Az írás órai műhelyfeladatra készült: 8 adott szó felhasználásával kellett egy tájleírást adni egy választott képhez. A nyolc szó: szájápolás, krizantém, köd, autó, lónyál, újszülött, csokitorta, üvegpohár
Galló Kovács Zsuzsanna
Kedélye és szemüvege töretlen. Családi indíttatásból francia rajongó, az utóbbi években trópusokra utazó lett. Az élet tartogatott számára valamit, ami egyszerre mámor és borzongás, gyógyír és áldás, ez az írás. Negyven év várakozás után most boldogan lubickol benne.
Gyanútlanul megállok a Harangvirág utca 11 alatt. A telefont a kezemben szorongatva próbálom kitalálni, jó helyen járok-e. A csaj csak egy címet dobott át, mikor tegnap randira hívott. Kicsit mondjuk égett a pofám, hogy neki jutott eszébe először, de hát tíz per tízes a gádzsi, úgyhogy végül is nem bánom. Bár egy hangyányit be vagyok fosva, mert még rendes randin sem voltam soha, nem hogy rögtön átlógjak egy csajhoz. Végül aztán mégis úgy döntök, hogy becsöngetek, és nem leszek egy kis beszari pöcs.
Ő nyit nekem ajtót. Meg kell hagyni, döglesztően néz ki. Rövid feszes haspólót visel, ami kiemeli kerek melleit, haját pedig szexi lófarokba fogta. De hát az embernek vannak is elvárásai, ha már így áthívják, úgyhogy még szerencse, hogy nem okozott csalódást.
Kissé hevesen betessékel a nappaliba, ami meglepetésként ér. Úgy tűnik, nem akar finomkodni, ami nagyon is bejön. – Nincs kedved felmenni a szobámba?- szegezi nekem a kérdést, miközben zavartan csavargatja egy copfjából kilógó hajtincsét. Meredten bámulom, hirtelen nyelnem kell egyet. Az ajtó előtt még azt gondoltam, hogy talán mégis otthon kellett volna maradnom EB összefoglalót nézni, de ha rögtön a szobájába megyünk…Még szép, hogy előre engedem a lépcsőn, egyrészt én még nem is tudom, mi merre van, meg hát udvarias is akarok lenni. De igazából rohadtul nem ezért, hanem hogy megbámulhassam a seggét. Arra eddig még nem esett jó kilátás.
Megállunk az ajtó előtt. – Kérlek, ne ijedj meg – néz rám. – Elsőre talán kissé furcsának tűnhet, amit látni fogsz.
– Már mitől ijednék meg? – kérdezem értetlenül. Ennyire csak nem fest rémesen meztelenül.
Nem válaszol. Kitárja az ajtót.
Érzem, ahogy megmerevedik a testem. A szoba tele van plakátolva rólam készült képekkel. Én, ahogy felszállok a sulibuszra. Én, miközben vacsorázom. Én, miközben otthon tévézem, házit írok, videójátékozom. Én, miközben a haverommal beszélgetek a suliudvaron, én fogmosás közben. Én, a fürdőszoba ablakából fotózva, miközben a levetett boxeremet fogva állok a fürdőkád mellett.
Elszorul a torkom, fuldoklom. Megfordulok, és mintha az életem múlna rajta, lerohanok a lépcsőn, majd pedig ki a házból.
Hazáig futok.
Lili vagyok, 17 éves, a diák írókör lelkes tagja. Legfurcsább tulajdonságom, hogy művészi vénáimat kizárólag hajnali 2 és 4 óra között tudom kibontakoztatni. Amíg ez az írásnál nem olyan zavaró, a festésnél már jobban. Ebből következik, hogy általában papírra vetek csomó baromságot, amiből néha kikerekedik valami egészen jó. Emellett szeretek felvágni vele, hogy én vagyok a Premi suliújságjának a megalapítója, szerkesztője. Az elhangzottak senkit ne tévesszenek meg, a töri és az irodalom mellett imádok bulizni, táncolni, hangosan vitatkozni. Sportolni meg utálok.
