Erdélyhez köt a gyerekkor, az emlékek, amik azzá tettek, aki vagyok. Gödöllőhöz az írótársak, az IRKA közössége.
Szeretek történeteket mesélni. Míg írok, úgy érzem, van kinek.
Csak nagyon hozzá nem értő emberek képzelik, hogy a macskák nyelve a nyávogás. Az csak eszköz a butább fajok megtévesztésére.
Egymás között a macskák testbeszéddel kommunikálnak. Ha nem akarunk teljesen kiszolgáltatottak lenni, jobban tesszük, ha mi is megtanuljuk.
Először is erősítsük meg a kettőnk közti bizalmat. Nem elég szeretni a macskát: meg is kell értetni vele, hogy szeretjük.
Ha ránk néz hipnotizáló macskaszemével, hajoljunk hozzá közel, és lassan csukjuk be a szemünket, mintha egyszerre mindkettővel kacsintanánk. Ez olyan, mint embereknél a puszi. Érdemes kipróbálni, a macska el fog olvadni tőle. Sacival mi ezt a mutatványt már odáig fejlesztettük, hogy néha viszonzásul mély érzéssel megnyalja az orrom hegyét. Ebből tudom, hogy közeli családtagjának tekint. Meg abból, hogy pont úgy fúrja be magát a poláromba, mancsával dagasztva az anyagot, halk dorombolással, ahogy a kiscicák bújnak az anyjukhoz.
A teljes tananyag (novella) elolvasható a Darwin parázik c. Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Lehet, hogy kell ez a kis kesernyés utóíz egy jó szilveszteri buli után, amikor kicsit többet ettél, ittál, táncoltál vagy csak nevettél a megszokottnál. Ünnepelted az elmúlt évet, amikor sikerült. Amikor megláttad, megismerted, megszerezted, elkezdted vagy be is fejezted, amikor elérted azt, amit akartál.
Így van ez az írás mámorával is. Az alkotás láza régen elmúlt már, nem is emlékszel rá, milyen volt, amikor kavargott a fejedben az a sok gondolat – ami leírva tetszetős lett ugyan, de mégis, kicsit már idegen, nem csak a tiéd. És aztán jött az a sok minden, ami már nem teremtés, csak munka. Szerkesztés, javítás, nyomtatás, kiadás, bemutatás. Persze, jó kézbe venni a saját könyvedet, főleg, ha ez az első. De ráment ugyanannyi, sőt jóval több idő, mint az írásra. És az eufória mögött, amit el is vár tőled a világ, ott gyűlik az a keserű másnaposság-íz, hogy talán nem kellett volna ennyire elengedned magad, ennyit bulizni, mert mintha elvenne valamit abból az örömből, amit ünnepelsz.
Nehéz letenni azt a pezsgős poharat. Mert mi van, ha nem marad a boldogságból semmi, amikor kijózanodunk? Ha kiderül, hogy nem esik már jól az átforgolódott éjszaka után hajnalban elfogyasztott gondolatébresztő zöld tea? A sokadik egyre feketébb kávé? Ha nem lesz már ízük a hétköznapoknak? Ha jövőre nem lesz mit ünnepelnünk…
A legtöbb, amit tehetünk, hogy elfelejtjük gyorsan a pezsgő mámoros ízét is a másnaposság kesernyésségével együtt, és körülnézünk, hátha született szilveszter éjszakáján valaki vagy valami, ami átment bennünket egy újabb reggelbe. Ennél messzibbre tán nem is érdemes tekinteni.
Még ma reggel is…
Visszhangzik a koponyámban a Jingle bells, mintha egy pléhharangot kongatnának benne folyton, reggeltől estig. Minél inkább nem akarom, annál hangosabban szól. Fütyörészem a zuhany alatt, dúdolom főzés közben, hallgatom rádióban és hangszórókból, több mint egy hónapja. Még ha jó volna, akkor is émelyítene ennyi jóság. Még ha csodás volna is, agyonnyomna ennyi csoda.
Úgyhogy nem a karácsonyi csodát várom már, csak azt, hogy elmúljon végre ez a csilingelés, meg tudjam hallani ismét magam- és mások gondolatait.
Addig is számolok, hátha ez elnyomja a bőszen bokázó ritmust. Mennyi jogdíj járhat a Jingle bells szerzőjének? Bevásárlóközpontok plusz üzletek száma szorozva december harmincegy napjával, óránként minimum két alkalommal? Nyilván ő a leggazdagabb ember a világon… Talán ő az, aki kölcsönöket ad a nagyhatalmaknak.
Akkor már meg is guglizom: kik most a leggazdagabb emberek? Jeff Bezos, az Amazon alapítója. Bill Gates, a Microsoft első embere. Warren Buffett, pénzügyi befektető, akármit is jelentsen ez. Na, végre, valami normális: Amancio Ortega, divatcég-hálózat. Mark Zuckerberg, ezt nem is kommentálom.
