak elkülönülés, hanem illeszkedés és összekapcsolódás is. A kultúra nem harc, hanem kifinomult, mérlegelésen alapuló folyamatos viszonyulás önmagunkhoz és másokhoz, kívül és belül egyaránt.
A kirándulásuk során egy hatalmas gyümölcsösbe is ellátogattak, melyet teherautóval, vonattal és a csatornán lévő csónakkal lehetett csak körbejárni. Az egész napos kirándulás végén a tulajdonos százhatvan féle gyümölcsöt rakott ki egy hatalmas asztalra.
– Talán tizenötöt – ismerte be Pál, miután mindegyiket jól megnézte, – de pár ismeretlent meg fogok kóstolni ma.
Miután visszatértek Gold Coastba, Pál elhatározta, finom gulyáslevest fog főzni. Bográcsban! Lánya a barátnőit is meghívta, mert már sokat mesélt nekik arról, hogy édesapja milyen csodálatosat tud főzni. Pálma megvette a hozzávalókat, a pirospaprikát is. Pál hiába szórta bele az összeset, a gulyásleves mégsem akart színesedni. Hiányzott belőle a magyar pirospaprika. Azt egyetlen ausztrál paprika sem tudta pótolni. Pálma barátnői ugyan dicsérték a főztjét, a bogrács is kiürült, de neki égett az arca, és nem ízlett a saját főztje.
A hazafele tartó repülőúton eszébe jutottak az ausztrál bennszülöttek, akik mélyen hisznek abban, hogy van értelme az életnek, és semmi sincs véletlenül. Minden reggel tizenöt perces szertartásos imával kezdik a napot. Imádkoznak az előttük álló napért, önmagukért, barátaikért, az egész világért. Sokat nevetnek, ritkán sírnak, hosszú életűek, egészségesek, lélekben nagyon gazdagok. Körben ülnek, figyelik egymást, mert a szemben ülőt lelki tükörképnek tekintik. Vallják, hirdetik: Váljunk el békében, és hálával!
Ők már ötezer éve boldogok!
(Megjelenés helye: Öt perc indulásig – IRKA Antológia, Gödöllő, 2021 A kötet megvásárolható, vagy kikölcsönözhető a Gödöllői Városi Könyvtárból.)
Pataki Pál – Fiatalként röpködött a nagyvilágban. Hobbijai közé belefért a szőlő-, gyümölcstermesztés, a borkészítés. Törött szárnyaival őrhelyet változtatva, kisszobában Életadta lehetőségeivel írogatja verseit, prózáit.
Mióta nincs aranyfedezete, a pénz értéke hitkérdés. Az, hogy a munkáért kapott színes papírért, vagy egy távoli adattárban lerakott információért élelmiszerhez juthatunk egy boltban, bizalom kérdése. Az, hogy valaki jelentős számítógép kapacitással és ahhoz szükséges áramfogyasztással “bányászott” valamiért jut bármihez, egyszerűen csodavárás. A csodák persze nem teljesen lehetetlenek, csak annyira kicsi a valószínűségük, hogy mindennapi megélhetést nem érdemes alapozni rájuk. Adtak már közönséges piszoárért műtárgyként közepes polgári vagyont. Sőt virtuális alkotást is el lehetett már adni jelentős pénzösszegért. Nekem a pénz értékéről az az élményem jut eszembe, amikor egyetemista koromban helikopter vitt egy olyan helyre csónaktúrázni, ahol a legközelebbi lakott település több tucat kilométerre volt. Akkor nem volt még mobiltelefon. Amikor egy zúgón beborultunk a folyóba, mindenünk csuromvizes lett. A parton szárítottuk meg holmijainkat, köztük a ronggyá elázott bankókat is. A kövekre kiterített csatakos papírdarabok nagyon haszontalan valamiknek tűntek. Ott, akkor semmit nem értek. Bármi mástól sokkal nehezebben tudtunk volna megválni, mint tőlük.
