Nemrég valaki közülünk hatalmas terhet vett a vállára. Csendben cipelte, zokszó nélkül hordta a szívében, gondolatai csak akörül jártak, hogyan tudná ezt a nagy megmérettetést a legjobban teljesíteni. Erőt adott hozzá a hosszú, sohasem múló szerelem és a kötelességtudat, ezt a munkát el kell végeznie! Kitartása, akaratereje sikerre segítette, a nagy munkát letette egy múzeumba, igaz Pásztóig kellett vinnie. Férje több festményét (nógrádi várak) és kagyló-csiga gyűjteményét a múzeumnak ajándékozta, az emlékkiállításra könyveiből, jegyzeteiből, szakcikkeiből, kitüntetéseiből, fényképeiből állított össze egy anyagot,
melyeket tárlókban láthat az odalátogató. Szolnoki Irma: Ez nem csak egy kiállítás bővebben… →
Eddig is itt ültél közöttünk minden IRKA találkozón. De most ez az este a könyvtárban csak rólad szólt – ezt bírtad, ugye?
Az igazgatónő köszöntött először, még a színes sapidat is megdicsérte. Tényleg jól állt neked. De jól áll a parókád is, a konyakszínű. Legközelebb nyugodtan jöhetsz abban, vagy akár kopaszon is, ha úgy kényelmesebb.
Aztán Julika, Irma, Panni olvasták fel rólad szóló írásaikat. Na, mit szólsz, rólad írnak az irkások, nem semmi.
Aztán meg beszélgettünk a könyvedről Pannival. Hogy mekkora élmény volt azt a majd háromszáz írásodat elolvasni. Melyik a fő kedvenc, a Nelli néni temetése, vagy a Tükörcsók? A szonettek vagy a pajzán verseid? Akadt jó pár, amit nem is ismertünk eddig. Persze, te mindig fel akartad őket olvasni – de mire elég az a két óra, péntek esténként, hattól nyolcig?!
A könyvbe is csak nyolcvan írásod fért bele. A válogatás miatt kicsit morogtál, miért nem lehetett mindet belevenni? Az már jobban tetszett, mikor Kenéz Árpi, Márta és János olvasta fel a verseidet. Örültél, ugye, hogy a tisztelt publikum nevet – azt meg elviselted, hogy voltak, akik a szemüket törölgették. Sokan eljöttek, akiknek hiányzol. Volt kolléganőid mondták, hogy használják még a gyerekeknek készített rajzaid.
Remélem, elégedett voltál velünk, végig vidámak maradtunk. De azt nézd el nekünk, hogy még mindig keressük a válaszokat a miértekre. Azt mondod, nem figyelünk eléggé? Te megírtad nekünk? Például a Négy életemben, amit a négy lányod olvasott fel? Nagyon büszke voltál rájuk, láttam az arcodon.
Mint mindig, most is alig bírtad kivárni, hogy végre rád kerüljön a sor a felolvasással. Mekkora ötlet volt ez már megint Erikától, hogy elhozta azt a videót, amin mind ott vagytok, régi irkások!
Na, és mit szóltál azokhoz a borsókrémmel megkent, vadítóan zöld szendvicsekhez? Elkérted a receptet Anikótól? Hogy mindenkitől kéred? Jó, igazad van. Ki kell próbálni mindent, nem csak az írásnak élünk.
Bár ezen az estén ez volt a legfontosabb. A könyved, a Katus-tervezte, enidesen színes borítós könyved, amit hazavihettünk mindannyian magunkkal. Amiben megmutathatod végre százféle önmagad.
Kuncogsz, hogy maradt még így is meglepetésed számunkra? Látom. Most kaptam Árpitól ezt a két verset, amiben párbajoztok egymással. Ragyogó csörték, mindkét oldalon.
Kenéz Árpád: Impressziók egy boszorkányról
Az álombéli tünemények harca kifárasztott
egy cserzett arcát bámuló parasztot.
Reggeli teaillat száguld keresztül a koponyán,
megcsúszott a tekintet egy járdán átbillenő pocsolyán.
