2019. november 7-én mutattuk be a gödöllői városi könyvtárban Feketéné Bencsik Julianna harmadik könyvét, az Olvadó jégkristályokat. Julika már szinte a kezdetektől részt vesz az Irka munkájában és kérdésemre válaszolva elárulta, hogy ez a regény ötlete is egy irkás házi feladatból született. Míg korábbi két kötetet önéletrajzi ihletésű volt (A XX. század gyermeke voltam, Ablakok), az új kötet szinte teljesen fikció.
Azért szinte, mert bár a szereplők és a történet teljes mértékben a képzelet szüleménye, a könyv bizonyos elemei sok szállal kötődnek a regény írójához. A helyszínek például Julika életének kedves emlékeihez kapcsolódnak, a gyermekkor Kőrös vidéke, és a felnőttkorban nagy szerepet kapó Mátra, melyeket férje, Fekete József is többször megörökített festményein.
Az író férje más vonatkozásban is előkerült a könyvbemutatón. A regény négyes nézőponti felosztásában az egyik elbeszélő ugyanis az álmait meséli el, melyek sorra beigazolódnak a regény cselekményében. Julika elmesélte, hogy a férje évtizedeken át vezetett álmosnaplói adták az ötletet ehhez a szálhoz, majd az esten néhány valós részletet is felolvasott férje kockás füzeteiből.
A regény témájában több fontos problémát dolgoz fel, gyermek elvesztése, szülők elvesztése, identitás keresése, megfelelni vágyás, leszakadás, minden szereplő nehéz utat jár be, míg megtalálja a saját lelki békéjét.
A regény címe és borítója is szóba került az est folyamán, mivel a felhő allegóriája végigvonul a regényen, így igazából nem volt túl nehéz a megfelelő cím kiválasztása, mely aztán segítette Kolozs Kittit is a borítótervezésben. A fiatal lány, aki maga is Irka tag, régóta foglalkozik borítótervezéssel, és beavatott minket a munka kulisszatitkaiba: hogyan lehet borítót tervezni egy olyan könyvhöz, amit még el sem olvasott? A szimbólumok nagyon fontosak a megformálásban, Kitti általában nem saját fotókkal dolgozik, de az Olvadó jégkristályokhoz saját fényképét szerkesztette meg.
A kötelező kérdés sem maradt el a végén, mi lesz az író következő munkája. Julika már tervezi következő regényét, melynek témája igen aktuális: a külföldre költöző fiatalok sorsát szeretné feldolgozni, párhuzamba állítva a mai tendenciákat az 56-os történésekkel, amikor szintén sok fiatal ember hagyta el az országot.
Arisztotelész írja a Poétikában: “A művészet legfőbb feladata, hogy mélyreható igazságokat fogalmazzon meg az életünkről.” E könyv szerzője ehhez hozzáteszi: az igazságnak akkor is ki kell derülnie, ha ezzel másoknak fájdalmat okozunk.
Feketéné Bencsik Julianna Irka tagnak 2019 őszén jelent meg harmadik kötete, mely a korábbiaktól eltérően most egy fiktív regény. Szereplőinek élete nemvárt fordulatokból áll, álmok, jóslatok, titkok, várakozások lengik be a könyv atmoszféráját, és vezetik a cselekmény szálát.
A könyv bemutatójára 2019. november 7-én kerül sor 18 órakor a gödöllői városi könyvtárban.
Ritkán olvasunk verset. Talán azért, mert a túlmagyarázott iskolai verselemzések jutnak a versekről eszünkbe. Talán azért, mert úgy érezzük, nem fér bele a hétköznapi kis életünkbe a líra emelkedettsége. Vagy, mert nem értjük a kötelezően modern művészeteket, valahol lemaradtunk.
Belelapozva Kemény István legutóbb megjelent Nílus című verseskötetébe, mindezek a kibúvók semmivé lesznek. Ezek a versek se nem életidegenek, se magyarázatra nem szorulnak. Olyanok, mint egy jó, őszinte beszélgetés, valakivel, aki érti a problémáinkat. Szó van bennük elmagányosodásról, gyerekek és eszmék elengedéséről, a Nílusként áradó, vagy csak tovafolyó életről, „pár csepp cinizmus és lórúgásnyi öniróniá”-val. Kemény volt-e a Kemény est? bővebben… →
Az Országos Könyvtári Napok keretében Bojár Cassino: Vakri című könyvének bemutatójára gyűltünk össze október 4-én az olvasóteremben.
