a szerző fotója

A bajt gyökerestől kell kiirtani, megfogadtam, hogy megölöm. Megteszem. Kivágom, kitaposom, a helyét is felszántom és beszórom sóval, mint Karthágót. Ez a legkevesebb.

2002-ben kerültem Gödöllőre. Szokványos, hétköznapi történet, jöttem a család után. Bár máig mondom, én Pesti srác vagyok, azért éltem én korábban is vidéken, oda nősültem. Egyébként meg, ha lenne „ki költözködött többet” vetélkedő, jó eséllyel indulhatnék. Így hozta a sors. Azon a télen éppen Csepelről tettem át székhelyemet e kies kisvárosba. Hova máshova, hiszen a gyerekem márt itt élt a párjával. Felszámoltuk a csepeli panelt, fel a feleségem nagymarosi szülőházát és már is itt voltunk a csendes, nyúlfarknyi, romantikus nevű, Galagonya utcában, ahol alig 15 házszámot kellett megjárnia a postásnak, ha arra volt dolga. Később megtudtam, hogy valamikor a hetvenes években az utcánk még vasúti töltés volt, rajta pöfögött, kanyarodott Szada felé a Kismukinak nevezett gőzmozdony. A ház kétszintes volt, csak néhány éves és egy közepes kert is tartozott hozzá. Hanem a majdnem új falakon kívül nem sok minden volt benne, és a kert is inkább csak gazos, tarackos homok. Sok évbe, sok munkába és még több pénzbe került otthonná varázsolni. De aztán mégis ez lett a csodapalota, mert itt cseperedhettek később az unokák. Bojár Cassino: Párbaj bővebben… →

A becsapódó kő zaja riaszt.
De nem is a zaja,
az idő;
míg leér, hat nap, nyugodtan várom.
De nem is az idő,
a becsapás szelídsége.

Te minden gyanú felett álló,
túlpartról fürkészed a lapos ívet,
hogy sikerült e gyönyörű dobás.
Libbenve száll, ellent sem állok,
nem számítok rá, hogy fájni fog.
Végül, hetedik napon
a becsapódás csendje ünnepi,
isten bennem teremti hiányod.
Hagyom, de meglep.
Úgy tudtam, rád már nem emlékezem.

és még csak nem is a szelídsége
hanem, hogy egyedül állok
a zuhanó kő alatt,
mindig egyedül.
ne tudnám, ki dobta.

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

A kávét is a legyőzött ellenfelek közé sorolom, ezért némi megvetéssel tudok csak róla beszélni.

Több ízben megkísértett, sőt, az életemre tört, de nem bírt el velem.

Az első menetet akkor vívtuk meg, mikor épphogy betöltöttem a tizennyolcat. Nem sikerült az egyetemi felvételim, szüleimet azzal riogattam, hogy meg sem próbálom többször. Inkább leszek fényképész vagy varrónő, abban sokkal több a sikerélmény, mint a tanári pályán. Szüleim meg akarták éreztetni velem az élet nehézségét, ezért „bevittek” a gyárba idénymunkásnak. Helyettes könyvelő voltam hat hónapig. Utána már minden pálya hívogatónak tűnt, így lettem mérnök végül, ahogy apám mindig is szerette volna. Mersdorf Ilona: Megküzdés bővebben… →

a szerző fotója

kiemelt kép: pixabay.com

Nekem az augusztus 20. különleges ünnep, hiszen az ürömi Nagymamám is e napon született. A nyarat nála töltöttük az öcsémmel, a hatvanas évek iskolai szüneteiben. Sokat kellett dolgozni, segíteni, hisz ott volt a háztáji, az állatok és a dolgos mindennapok teendői. Nagymamám örült a segítségnek, én annak, hogy játszva tanulhatok. Anyám gondos tanításai mellé, beléptek Nagymamám és a paraszti életforma tennivalói, többek közt a kenyérsütés.

Élet. Így hívták otthon a búzát és a kenyeret. Különleges, mindenek felett álló helye volt az ételek között. Hamar megtanultam, minden morzsája kincs, eldobni belőle semmit nem szabad. Hát még, amikor először láttam, hogyan készül. Nagyapám lehozta a padlásról a zsákban az előzően már megőrölt búzát, a hófehér lisztet. Nagymama kovászt készített.