A borosüveg lencséjén keresztül bókol a rizs bugája,
Mérgezett szag esik le az erkély mélyén a Dunára.
Egymáshoz csattogva érnek a pálcikák fa ajkai,
Porhangú éneket árasztanak az öreg komód fiókjai.
Pacsirtafű dalolászik talán száraz koporsójában néha?
Vagy a magány költötte verseket sóhajtja egy léha,
mahagóni Piperedoboz púdernélküli csontváza?
Vagy egy ártatlan sósrúd zörög zacskójába zárva?
Megvakult, gágogó háziszárnyasok törnek a felszínre,
Kávéképű, elolvadt csészefülek vágynak a tejszínre.
Mágnespántlikák díszítik az idegből szőtt takarót,
Macskaléptek verik tarkón a szívre irányított fakarót.
Gödöllő, 2008. október.
Emericzy Enid: Impressziók egy Kenéz Árpádról
Semmi álom és semmi fáradtság,
Testén észrevenni a fák zöld lombozatát,
Teaillatú csak, ha igazán szomjas,
Éppen átgázolt egy-két pocsolyán.
Bort, ha inna, rizsre gondol közbe’
Gondolatában mérgek szállnak,
Ajkai csattogva keresik élelmüket,
Régi komódok titkai emésztik szívét.
Még nem vak, látja a libák szárnyalását,
Még tudja, az igazi kávéhoz a tejszín se rossz,
Mágnesként önmaga déli sarkába,
Macskák döfik majd az északi fakarót.
2009.06.13.
“…nagy kegyelem az, ha az embernek nemcsak képessége, hanem lehetősége is van arra, hogy megmutassa, mi minden lakozik benne…”
Ascher Tamás Háromszéken[1], Katona József Színház
Engem tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel, ki ejtette teherbe a külhoni magyar színésznőt. Valódi kérdés az, szülessen-e meg a nem mindkét szülője által várt gyerek. Lényegi dilemma az is, hogyan kezelhető az elhagyottság. Az pedig már igazi dráma, hogyan jut el valaki az öngyilkosságig. Máté Gábornak és Ascher Tamásnak nem nemzőképessége izgat, hanem színpadi működésük. Szerencsére az utóbbi sok élménnyel gazdagított már. Pintér Béla munkái csak az utóbbi években kerültek a látókörömbe. Ez nem azért van, mert nem követem az alternatív színjátszást – már a múlt század nyolcvanas éveiben is nagy élvezettel vártam alternatív Godot-kra, különféle előadásokon –, hanem azért mert így alakult. Néhány hete, a Bajnok megtekintése után határoztam el, hogy megnézem az Ascher Tamás Háromszéken című előadást is. 2018. november 7-én, kimerítő és hosszú munkanap után, az Andrássy úton visszafordulva csíptem el egy parkolóhelyet, a kiskörúthoz közel. Éppen hétre, fáradtan estem be a színházba. Szokásom szerint, most sem volt jegyem. Állóhelyet azonnal kaptam. Dugig telt ház volt, így most tényleg végig álltam a kétórás darabot, amit – ellentétben a szórólapon jelzettekkel – egyfolytában játszottak. Ez a fizikai próbatétel érzékenyebbé tett a minőségre. A darab közben csak egyszer ültem le a lépcsőre, egy hosszabb dialógus idejére nélkülözve a teljes színpadi rátekintést. De a következő „néptánc betét”, amit a színészek nagy élvezettel adtak elő, felállított. A darab népiesch-ség paródiája építő jellegű. Nem lenéző, hanem helyrerakó.
