Már jó ideje hallom sokaktól, olyanoktól is, akiknek véleményére adok, hogy „a Káli holtakat meg kell nézni”, „a Káli holtakat látni kell”. Most, hogy végre sikerült, már én is biztatom barátaimat.
A zombi-lét már nem csak divatos téma, mindannyian zombisodunk. Már csak az tud igazán ijeszteni, ha ez feltámadó halottakkal történik, hiszen egyre többen érzik úgy, hogy már nekik, itt élőknek sincs elég hely és tér. A helyiek már azt is egyre nehezebben viselik, ha jönnek máshonnan a nem ide/oda valósiak, a bebírók, gyüttmentek, a migráncsok.
Térey János azonos című regényét nem olvastam. Halála után sem ez volt az, amit kezembe vettem művei közül. De Dömötör András és Bíró Bence színpadra állítására ki voltam hegyezve, ezért már egy éve terveztem, hogy megnézem az előadást. A jegypénztárban második lettem a napi szabad helyre várakozók listáján, amikor délután bejutási lehetőség iránt érdeklődtem. Végül, amikor kezdés előtt visszatértem, érkezett egy hölgy, akinek volt két felesleges jegye. Az egyik nekem jutott. Nagyon jó helyre szólt.
Az előadott sztori közhelyes, igazi, mai (fő)városi (liberális) értelmiségi lelki hányás. Minden van benne: feldolgozatlan és megoldatlan társadalmi és nemzedéki problémák, gazdasági anomáliák, megélhetési/meggazdagodási útkeresés, vidék-főváros ellentét, családi válság, gagyi TV tömegkultúra, sznob elit színház, gyors sikervágy, korai kiégés, szerelem- és szeretet igény és képtelenség, értelmetlen rohanás stb. Sok a „markolás”, és eleve lehetetlen vállalkozás a „megfogás”. Igazi csoda, hogy az előadás ennek ellenére rendkívüli élményt adott. Ez alapvetően a színpadi adaptálás módjának és a játszó társulat kivételes színészi teljesítményének köszönhető. Megjegyzendő, hogy a „színház a színházban” (Hamlet, Haramiák), mint eszköz is jelentősen hozzájárul a hatáshoz.
A főszereplő Csáky Alex „fiatal sztárszínész” alakját Tasnádi Bence „fiatal színész ígéret” olyan kivételes hitelességgel alakítja, mintha saját magát formálná meg. Ez az egyszerre kívül és belül lét páratlanul hatott rám. Néha már saját fiamként láttam magam előtt a Kamra nyújtotta közelségből. Élete tényleg megelevenedett. Problémái tulajdonképpen (ha lehántjuk róla a konkrét díszleteket és jelmezeket) mindennapjainkból ismerősek. Amit látunk egyszerre paródia és tragédia. A néző nem a szövegre koncentrál, hiszen az olyan extremitások, mint a Kolozsváron játszódó „trianoni Hamlet”, fantáziátlan ötletecskék a „valódi” napi hírekhez képest, hanem a játszók gesztusaira. Például arra, ahogyan Rujder Vivien képes egyedül megjeleníteni Alex mindhárom fiatal nő kapcsolatát. Anya, vérmes szerető és vágyott, tiszta nőideál, ha kell. Mindhárom alakban (plusz a Hamletben és a Haramiákban) – bár nagyon különbözően – őrületesen szexi és kívánatos Nő. Fullajtár Andrea önazonos színész(nő). Anyasága, korosodó de ellenállhatatlan dívasága, Jászai Marisága színes lényének bölcs természetességén átszűrve bámulatos. Bán János nem eljátssza az „adódó” apa figurákat, hanem ő maga a kortól és kultúrától független apa- archetípus. A rákbetegség, vagy éppen túlvilági szellemség megjelenítése csak ujjgyakorlat számára. Puszta jelenléte is jól érezhető. Elek Ferenc ihletett jellemábrázolóként úgy lubickolt a színházi figurák (igazgató, rendező, színész) bőrében, mint delfin a vízben. Takátsy Péter fényevő, semmire (színészre, nézőre, világra) fittyet hányó, „öntörvényű művész” főrendezőként olyat alakít, hogy a jövőben a típussal találkozva ő fogja kísérteni a nézőt. Anélkül tipizál, hogy ítélkezne. Mészáros Béla idegesítő kolléga, tenyérbe mászó arcú, önkritikátlan, ostoba médiaszereplő, színikritikus, röhejes diszkós. Mindet remekül csinálja. Vizi Dávid brillírozik a nem szabványos (nem macsó), szorongó, helyét kereső, mai férfi figurákban. Dankó István zavarba ejtően hozza a jelenbe ágyazott, megfelelni tudó, időben érkező és a kellő helyen eleget nyújtó figurákat. Török Marcell, Kovács Bálint és segítői operatőri munkája illeszkedik a játékba, képeik „laterna magica” szerű hatásokkal egészítik ki az élő színházat. Minden szereplő láthatóan egymásra is rácsodálkozó élvezettel volt jelen szinte folyamatosan.
