23. Önszerveződő társadalom. „… nem hiszek a hivatásos forradalmárságban. Ha szervezethez elsődleges egzisztenciális érdekkel kapcsolódnak emberek, azok érdeke szükségszerűen tér el az önkéntes aktivistákétól, az egyszerű tagokétól. Egy (tömeg)szervezet nem válhat intézménnyé (egy párt sem!), ha azzá válik, megszűnt eredeti funkciójában létezni. A civil társadalom önszerveződő képessége az a talaj, amit meg kell teremteni, hogy abból kisarjadzhassanak, ill. esetleg abba beültethetők legyenek a társadalom szerves intézményei.” … „Az államnak és intézményeinek működnie kell, ez ma mindenkinek érdeke. De a hatalom gyakorlásának új módjait kell kialakítani, a saját képünkre formálva azt, de nem vágyaink, hanem a valóság alapján. A mindenkori hatalom ellenőrzését, korrigálását erős civil társadalom, és annak a hatalom gyakorlóitól független, szabadon szerveződő szervezetei kell végezzék, teret adva azoknak a gondolatoknak is, melyekből a jövő új lehetőségei kialakulhatnak.” … „Ma minden öntevékeny és a társadalmat erősíteni, szervezni képes erőre szükség van, mert hiányzik a bizalom abban, hogy másokkal együttműködve többet lehet tenni magunkért is. Közös forrásaink végesek, de nekünk itt kell egymás mellett és egymással boldogulnunk.” … „A helyi társadalmi intézmények hiányoznak, újjá és újra kell építeni őket.”

(Gödöllői Mindenes, 1989/5 szám, Ujj Béla: Az egyén, a szervezet és a társadalom – Miért kell nekünk önszerveződő társadalom?)

24. Városi tanács. A Népköztársaságban, 1985-től kezdve, a helyhatósági választáson már kötelező kettős jelölés volt. Akkor először, és még senki által nem sejtetten utoljára, minden tanácstagi pozícióra legalább két jelöltet kellett találni. Engem is, aki aktív voltam a helyi közügyekben, megkerestek, hogy vállaljam a tanácstag jelöltséget, a város egyik viszonylag új lakótelepén. Nyugodtan mondtam igent, mert a másik jelölt egy olyan tapasztalt elvtársnő volt, akinek komoly múltja volt már a közéletben. Eljött a választás ideje és kiderült, hogy rám szavaztak többen. Még nem volt olyan kampány, mint mostanában, csak néhány alkalom, amelyeken a jelöltek megjelentek és elmondták elképzeléseiket. Így lettem „önhibámon kívül” a városi tanács tagja. Nem számoltam azzal, hogy ahol egy nő és egy férfi indult, országosan, szinte mindenhol a férfi nyert. Ez a “szabályszerűség” utólag derült ki, a szavazatok adatait elemezve. De, ha már úgy alakult, igyekeztem jól végezni a feladatot, már csak azért is, mert a saját lakókörnyezetemről volt szó. A képviseletet társadalmi munkában, értsd anyagi díjazás nélkül láttam el. Annyi kedvezmény járt, hogy ha az ülések munkaidőben voltak, elengedtek a munkahelyemről. A tanács rendszeresen ülésezett, és a körülményekhez képest valamennyi nyilvánosságot azért biztosított a helyi közügyeknek. A tanácstagság, mint a képviselt lakótelepi lakosság hétköznapi ügyes-bajos dolgainak ügylefolyója, jó iskola volt az emberi természet megismeréséhez.