Az állam működése a polgárok számára alapvetően zéró összegű “játék”. Nulla összegűnek azokat a közös működéseket nevezzük, amelyekben a résztvevők egymás rovására növelhetik a rendelkezésre álló javakból a nekik jutó részt. A társadalmi termelés nem zéró összegű játszma, hiszen a termelők nemcsak egymástól elvéve, hanem egymással együttműködve is teremthetnek javakat, és a természetből is meríthetnek. A döntő mértékben állam vezérelte társadalmi elosztás egyértelműen nulla összegű. Amit a központosított “jövedelemből” (ami a nemzeti termelés közel ötven százaléka) megkap “valaki”, az nem lesz a többieké. A zéró összegű játszmák szükségszerű feszültsége empátiával, a többi fél fejével való gondolkodással, a többiek preferenciáinak megismerésével oldható. (Ez a politika valódi tartalma). Három szempontot érdemes vizsgálni. Ténylegesen korlátosak-e az érintett, elosztandó javak? Indokolt-e a versengés, vagy többre lehet jutni az együttműködéssel? Milyen hasonlóságok, eltérések vannak az igénylők preferenciáiban, amelyekben egyezkedni lehet? Nyilvánvaló tapasztalat, hogy verseny helyett sokszor együttműködéssel lehet a kívánatos nyer-nyer állapot elérni.
Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. A lábam alig érintette a göröngyös talajt, ágak, gyökerek, bokrok nyúltak utánam, de ügyesen kikerültem őket. Szemem végig rajta tartottam, ő is gyors volt, ide-oda szökkenve próbált eltűnni, annyi idő óta még most sem érti, nem áll szándékomban bántani. Meseszép volt, ahogy puha teste el-el tűnt az ágak között, hatalmasokat ugrott, hogy megmássza a nagy köveket. Menekülése felfoghatatlan, hát miért nem érti meg, ő mindazt megtestesíti, amire én vágyom? Másra sem tudok gondolni, csak rá, gyönyörű kerek formáitól azonnal éledezni kezd a farkam. Ő mégis minden egyes alkalommal, amikor meglát, kilő, mint egy puskagolyó, el, minél messzebb tőlem. Kész lennék meghalni érte, ő mégis menekül. Gyönge teste nem bírja sokáig ezt a kegyetlen iramot. Hamar fáradni kezd, lassul, majd mozgása szétesik, és nekicsapódik az ágaknak. Hangosan nyekken egyet, én pedig felnyüszítek. Egyre közelebb érek hozzá, már látom a fehér pöttyöket rajta, érzem az ízét a számban. Már csak lépésekre vagyok tőle, amikor minden erejét bevetve elrugaszkodik egy kőről, megpördül a levegőben, és halkan suhogva beesik egy babérbokorba. Elnémul az erdő, a színek eltűnnek. Fejjel előre ugrok utána, lábam alatt ropognak a gallyak. Ide-oda forogva kutatok utána, de nemhogy nem látom, már édes otthont jelentő illatát sem érzem többé. Megszégyenülve mászok ki a bokorból, és leülök elé. Vége. Elveszett, hiába volt annyi verejték, annyi mérföld, amit érte futottam.
– Apollón!
– Gazdi! – Felkapom a fejem, ő biztos tudja, mi történt, ő mindig mindent tud. Hangos csörtetéssel érkezik meg mellém, és hatalmas kezével simogatni kezd, a világ pedig újra reményteli hellyé változik.
– Na, hol van a labda? Csak nem elnyelte a föld? – megszégyenülten hasalok le a földre, orromat a földbe túrom, onnan nézek fel rá szomorúan. Gazdi leguggol hozzám, és megpaskolja a fejem.
– Semmi baj, Apollón, majd veszünk másikat, gyere! – feláll, és máris elindul. Az új reménytől megkönnyebbülve még utoljára odalépek babérrá változott szerelmemhez, leharapok belőle egy ágat, majd a Gazdám után futok.
Kristóf Kamilla, törvény szerint 18 éves, de ha a szükség úgy kívánja lélekben 6 és 80 év között bármilyen korosztályba besorolható. Mindenevő, a fantasy könyvektől a thrillereken keresztül, a szerelmes ponyvaregényekig mindent szívesen elfogyaszt, bár az utóbbit inkább csak köretnek, a másik kettő a főfogás.