– Menj aludni pulyám – simogatta meg fejem – holnap korán kelünk. Pirkadatkor már dagasztjuk a kenyeret. Ha látni akarod, hogy készül, a kakassal ébredni késő lesz!

Késő is lett. Mire felébredtem, Nagymama már hófehér kendővel a fején, szitálja a teknőbe a lisztet. Felgyűrt ingujjal mosolyogva gyúrja egybe a kovászt, a sót, a krumplit és az életet. Kitágult szemekkel ijedten nézem a teknőt.

– Minek ez a sok liszt Nagymama? Ez rengeteg!

– Sok éhes száj jut erre a kenyérre pulya, s a kenyér egy egész hétre lesz!

– Egy hétig? Mi lesz abból egy hét alatt? – Szemem előtt megjelent a bolti kenyér, amit otthon eszünk. Na, ebből én biztos nem eszem a hét végén, nem fogják belém gyűrni, erre esküszöm!

Míg magamban dohogok, Nagymamám már serényen dagaszt. Reng a teknő a kezek súlyától, ahogy püföli, dagonyázza a tésztát. Féltem őt. Egyre szaporábban kapkodja a levegőt, zihál és fújtat. Néha felemeli kezét, figyelmesen öklére néz és dagaszt tovább.

– Ezt miért teszem kislyányom, tudod-e?

– Tudom!- dagadt keblem a büszkeségtől – Anyu tanította már nekem a fánk dagasztásakor. Akkor jó a tészta, ha a tálban van és nem az ujjamon. De Nagymama, hagyja abba, ömlik a víz a homlokáról, még a végén baja lesz. Mit csinálok, ha rosszul lesz itt nekem?

– Ha csöpög a padlás, kész a dagasztás. Tudod, így mondják Szabolcsban, mifelénk. Ha izzad a homlok, már jó a tészta, ezt jelenti.

Lágyan betakarja a tésztát, míg a szakajtókat előveszi. S jön a porciózás. Nézem az öreg, fáradt ujjakat. Hogy tudja mérleg nélkül ilyen pontosan kimérni! Nyolc szakajtó, nyolc egyforma adag. Takarja, bugyolálja a tésztát. Aludni küldi, hadd pihenjen, hadd dagadjon, míg a kemencét előkészíti. Szolnoki Irma: Augusztus 20. bővebben… →

illusztráció: saját fotó

kiemelt kép: pixabay.com

„A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.” (Márai)

Engedjetek elmenni!

Gyermekkorom nagymamámnál eltöltött nyaralásairól rétesek és kelt kalácsok, kacsasültek és kacsamájak fenséges ízei jutnak eszembe.

A nagymamával az otthon dagasztott és kelesztett kenyeret hetente egyszer a pékhez vittük kisütni. A kenyértésztából a kemencében lepény is készült, s az erre ráolvadó kacsazsír íze egyet jelent számomra a gyermekkorral.
A nagymamám gyakorlott mozdulatai természetessé tették a kacsa tömését is. A sült kacsamáj nemcsak nekem volt kedvencem, hanem a falusi búcsúra meghívott vendégeknek is. Galló Kovács Zsuzsanna: Engedjetek elmenni! bővebben… →

illusztráció:pixabay.com

Mindenki tudja, hogy az anyáknak elveik vannak. Mindegy is, ha néha homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, szigorú, sziklaszilárd elveken nyugszik az anyák világa. Ha megkérdezed, miért és honnan is gondolják ezen elveket jónak, miért érzik, hogy így a helyes, megfellebbezhetetlenül igaz, annyit felelnek csak: elvből.

Az én anyámnak is vannak elvei. Az egyik például, hogy nem adunk borravalót étteremben, kávézóban, fagyizóban. Ha annyi az ára, akkor annyit fizetünk. Miért, a közalkalmazottaknak ki ad borravalót? Például, neked kislányom. Hát, szoktam néha csokit kapni az olvasóktól, jobb napokon becsúszik egy üveg bor, az irkásaimtól egy liter pálinka. A „Pali pálinkája” például. Na, az fogalom. Az első írótáborra küldte, 76-os szilva, tölgyfahordóban érlelt, három éve sajog az ínyünk utána. Mindegy, milyen puccos italt iszunk, tavaly például Zsuzsa hozott Reunionból eredeti francia fehér rumot Mojitónak, jó volt az is. Na de a Pali pálinkája! Istók Anna: Az elvekről bővebben… →