Csehovtól – nehezen magyarázhatóan, de mégis nagyon is érthetően – nem tud szabadulni a teátrumi világ. Mindig műsoron van. Életemben, különböző nyelveken – oroszul több változatban is – tucatnyi Három nővér-t láttam. Mindenkinek, aki rendezőnek gondolja magát, van saját verziója. Ebben a darabban fél tucat rendező játszik különféle módon – mi más lehetne a „színház a színházban”, mint a Három nővér. Már csak azért is, mert azzal jól lehet rendező férfiként színésznőt fogni. A darab végén, a csak narratívan jelzett végkifejletben, a teherbe ejtett színésznő végez magával. Nézői belsőmből ösztönös neheztelés árad ezért Máté felé. Hiába a sok paródia, Pintérnél mindig könyörtelenül helyet követel magának a való élet.
Bezerédi Zoltán saját magát is a tőle megszokott hitelességgel és színvonalon hozza. Keresztes Tamás Ascher-figurája azt ábrázolja, amit én eddig gondoltam a rendezőről. (Többet vártam!?) Fekete Ernő Mátéja életszerű, egyaránt jól ragadja meg a köznapiságot és az emelkedettséget. Mikor először színre lépett, elborzadtam Jordán Adél erdélyi színésznő alakításának túlkarakterizáltságán. Be kell vallanom, hogy még a ripacs szó is agyamba villant. De ahogyan haladt előre az előadás, játéka valamilyen értelemben megragadta figyelmemet. Az önmagát zárójelbe helyező, de olykor mélyen autentikus nőciségével végül is döntően járult hozzá a darab rám gyakorolt hatásához. Van egy olyan érzésem, hogy a nő színészek valahogy jobban értik Pintér Bélát. Ez ebben az előadásban is így volt. Néhány férfi szereplő valahogy kiesett a megteremteni kívánt atmoszférából. (Miközben valószínűleg arra gondolt, hogy a szamovárt is zseniálisan el tudná játszani a Három nővérben). Pintér, mint színész is, csak férfi, ebből a szempontból. A két személlyel játszatott igazgató érdekes és talányos rendezői élmény (és vélemény?). A próza, zene, tánc a helyén van. Az élő zene élvezetes. Tapasztalatom: állva, rogyadozó térddel is, lehet élvezni a produkciót.
Ha nem sajogna a lábam, én is tapsolnék, de az ütemes és tartós tenyérzenét már az előcsarnok egyik kényelmes székében ülve hallgatom végig. A néptelen kávézóban az utcafronti ablak melletti asztalnál az igazi Máté Gábor beszélget átszellemülten egy érett, szépsége teljében lévő nővel. Mikor, rövid ücsörgést és friss ímél-nézést követően, már a tömeg kiáradása után elhagyom a helyszínt, az ablakon át még egyszer megnézem a beszélgetőket. Most bizony irigylem Mátét, aki mellesleg kortársam. Mire a kocsihoz érek, teljesítem az okostelefon egészségprogramja által mára ajánlott tízezer lépést. Jó nap volt.
Lőrincz Ferenc festőművész kiállítása a Levendula Galériában
Végtelen hómezők. Tájak szürkében és fehérben. Az egyre laposabb napsugarak és a sík terep bezárta háromszögek változékonysága. Részvétlenül nyúló árnyékok. Szívszorítóan egyhangú, monoton homogén felületek. A horizonton azonban szemmel alig kivehető, távoli piros pont. Van miért küzdeni, van mit elérni. Lőrincz Ferenc festőművész kiállítását mindenki magában nyithatta meg a világnak a „My heart’s in the highlands” meditatív orgonazenével kísért verssoraira. Telitalálat volt a tárlat szokatlan közkinccsé tétele. Ezek a képek szavak nélkül beszélnek, dallam nélkül zenélnek. Miközben szemünk a havas göröngyöket pásztázta, lábunk képzeletben a jeges fehérséget taposta, a nyitott ajtón beszökött a februári váratlan tavasz. Egy gerle burukkolt biztatóan. Apró piros dallam a fehér zenében.