Szorongva léptem be a fényes és hangos bálterembe. A falak krémszínűek voltak, cirádás díszítések szaladtak rajtuk körbe-körbe. A padló tükörsima, akár a márvány, a csillár gyertyái olyan fénnyel árasztották el a termet, mintha a nap ontotta volna magából a meleget. Úgy éreztem, jó lenne nekem ott, egynek a sok közül, egyenlőként. Az egyik sarokban ismerős hölgytársaság állt, selymesen koppanó léptekkel indultam feléjük. A kötelező udvariassággal társalogtunk egymással, habár a kis csoport minden tánc előtt megfogyatkozott, majd ismét bővült, olyannak tűnt ez, mint a tenger, egyszer még a lábaidat nyaldossák a hullámok, később pedig messze elmaradnak az előzőek mellett. Számomra veszélyes volt a partról szemlélni a víz játékát. Minden tánc egy apály és dagály gyors egymásutánban, minden alkalommal egyre nagyobbodott a gombóc a torkomban. Két újabb kihagyott keringő után, mialatt ismét a tenger felé nyúltak gondolataim, immár viharfelhők tájékán jártam. Ekkor állt meg előttem egy bársony inget viselő, kék szemű és vörös hajú férfi, bőre tejfehér, arca szeplős, akárcsak az enyém. Ragyogó mosolyt villantott rám, ösztönösen saját göndör tincseimhez nyúltam. Felkért táncolni, én pedig megkönnyebbülve sétáltam utána a táncparkettre. Kezem a kezében tartottam, érintése puha volt, mégis tekintély áradt belőle. A zene megindult, ő pedig vezetett engem lágyan, de magabiztosan. Belevesztem az égszínkék szempárba. Forogtunk, a világ elhalványult. Aztán a varázs hirtelen megszakadt.
Egy idősödő, tagbaszakadt úr lépett oda hozzánk, ritkuló ősz haja diszkréten tapadt a fejére. Megkocogtatta partnerem vállát, megtorpantunk, társam keze lecsúszott a derekamról, az oldala mellett lógott. Az úr súgott neki valamit, ő pedig még jobban elfordult tőlem. A torkomba gyűlt a keserűség, ahogy bocsánatot kért, mély, meleg hangon. Aztán ott hagyott, egyedül a táncoló párok között, és eltűnt a teremből. Ott álltam, a boldog nők és határozott férfiak között, és úgy éreztem magam, mint egy magányos szikla az óceánban, örökké csak a partot és a hullámokat lesve, egyedüli kívülállóként, aki tudja, hogy sohasem lesz olyan, mint a víz, a homok, a fák, ő egyedül fog állni a többiek sűrű sorfalában, különcként. A világ elszürkült körülöttem, ahogy a szégyen erőt vett rajtam, és mintha csak az én szoknyámat átölelve világítottak volna a gyertyák az éjszakában, felhívva az összes bálozó figyelmét csalódásomra. Az ablakon túli táj fokozatosan skarlátvörösbe fordult, ahogy lelkemben növekedett a harag, majd végül a megaláztatástól piros arccal én is elhagytam a termet, és közben arra gondoltam, a rókavörös hajú idegen nevét azért megkérdezhettem volna.
Szabó Lili vagyok, 14 éves. Időmet főként olvasással, röplabdázással töltöm és tagja vagyok az iskolaújság csapatának, főszerkesztőként.
Régen lepett már meg könyv ennyire, mint a finn Pasi Ilmari Jääskeläinen mágikus realizmusba oltott turisztikai forgatókönyv jellegű lmbtq fejlődésregénye, mely cinematikus stílusban kétféle befejezést is kínál. De kezdjük az elejéről: adott egy kellemes skandináv szépirodalmi stílusban csordogáló regény, melynek helyszíne Jyväskylä, finn egyetemi város, és hamar kiderül, hogy a város J részecskéket sugárzó helyszínei nem egyszerű helyszínek, de inkább a történet fontos alakítói. Ha nem tudod, mi az a J részecske, ne aggódj, a regény ugyanis tartalmaz egy másik könyvet is, a könyv a könyvben egy filmes kalauz az élethez, melyből kiderülnek a részecskék tulajdonságai is.