És persze megvan a Jingle bells szerzője is: az amerikai James L. Pierpont, meghalt szegényen és sikertelenül 1893-ban.
Mintha már nem is utálnám annyira azt a dalt.
És végül…
Úgy néz ki, a macskáim visszavonhatatlanul utálják az ünnepeket. Idegenek jönnek ilyenkor, és ők sértetten bemenekülnek a hálóban a franciaágy alá. Ott nem érik el őket a lelkesen visítozó gyerekek, a simogatásra vágyó felnőttek. Hűtlen gazdijuk meg a jöttmentekkel törődik, nem velük, akik az állandóságot képviselik az életében. Szemrehányóan pislognak ki a biztonságos homályból, szunyókálnak naphosszat, enni sem szívesen jönnek elő, az ivásról is lemondanak inkább. Teljesen szembemennek az ünnepi trenddel.
Kifinomult idegrendszerük már csírájában jelzi a bajt. Amint szokatlanul sürgölődni kezdek a konyhában, hosszasabban bőg a porszívó és elköltöznek a bútorok a megszokott helyükről, ők máris önkéntes száműzetésbe vonulnak.
Nem tudom, mit csinálhattam akkor, amikor még nem tudtam olvasni. Úgy emlékszem, soha nem érdekelt más, csak a könyvek. A bennük élő világ sokkal valóságosabb volt, mint a saját életem.
Mások még az első szótagokat silabizálták, mikor én az Egri csillagokat olvastam. Még most is biztos vagyok benne, ott voltam én is azon a patakparton, ahol Gergő és Vicuska játszott, és Jumurdzsák ólálkodott a bokrok között. Mersdorf Ilona: Könyvekről, szavakról bővebben… →
Nagy örömmel vettem részt 2016. szeptember 30-án Vörös Eszter Anna legújabb kiállításának megnyitóján a gödöllői Pálmaház Herbáriumában. A különleges helyszín kitűnő kerettel szolgál a különleges képekhez.
A három is kevés. Ennyi idő alatt fejlődni. Továbblépni.
Bár – ugrásszerűen is lehet fejlődni…
*
Figyelek. Befelé, magamra.
Nehogy ne vegyem észre azt az ugrást. Amikor már sokkal jobb leszek.
NAGYON jó!!!
Amilyen mindig is lenni akartam. Tavaly is, a tavalyi három nap előtt.
Bár – tavaly is, egy nappal korábban hazamentem…
*
Kevés a két nap.
Jövőre három napot maradok.
(A 3. nap feladata: naplóírás a tábor eseményeiről Bólya Péter: Az udvar közepe c. novellája szikár stílusában, a feszültség fokozására főleg tőmondatokkal.)
Ez nem is igazán regény, csak egy történet, ami elmondja önmagát.
Egy történet, amit másképpen elfelejtettünk volna, hiszen aki megélte, az is elfelejtette, egyszerűen azért, mert továbbélt. Hagyta, hogy a tegnapokra mindig rárakodjanak a mák, hogy végleg eltemessék a holnapok.
E meseszerű cím után akár úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, szép Erdélyországban, a Morgó hegy oldalában, volt egyszer egy falu, úgy hívták, hogy Uzonkafürdő. De szerencsére Uzonka nem csak volt, hanem megvan most is, sőt, még szép magyar neve is felkerült a falu határát jelző táblára, ami bizony nagy előrelépés a régi időkhöz képest.
Bizonyára megvan még az az embernyi gerendákból ácsolt családi nyaraló is a patak fölötti marton, udvarában a tűzhellyel, ahol flekken sül a parázson, és jóféle szilvapálinka melegíti a flékenyezők nem tűz felé eső oldalát. Talán az a szokás is megvan még, hogy elalvás előtt a gyerekeknek mesét mondanak a Morgó vulkánról, ami így, öregen, már csak a borvizeket bugyborékoltatja a völgyben, de fiatalon szörnyű dolgokra volt képes.Mersdorf Ilona: Az uzonkai csihány bővebben… →
A könyv ünnepének alkalmából vendégül láttuk június 7-én a Könyvtárban Dés Mihály írót, Dés László zeneszerzőt és fiát, Dés Andrást, aki ütőhangszeres zenészként vált világszerte ismertté. A háttérben Dés Marcinak, Mihály képzőművész fiának képeit láthattuk a kivetítőn.
Dés Mihály első két könyvéből olvasott fel részleteket – bár sokkal találóbb volna azt mondani, hogy eljátszotta a szövegeket, hiszen azok előadásában valóságos színpadi jelenetekké nőtték ki magukat. 4 Dés est a könyvtárban bővebben… →
Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.
Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.
Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.
Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.
És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.
Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.
Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.
Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.
És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.
Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.
Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.
Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.