Az előadás fontos kelléke maga a Kamra, mint fizikai tér, aminek szinte teljes használata sokat ad hozzá az élményhez. Az egész előadás alatt látható terepasztal, mint bevont színhely nagyon találóan ábrázolja mai, nagyrészt a médián keresztül megélt világunk – a valósággal sokszor köszönő viszonyban sem lévő – virtualitását.
A közönség láthatóan jól „szórakozott”, amit a darab végén kitartó, hálás tapssal is jelzett. De (ahogy én láttam) a többség felfogta, hogy amit látott nem színházi-értelmiségi-szórakoztatóipari belügy, hanem az életünk. Kifelé tartva már „tudom”, a „zombik” minden fronton támadnak, de csapataink harcban állnak. Talán még nem lett mindenki zombi. Azzal a reménnyel jöttem fel az előadás végén a Kamra pincéből, hogy nem is lesz az. A lépcsőn a mellettem elviharzó Rujder Viviennek megköszöntem az előadást. (Rám vissza mosolyogva is ragyogó volt!). Egy biztos, ez az előadás úgy volt katartikus, hogy nem a tartalmával hatott.
Most úgy alakult, hogy nem autóval jöttem. Nagyon régen utaztam utoljára késő este HÉV-en. (Az előadás majdnem négy órás volt.) Kiderült, hogy van igazi Zombi apokalipszis. Egy gyűrött arcú, kopott, koszos ruhás, középkorú cigány férfi valamilyen szer(ek) hatása alatt agresszíven hangoskodni kezdett. A kocsi nagyon hirtelen kiürült, csak én maradtam. Odajött hozzám és elmondta, hogy most tényleg nem lopott a Sparban, és az sem igaz, amit az a „drogos kurva” állít róla, hogy dugott a saját húgával. Mire mondandója végére ért már könnyezve sírt. Azt mondta, látja, hogy én „tudom mi van”. Nem tudtam, de meghallgattam kéretlen gyónását, és próbáltam együtt érezni vele. (Nem igazán sikerült). Mielőtt leszállt, elfogadtam a kinyújtott kezét. Hazaérve azonnal gondosan kezet mostam (mint a koronavírus járvány óta mindig).
Elalvás előtt egy meglehetősen túlhasznált Shakespeare idézet villódzott halványuló tudatom kivetítőjén:
„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.”
Én a HÉV-en – talán a színház hatása miatt – jóembert próbáltam (el)játszani. Úgy aludtam el, hogy saját alakításommal nem igazán voltam elégedett.
„Vörös farok” (szándékos)
Ha Térey János érzékeny (dráma)íróként minden estéjét a HÉV-ven vagy vonaton töltötte volna (nem különböző színházi zsöllyékben), biztosan nem „színházmérgezést” kapott volna. De ezt egy halotton már csak feltámadáskor (ha lesz) lehet „számonkérni”.
kiemelt kép: a színház honlapjáról
Fordítás: Tóth Emese
Ahogy ott hajlítja, teszi és rakja, évről-évre untalan bolognai spagettit eszünk mi mindannyian. Lehelem tele szájjal, ettől jobbat soha már. Tekerem közbe benne a villát, húzom untalan, bolognai szerelmem, fogadj el, s szeress újra. Közben szóljon szája, vidám tánca, ugorj, pörögj, ropjad drága.
Járjad így, járjad úgy, ó te drága kéj úr. Bolognai spagetti ízed néha felvidul, színed néha elpirul. Ettől jobbat soha már. Leteszem a villát, de még annyit kérek: Szerelmem fogadj, s szeress újra, ó bolognai spagetti.