Úgy érzem Pasi Ilmari Jääskeläinen egy nagy troll lehet, ezzel a filmes kalauzzal ugyanis kiosztott egy szép kis fricskát minden manapság divatos mindfullness és hogyanéljünkteljeséletet típusú életmódsegítő könyvnek, akik remek pénzekért magyarázzák el neked a tutit. Ő pedig kiválaszt egy olyan témát, ami elsőre meghökkentőnek tűnik, aztán a végére elhiszed, hogy komolyan is gondolja a tanácsokat: ha boldog akarsz lenni, éld úgy az életedet, hogy a legfontosabb pillanatok filmbe illően tökéletesek legyenek: tökéletes csókjelenet, tökéletes párbeszéd, tökéletes betegeskedés, tökéletes bosszú és persze tökéletes halál. A filmes esztétikum olyannyira szépen simul a könyv cselekményébe, hogy észre sem veszed, az író igazából csak szórakozik rajtad.
Na de, mindemellett van ám még más is ebben a könyvben, és főként ez keltette fel az érdeklődésemet. Ez pedig az álom és valóság keveredése, melyre a cím is utal. Sőt, az ajánlás is Morpheusznak szól, aki ugye a görög mitológiában az álmok istene, és hamar kiderül, hogy a J részecskéket koncentráltan rejtő nyílások a város alatt valójában az álmok metafórája. Az álmok vagy rejtekjáratok olyan helyek, ahol a tér és idő fogalmai megszűnnek, összekeveredik valóság és fikció, ahol minden megtörténhet, (és ebbe a mindenbe simán beleférnek az alakváltások is, de csitt, ez itt már spoiler) és felébredve (felbukkanva) belőlük, nem sok mindenre fogsz emlékezni, de mégis átalakítják az életedet. Ahogy a főhős, Olli életét is az álmok alakítják, szívszorító olvasni azt, hogyan lesz szerelmes az álombeli körteruhás lányba, aztán ez az álom hogyan alakul át lassan egy tökéletes forgatókönyvű filmmé, végül a valósággá, vagy inkább a közösségi oldal virtuális valóságává? Álom, valóság, virtualitás, film, Jääskeläinen úgy gyúrta ezeket egybe, hogy egy pillanatig sem unatkozik az olvasó, és remegve várja a végkifejletet, ami el is jön, de, és itt spoiler jön: akárcsak a hermafrodita főszereplőnek, magának a regénynek is hermafrodita vége van, egy férfi és egy női vége: egy szomorú és egy nagyon szomorú.
Hú, hát azt hiszem, nálam ez volt az év olvasmánya, bár még csak február van 😊
“A sziget olyan szárazföld, amit víz vesz körül.” A nyelv elképzelhetetlenül rugalmas eszköz. A kommunikáción kívül, ami az alapfunkciója, sok mindenre jó. Egyaránt alkalmas a valóság és a nem valóság (álom, képzelet, lehetőség stb.) objektumainak rögzítésére, amelyek egyaránt lehetnek igazak és nem igazak (hamisak, tévesek, hazugok stb.). Az ember egy faj, a nyelvi különbözőség csak “időszakos probléma”, amit a technikai fejlődés idővel, fordítógép alkalmazásával, meg fog oldani, megszabadítva az egyéneket a nyelvtanulástól. Ám a nyelvi konstrukciók valósághoz való viszonya mindig megmarad. Attól, hogy valamit kimondunk, leírunk nem lesz valósággá, legfeljebb valamilyen mértékű tükrözése lesz a világnak. A valóságot csak a tettek alakítják, amelyek forrása persze lehet valamely létező szöveg. A szómágia lehetséges “bűbáj”, de eredménye nem teremtés, hanem butítás, ferdítés, félrevezetés. Lehet szigetországnak nevezni egy hegyek övezte medencét, de azt nem lehet nem tudomásul venni, hogy oda befelé is folynak a vizek, nem csak kifelé. Azt is le lehet írni, el lehet mondani, hogy megbűnhődte már (valaki) a jövendőt, de azt gondolni, hogy ezt valóban meg is lehet tenni, önveszélyes.