21. Ellenzéki Kerekasztal. Miközben a helyi értelmiség pártokat grundolt a terepen, a fővárosi jogászok létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt. Miközben az alakuló új mozgalmak, pártok az uralkodó pártot legitimációs hiányosságait hangsúlyozva támadták, a Kerekasztal, formálisan felhatalmazatlan, ad hoc, nehezen átlátható személyi összetételben állt fel. A helyi ellenzéki szervezetek minimális információval rendelkeztek a részletekről, és nem befolyásolhatták a tartalmakat. A “demokráciába való átmenetre” koncentrálás szükségszerűen vezetett a nyilvánosságot kizáró jogi voluntarizmushoz. A Kerekasztal az MSZMP-re és a személyi kérdésekre koncentrált, és nem a helyzetre és az emberekre. A még ki sem alakult többpártrendszeri politika nem a közügyintézés, az intézményekben gondolkodás, hanem a személyes mutyi felé indult el. Az azóta nyilvánosságra került részletek és a politika tényei nyilvánvalóvá tették, hogy a társadalom valódi gazdasági és társadalmi problémái, a helyi szervezetek igényei nem játszottak szerepet az EKA tárgyalásaiban. Semmilyen közös alternatív társadalmi jövőkép nem került felvázolásra, az alkudozás kizárólag a hatalomról szólt. A világpolitika nyújtotta változási lehetőséget a résztvevők többsége elsődlegesen személyes ambíciói kielégítésére használta, ez az akkori vitában is felsejlik, de igazán az azóta befutott pályájuk igazolja.

22. Demokráciafeltételek. „… a társadalom politikai kultúrájának fejlesztése csak az emberi személyiség önállóságának, tiszteletének, szabadságának és jogainak jegyében képzelhető el. Itt az előttünk álló legnagyobb feladat, az emberi jogok eddigi filozófiai értelmezésének megváltoztatása. Ennek olyan magatartás felel meg, mely szerint nem az embereknek kell az államot, a társadalom intézményeit szolgálnia, hanem fordítva! A szociális-társadalmi apátia felszámolásának ez a szemlélet az alapvető feltétele. Az emberi személyiség abszolút érték, az álammal és intézményeivel szemben. A szabadság a természetes állapot a korlátozással szemben. Az állam szerepe az emberek közötti kapcsolatok szabályozása, oly módon, hogy lehető legkevésbé korlátozzák egymás jogait és szabadságait. Az Emberi Jogok-nak az ember nembeli tartását kell biztosítania. Erre az embereket nevelni kell! A nevelés természetes kereteinek, így pl. a tömegkommunikációnak, az iskolának, a közművelődésnek, a társadalmi szervezeteknek, a gazdasági egységeknek, civil szerveződéseknek stb. elsődleges feladata a jogok tudatosítása. Csak a jogaikban otthonos, tudatos állampolgárok lehetnek a demokrácia alanyai és egyben biztosítékai, csak ők állhatnak ellen mindennemű monopolisztikus és így emberi jogokat szükségszerűen csorbító nyomásnak, teljesíthetik ki a társadalom szabadságát.” (Gödöllői Mindenes, 1989/2 szám, Ujj Béla: A személyiség és a törvény – az Ember és Jogai)

Rigó József alkotása

19. Újratemetés. Egy normális világban a történések a maguk természetességében zajlanak. A dolgoknak nem a szimbolikus, hanem a valódi jelentése érvényesül. Születés és halál, mint kezdet és vég, természetes részei az életnek. A születés főképpen a megérkezőé, neki mindenképpen lehetőség, de a temetés már nem a meghalt eseménye, hanem a túlélőké. Újratemetni impotens pótcselekvés. Elhunytat tisztelni nem sírjánál, vagy máshol elmondott szép szavakkal lehet, hanem ügyei továbbvitelével. Valakinek a nagysága nem az újratemető tömeg számosságával, még csak nem is a panteonja méretével mérhető, hanem azzal, hogyan hat életműve az utódok gyakorlatára. A megkérdőjelezés ugyanolyan hasznos lehet, mint az elfogadás, ha hozzájárul a mindennapok kezeléséhez. Valakinek a nagysága nem emlegetésével, hanem műve hasznosításával száll követőire. Soha nem értettem, miért kell valaki halálának évfordulóját ünnepelni. Miért halálévfordulókon kell megemlékezni a már nem élő életéről, művéről? Halottakat ürügynek használni kegyeletsértő és tisztességtelen. Az 1989-ben újratemetettek ideáiból, gondolataiból, tetteiből nem csak hogy szinte semmi nem hasznosult, hanem a napi tudás részévé sem váltak, pedig lenne mit megszívlelni, vagy éppen vitatni belőlük. Én nem jártam, nem járok, és nem fogok újratemetésekre járni.