– Honnan a címválasztás? – kezdte a beszélgetést Istók Anna, és mindenkit arra buzdított, hogy a könyv ismerete nélkül próbáljuk kitalálni. A megfejtés mindjárt a kötet elején található:
„Volt egy ismerős családnak két lánya meg egy fia, akik már a gimnáziumot nyűtték, amikor született egy kishúguk. Arra utalva, hogy öregecske szüleik őt már a maradékból kapargatták össze, el is nevezték vakarcsnak. Kedves, cserfes, szép kislány volt és nem haragudott, ha vakrinak becézték. Ő jutott eszembe, amikor könyvem címén töprengtem. Én is úgy gondolom ez lesz a harmadik, és egyben utolsó könyvbe szedett írásaim gyűjteménye, ezért összekapartam-vakartam, amim még maradt a ládafia alján.”
János a Vakri első fejezetét önmagának gyűjtötte össze, s mindjárt a beszélgetés elején leszögezte, hogy ő nem tud, és nem is akar divatosan írni. „Az én történeteimben nem találsz szado-mazót, gyilkos szektákat, vagy zöld kis emberkéket. Ezért az én történeteim békések, túlnyomó részt megtörténtek, vagy megtörténhettek volna.”
A 2. fejezet is a saját életéből merítődött: IV.B. Mindhalálig. A gimis évekről szól, az 56-os érettségivel, az évfordulókon elhangzott beszédekről, és a gimis barát bugaci tanyáján rendezett emlékezetes találkozókról.
– Hogyan kerültél az írókörbe? – adódott a kérdés, a 3. fejezet – IRKA – kapcsán.
Jó pár évvel ezelőtt János meglátta az Irka írói kurzus felhívását, és gondolkodás nélkül elsőnek jelentkezett. Szerinte az írás lehetőség a kiteljesedésre, amihez társakra, barátokra van szüksége.
Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a próza mellett a lírában is remekel. A 4. fejezetben versei olvashatóak, a gimis évektől napjainkig. Közülük kiemelendő a „Slam poetry” pályázatra készült mű, amit János most is előadott. Halad a korral, mutatta tetovált alkarját, s így kérte a hallgatóságot, hogy „ha nem érted, ne bánkódjál, de ha tetszett majd lájkoljál.”
(János humorát ismerve, bíztam benne, hogy a tetoválás nem valódi.) Köszönjük Ilona padlizsánkrémes falatkáit, a könyvtár vendégváró pogácsáit és süteményeit, a vodkát és borokat.
Gratulálunk a Vakrihoz, és bízunk benne, hogy maradt még egy negyedik kötetre való vakarék abban a ládafiában
“…ha írni kell, hát írni kell. Senki ne fogja vissza magát. De tudnia kell, hogy annak számtalan feltétele, útkacskaringója, fel és leszálló, kedvező és kedvezőtlen áramlása van térben és időben. És nem is mindig kívánatos nagynak neveztetni. Mondják, a papír mindent elbír. És milyen igaz. Hitler is írt könyvet… Kell-e hát ácsingózni a nagyság, az ismertség nimbuszára? Lehet-e ez mércéje a jónak, örökkévalónak? Dőreség!
Ma már tudjuk, a világegyetem sem örökkévaló, idővel semmivé lesz. Erre persze sokan mondanák: jó rendben van, vállalom, csak legalább addig ne felejtsenek el. Pedig csak azt nem felejtik el, akit soha nem is ismertek. Menj a könyvtárba, nézz végig a könyvek sokaságán. Hány olyan van ott, amit soha, senki nem kér ki, nem olvas el? Csak ott van. Mert valaki megírta, valaki kiadta.
Kriminek is rosszt azt remélni: valamikor a földi élet végeztén meglátogatja a maradványokat egy idegen bolygó szülöttje, aki már csak az én könyvem tépett, szélfútta példányát találja. Az meg egyenesen tragédia lenne, ha ebből akarna következtetni az elpusztult civilizációra…”
A belépés ingyenes!