Nemrég tudtam meg, hogy az izlandiak különös szerelemmel tekintenek az irodalomra. A karácsonyi készülődés legfontosabb eleme a jó könyv vásárlása: a fodrásznál nem arról beszélnek, mit főznek karácsonykor, hanem hogy mit olvasnak az ünnepek alatt. A könyvtárlátogatók között is bizonyára sokan vannak így: vajon mit olvassak karácsonykor. Végre van idő a forraltboros, narancs– és fenyőillatú, villódzó karácsonyfa mellett elmélyülni egy könyvben, vagy legalább elolvasni az elejétől a végéig.
Elkezdtem hát, és be is fejeztem Istók Anna Elejétől a végéig című könyvét, ami a Könyvmolyképző Kiadónál jelent meg. Különös élmény egy könyv születését nyomon követni, az előolvasástól, a borítóválasztáson át a dedikációig. Ha Panninak könyve jelenik meg, azt Irka tagként minimum kötelezően ajánlott olvasmánynak tekinthetjük.
A Prológust egyébként a végére hagytam. Elolvastam az első oldalt, és úgy éreztem, hogy a regény végén szeretnék visszatérni az elejére. In medias res, kezdjünk bele…
A fejezetek hol Eszter, hol Lilla szemszögéből mutatják be a történetet. Közben megjelennek más mellékszereplők, akik ugyanolyan jól kidolgozottak, mint a főszereplők, s talán szerethetőbbek is, mint a lányok. Olvasás közben jöttem rá, mennyire kinőttem már a kamaszkor szenvedéseiből: néha bizony megráztam volna a lányokat, beszóltam volna nekik, hogy hagyják már abba a szenvelgést, és kezdjenek el végre élni. De hát nem ez teszi éppen olyan szerethetően keserűvé a kamaszkort? Szeretni, csalódni, barátkozni, csalódni, lelkesedni, csalódni, bízni, csalódni. A felnőttekkel már kevésbé vagyunk elnézőek olvasás közben. Ha jól belegondolok, kevés a pozitív minta a könyvben. Lehet, hogy előttünk is.
Szerettem itt is – mint az előző könyvben–, a tájleírásokat, az ismerős piacos élményeket, a magyar valóság leírását. De a könyv jó érzékkel túllép a mindentszeressünkamimagyar nézőponton, és a kellemesen ismerős és szerethető unikumok mellett megjelenik a közép európai levertség, értékvesztettség, transzgenerációs feszültségek, amit pont a fiatalok tudnának újraírni.
A szerelmi háromszög itt is megjelenik, de ez a könyv kerete inkább. A lányok és a férfi főszereplő döntéseiben óhatatlanul benne van a feldolgozatlan múltjuk, ami miatt a legtöbbször rosszul döntenek.
Ez a könyv is arról szól, hogy szembe kell néznünk a saját fájdalmainkkal, hogy az új csatáinkat már felkészültebben vívjuk meg és az új örömeinknek valóban örülni tudjunk.
Az Elejétől a végéig gyorsan olvasható könyv, könnyedebb és komolyabb részekkel, önmagunkkal való szembenézéssel, észrevétlenül kezdődő barátsággal, sok zenével és egy „utolsó kitartott hanggal”.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Fordítás: Tóth Emese
Ahogy ott hajlítja, teszi és rakja, évről-évre untalan bolognai spagettit eszünk mi mindannyian. Lehelem tele szájjal, ettől jobbat soha már. Tekerem közbe benne a villát, húzom untalan, bolognai szerelmem, fogadj el, s szeress újra. Közben szóljon szája, vidám tánca, ugorj, pörögj, ropjad drága.
Járjad így, járjad úgy, ó te drága kéj úr. Bolognai spagetti ízed néha felvidul, színed néha elpirul. Ettől jobbat soha már. Leteszem a villát, de még annyit kérek: Szerelmem fogadj, s szeress újra, ó bolognai spagetti.