A 2018. december 29-én megtartott remek előadás ismét bizonyította, hogy egy kastély, mint élő kulturális intézmény, igazi fából vaskarika. A gödöllői kastély – Mária Terézia jogi gázszerelője hübriszének szüleménye –, teljesen alkalmatlan huszonegyedik századi kulturális tömegrendezvény céljára. Hogy mégis ezzel kísérleteznek a volt lovardában (sic!) a fenntartók, korunk árulkodó jellegzetessége. Szomorú tapasztalat, hogy a mindenkori „urak” szeretnek az általuk valakiknek vélt „történelmi” elődeik díszletei között pózolni. Egy feudális főúr szolgasereg által fenntartott, „fényűző” lakhelyét nem lehet észszerű költséggel, üzemeltethetően, mai közfunkcióra átalakítani. A józanabb „történelem-értelmezők” a múzeum intézményében vélik megtalálni a „várak” és „kastélyok” mai feladatát. Ez valamilyen mértékben elfogadható lehet. De érdemes meggondolni, nincs-e fontosabb bemutatni való jobbágyaik leszármazottainak, mint a mindenkori „főnemesek” életmintája,. Amit történelemnek neveznek, egyáltalán nem a mai élet tanítómestere.Ujj Béla: Egy hegedű meg egy zongora bőven elég a katarzishoz – Lajkó Félix és Balázs János koncertje bővebben… →
Neked mi jut eszedbe egy cigisdobozról?
Bartos Jankának a szavak, így fogta őket, papírba sodorta és most ezzel kínál meg Téged, hátha rászoksz a versekre.
Gyere el a kötetmagyarázóra, fogyassz legálisan Janka dobozából, és ismerkedj meg a gimnazista költő és az illusztrátor mellett a könyvtár diák írókörével is.
2018. október 11-én délután hatkor, munkám végeztével, éppen Pesten voltam a belvárosban. Hirtelen igény támadt bennem arra, hogy színházba menjek. A Katona József Színházat választottam. A neten láttam, hogy a Bajnok megy a nagy színpadon. Pintér Béla rendezését, a Puccini ihlette darabot, már több mint két éve játsszák. Korábban is szerettem volna megnézni. Tíz perccel kezdés előtt érkezve, a pénztárban egyedüli vásárlóként, sor nélkül kaptam egy állójegyet. Miközben vártam a rendes jegyesek érkezése utáni bebocsátásra, jött egy fiatal társaság, akiknek nyolc jegyéből egy szabad volt. Mondtam a csoport jegyeit átadó harminc körüli srácnak, hogy azt szívesen elfogadom ingyen, mert állójegyem már van. Nem reagált, bement, majd kisvártatva visszajött, és szó nélkül kezembe nyomta a jegyet. Telt ház volt, de azért senki nem állt.Ujj Béla: Mit takar a Köpeny? Katona József Színház: Bajnok bővebben… →
2018. október 13-án este, egy jó délutáni úszás után, elmentem a gödöllői Művészetek Házába. Véletlenül láttam meg a MUZA programjában, hogy egy Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére művére épülő amatőr előadás lesz. Öt perccel a kezdés előtt alig találtam parkolót, de gondoltam, mégis megpróbálok bejutni. Hamar kiderült, hogy az érdeklődés a helyi Szimfonikus Zenekar Remekművek Gödöllőn bérlete aktuális programjának szól, így gond nélkül kaptam jegyet. Ujj Béla: Ki a bolond? Száll a kakukk fészkére… Club Színház bővebben… →
Izgatottan, büszkén és meghatottan készültünk a 10 éves születésnapunk megünneplésére. Kriszti precízen, táblázatban követte a tervezett sós és édes harapnivalók arányának változását, s mindenről kétnaponta tájékoztatott minket. Mindenki beleadta szívét-lelkét a sütésbe-főzésbe, és amikor a várva várt napon, október 9-én délután a könyvtár kistárgyalójában megláttam a szendvicsektől, több kilónyi pogácsáktól és ínycsiklandozó süteményektől roskadozó asztalokat, a „Lakodalom van a mi utcánkban…” magyar nóta jutott eszembe, gyermekkorom falusi lakodalmaira emlékeztetve. Galló Kovács Zsuzsanna: IRKA 2008 – 2018 bővebben… →