Az esemény nyilvános, melyen kép-és hangfelvétel készül.
Amit Isten el akart mondani az emberiségnek, azt mind odatette az orra elé, hogy észrevegye.
Azt, hogy Béla ismeri-e a fenti Coelho idézetet nem tudom, mindenesetre terülj, terülj asztalkát varázsolt az orrunk elé július 10-én, az Irka évadzáró partiján. Amíg szorgalmasan és nagy-nagy élvezettel sütögette a több napja pácolt tarját, marhahúst, kolbászt és zöldségeket, addig Panni elégedetten összegezte az I. félév örömteli eseményeit: két nagy terv vált valóra. Öt év várakozás után februárban megjelent Enid „Felkapkodott gyöngyök” c. kötete, júniusban pedig megnyílt közös kiállításunk a GÖMB alkotócsoporttal „Artjárás” címmel. Az itt látható művek szerepelnek majd verseink, prózáink mellett az őszre tervezett kötetünkben, amihez egy új művészeti alkotóközösség, a Gödöllői Fotós Kör segítségét kértük. Az Irka II. féléve igencsak bővelkedni fog könyvbemutatókban, nemsokára János, Julika és Panni új regényét köszönthetjük és csodálhatjuk majd meg. Galló Kovács Zsuzsanna: Évadzárás Bélánál Coelho nyomán szabadon bővebben… →
2019. május 24-én délután az autópályán, mostanában általános gyakorlat szerint, valamilyen hozzánemértésből adódóan olyan időszakban is dugó tudott keletkezni, amikor nem szokott. Így, miután este a Vígszínház környékén parkolni legalább akkora művészet, mint a színészet maga, öt perccel az előadás kezdete előtt estem be a jegyirodába. Nem sok jót ígért, hogy nem volt ott senki, de aztán végül, a pénztárosnő javaslatára, inkább egy földszinti pótszékért fizettem 2500 forintot, mint egy rendesért az erkélyi magaslesre. Ugyan a színpadi helyzetnek megfelelően mozgatott thonet székemről, amit magam vittem be a terembe, csak a színpad nyolcvan százalékát láttam, ez csak néhány jelenetben korlátozta, akkor is csak a hallásban, az élményemet. Ez volt az évadban az utolsó előadás, így talán ezért is volt totális teltház. Nem tudtam kihasználni a jegyszedőnő javaslatát, hogy üljek be valami jó üres helyre, mert olyan nem volt.
Az IRKA (IRodalmi KerekAsztal) és a GÖMB (Gödöllői Művészbarátok) alkotóinak közös kiállítása a művészetek átjárhatóságának méltó bizonyítéka. Festett szavak, írott festmények, közös inspiráció jellemzi a két művészeti csoportosulás közös tárlatát.
Váraljai-Bátki Margit zeneművész megnyitó beszédében a művészetek átjárhatóságágának evidenciáját bizonygatta. A kiállított alkotások megmutatják, hogy „a kapcsolódási pontok működnek, az ihletből és az egymásra ható szellemi energiából izgalmas eredmények, kiváló művek születhetnek. Köszönet az IRKA és a GÖMB tagjainak azért, hogy bármilyen evidens is ez az átjárhatóság, felhívták rá a figyelmet ezzel a kiállítással.”
Az IRKA szerzőinek verseiből Csorba János és Kővágó Éva olvasott fel, Maros Ottó jazz zongorista hangulatos improvizációja kíséretében. A könyvtár zöld teraszán fogadás várta az érdeklődőket. A tárlat tüzetesebb megismeréséhez nagyban hozzájárult az IRKA vezetőjének, Istók Annának a keresztrejtvénye, amit az egyes alkotások beható tanulmányozása után lehetett megfejteni. A kiállított művek jól érezték magukat a vidám hangulatban, amit a Múzeumok éjszakáján ki-be áramló tömeg teremtett.
A kiállítás egész nyáron megtekinthető. A szervezők kíváncsian várják a közönség észrevételeit, gondolatait a művek mellett felfüggesztett színes noteszekbe.
Az alkotók:
Ízelítő a művekből:
Az Irkások saját kézírásos verseit és a Gömbösök alkotásait szerkesztette Lőrinc Ferenc
Dercsényiné Horváth Gabriella: Különböző változások
(Wolfgang Amadeus Mozart: Symphony No. 36 in C major, K.425 Linzer és Franz Joseph Haydn: Mass in D minor, Hob.XXII:11 Missa in Angustiis)
2019. március első napján újra a Vatroslav Lisinski Koncert Teremben találtam magam. Közel tíz éve, hogy hónapokat dolgoztam Zágrábban, akkor több mint két tucatszor voltam itt, a legkülönbözőbb koncerteken. Szabad estéimen a népzenétől a modern dzsesszig mindenféle zenét hallgattam itt.
A legemlékezetesebb élményem, talán, a Zágrábi Filharmonikusok, számomra ismeretlen, horvát klasszikusok műveit bemutató sorozatának előadása volt. Azon az estén, az akkori horvát köztársasági elnök mögött ültem, ingyen jeggyel, amit a pénztáros adott. Már ismert mint törzsvendéget, valószínűleg ezért kaptam, többször is, valamelyik nagykövetség fel nem használt tiszteletbelépőiből. Sok jó zeneszerző van, akinek zenéit nem ismerjük, pedig a szülőhazájukban joggal büszkék rájuk.
A mai előadás a Zágrábi Filharmonikusok miatt keltette fel érdeklődésemet. A vendégkarmester Gabriel Bebeselea, közreműködik az Ivan Goran Kovacic Akadémiai Kórus[1]. A program: Mozart: 36. szinfóniája és Haydn Nelson Miséje.
Fárasztó nap után ülök be, kicsit korábban érkezve, a nagyterembe. Végignézem, amint a zenekar felveszi a munkát. Itt van elég hely a lábamnak, és most mellettem sem ül senki. Jól esik a semmittevés.
A Mozart darab olyan mint egy könnyű, hűsítő tusolás. Teljesen felüdülök tőle.
A négytételes szimfónián – ami egy azok közül, amiket germánnak neveztek – állítólag látszik Haydn hatása, de én ezt a művet is igazi Mozartnak érzem. Mozart az a szerző, akinek zenéje vezetett el engem a komolyzenéhez. Műveiben van valami semmi máshoz nem hasonlítható természetesség. Azt sem gondolom, hogy jogos lenne a műre a „hanyatt-homlok” jelző, amit maga a szerző akasztott rá, mert nagyon is kerek, pezsdítő, megragadó zenéről van szó. Az első, az Adagio-Allegro spiritoso tétel lassú bevezetéssel indul, de összességében mégis a mozgalmasság jellemzi. Lubickolnak is benne a zenészek. A második, a Poco adagio tétel olyan mintha egy odaadó szerenád lenne, jó elandalodni rajta. A harmadik, a Menuetto tétel úgy szólal meg, mintha a névadó tánc harsány, vérbő paródiája lenne. Humorát az előadók is láthatóan értik és élvezik. A negyedik, a Prestó tétel, vidám karneváli hangulatú fináléja friss, derűs hangulatban zárja a művet.
A szünetben nézem a közönséget. Többségben vannak a nálam idősebbek. A közönség majd kétharmada nő. A férfi vécében nem is kell sorban állni. Hamar visszamegyek a terembe, így végig követem, amint felállt a körülbelül száz tagból álló akadémiai kórus. Az énekkarban kisebbségben vannak a férfiak. Az jár a fejemben, hogy több fiatal nő van a színpadon, mint a nézőtéren. Az is jelez valamit, hogy a második részre kibővülő zenekarban viszont – még – több a férfi. Az orgonát is próbálják. Az előkészületek jelezik, hogy a megszólaltatásra váró Haydn mű nagyszabású. Amikor az énekesek is bejönnek és elhelyezkednek, a köpcös, Liszt hajú, fiatal román karmester intésére felhangzik a zene. Túl a könnyű tusoláson, várakozással telve várom az áradó zuhanyt. Meg is jön.
A Haydn mű hangszer-apparátusa gazdag. A szerző utolsó miséinél szinte tobzódik ebben a változatosságban. A mű szövegének eredete, kissé átírva ugyan, a katolikus egyház latin miséje. A Nelson megnevezés szerintem érdektelen, ahogy a „Missa in Angustiis” cím sem igazán fontos. Jó lenne, ha a szorongattatás, félelem mindenkiben csak olyan hatást keltene, mint a szerzőben. A hat részből álló mise minden magát az élménynek odaadni képes hallgatót elragad, hittől függetlenül. A nyitó tételben, Kyrie („Uram, irgalmazz”), jól szólnak a fúvósok. A Gloria („Dicsőség”) lassú középrésze, valóban a világ bűneit megszenvedő Jézus felidézése. A Credo-ban („Hiszekegy”) a gyors, lassabb és újra gyorsabb, jó érzékkel váltja egymást. A Sanctus („Szent vagy”) melankóliája felemel. A Benedictus („Áldott, aki jön az Úr nevében”) megvillantja a világosság eljövetelének ígéretét. Végül az Agnus Dei („Isten báránya”) szólista kvartettje hatásosan készíti elő a záró kórus monumentális megszólalását.
Az énekesek hozzák, amit kell, az elemi hangzású kórus és a zenekar összhangja biztosítja a megszólalás hatásosságát. Katartikus, amikor a mű végén a kórus ragyogva zengi „Dona nobis pacem” („Adj nekünk békét”).
Az előadást nem fergeteges, de azért decens taps követi. Nem hangzik el ráadás, de ez nem okoz hiányérzetet, mert a kapott élmény kitölt. A ruhatárban, elnézve a jegy számomat, rossz sorba állok, amit a fantasztikus lábú ruhatáros lány mosolyogva fogad, és szó nélkül megy át a megfelelő részbe a kabátomért.
Már a villamosra várva elégedettség tölt el, hogy a kimozdulás mellett döntöttem, hogy a koncertlátogatást választottam a korai lepihenés helyett. Már-már olyan érzésem támad, mintha szabad lennék.
2019. november 7-én mutattuk be a gödöllői városi könyvtárban Feketéné Bencsik Julianna harmadik könyvét, az Olvadó jégkristályokat. Julika már szinte a kezdetektől részt vesz az Irka munkájában és kérdésemre válaszolva elárulta, hogy ez a regény ötlete is egy irkás házi feladatból született. Míg korábbi két kötetet önéletrajzi ihletésű volt (A XX. század gyermeke voltam, Ablakok), az új kötet szinte teljesen fikció.
Azért szinte, mert bár a szereplők és a történet teljes mértékben a képzelet szüleménye, a könyv bizonyos elemei sok szállal kötődnek a regény írójához. A helyszínek például Julika életének kedves emlékeihez kapcsolódnak, a gyermekkor Kőrös vidéke, és a felnőttkorban nagy szerepet kapó Mátra, melyeket férje, Fekete József is többször megörökített festményein.
Az író férje más vonatkozásban is előkerült a könyvbemutatón. A regény négyes nézőponti felosztásában az egyik elbeszélő ugyanis az álmait meséli el, melyek sorra beigazolódnak a regény cselekményében. Julika elmesélte, hogy a férje évtizedeken át vezetett álmosnaplói adták az ötletet ehhez a szálhoz, majd az esten néhány valós részletet is felolvasott férje kockás füzeteiből.
A regény címe és borítója is szóba került az est folyamán, mivel a felhő allegóriája végigvonul a regényen, így igazából nem volt túl nehéz a megfelelő cím kiválasztása, mely aztán segítette Kolozs Kittit is a borítótervezésben. A fiatal lány, aki maga is Irka tag, régóta foglalkozik borítótervezéssel, és beavatott minket a munka kulisszatitkaiba: hogyan lehet borítót tervezni egy olyan könyvhöz, amit még el sem olvasott? A szimbólumok nagyon fontosak a megformálásban, Kitti általában nem saját fotókkal dolgozik, de az Olvadó jégkristályokhoz saját fényképét szerkesztette meg.
A kötelező kérdés sem maradt el a végén, mi lesz az író következő munkája. Julika már tervezi következő regényét, melynek témája igen aktuális: a külföldre költöző fiatalok sorsát szeretné feldolgozni, párhuzamba állítva a mai tendenciákat az 56-os történésekkel, amikor szintén sok fiatal ember hagyta el az országot.