20. Kultúraértelmezés. A képességek jelentősége egy közösségben minden időben nyilvánvaló. Ami különbözik az, hogy éppen melyek a kívánatosak. A létező szocializmusban kívánatos volt a műveltség. Ez akkor is igaz, ha a kultúra mibenlétét a hatalom meg akarta határozni. Voltak támogatott, tűrt és tiltott tartalmak, de a népesség önművelését sokféleképpen elősegítette a rendszer. Az ingyenes oktatás, a hozzáférhető kulturális javak: könyvek, színház, mozi, akkor is fejlesztették az embereket, ha nem terjedtek ki mindenre és mindenkire. Gödöllőn is, mint sokfelé az országban a kulturális intézmények voltak azok, amelyek helyet adtak a gondolatok pluralitásának. Azok a személyek, akik a megváltozó nemzetközi feltételek következtében, maguk számára is váratlanul, cselekvőképes ellenzéki pozícióban találták magukat, túlnyomó részben, ennek a kulturális pezsgésnek köszönhették rendszerváltó helyzetüket. A formálisan politizálók késéssel, a tisztán érdekvezérelt szereplők pedig csak jóval később, a már nyilvánvalóan megváltozott helyzetben jelentek meg a helyi közéletben. Nálunk nem volt Szolidaritás mozgalom, mint a lengyeleknél, és hétköznapi otthoni polgári lét sem, mint a cseheknél. Az ellenzékiségben a “mit nem akarás” dominált a “mi mást és hogyan” felett, helyett.

Rigó József alkotása

17. Értelmiségiség. Rühes gebéből táltos paripa, parasztfiúból királyfi csak a mesékben lesz egycsapásra. Kevesen gondoltak a rendszerváltás hevében arra, hogy az önálló döntésről a viszonylagos biztonságért lemondott, lemondatott nemzedék nem vállal önként, könnyen felelősséget. Azok többsége, akik radikális fordulatot követeltek, az újraelosztók közé tartozott, nem igazán értették meg a termelők szempontjait. Ez nem azt jelentette, jelenti, hogy az értelmiségnek nincs szerepe, hanem azt, hogy az értelmiség nem független tényező. Nem az volt problémás, hogy történészek változtatták a gazdaságot, hanem az, hogy nem értették meg az őket felszínre dobó összefüggéseket, azt, hogy nem a történelemből következik a jelen, hanem a jelenből lesz történelem. Vitathatatlan, hogy a mindennapi élet egy folyam, ami a múlt hordalékát szállítja. Az is kétségtelen, hogy a valamilyen okból változást akarók csak abból dolgozhatnak, ami van. De a lehet, a lesz – ma nincs, és nem teljesen determinált. Elvesztett biztonságot csak megnyíló lehetőségek pótolnak, múlt állapotok restaurálásának ígérete nem eléggé inspiráló. A szabadság nem lehet cél. Az értelmiségiség nem státusz, hanem hozzáállás, ami napi feladatot jelent. A politizálás, mint civil tevékenység, fenntartása az igazi értelmiségi feladat, nem a hatalom megszerzése. Mert a hatalom nem cél, csak szükséges eszköz.

18. Hatalomgyakorlás. Vannak korok, melyek nem hagynak teret a bennük élőknek. És vannak olyanok, amiket lakói valamennyire sajátjuknak éreznek. Változások idején többnyire kegyelmi állapot uralkodik. A dolog valószínűleg összefügg a hatalom gyakorlásának módjával. A hétköznapokban az embereket legjobban frusztráló dolog az, amikor tudják, hogy nincs elég hatalmuk saját sorsuk irányítása felett. Az irritáció nem függ a felmerülő tartalom fontosságától. A tehetetlenség érzése önmagában nehezen elviselhető. Ha ismétlődően megszégyenítéssel párosul, sokszor válik betegítővé. Egy ép személyiségű ember egy ideig képes tolerálni a kívülről diktált, alternatíva nélküli kényszereket. De a már sérültek és a túlterheltek könnyen váltanak agresszióra. Az indulat iránya lehet visszaható, vagy éppen semleges, másra irányuló, de nagy valószínűséggel bekövetkezik a pillanat, amikor az ellehetetlenítő hatalom ellen fordul. Amikor a regnálók elvesztik belátó képességüket, vagy elfogynak befolyásolásra használható forrásaik, sebezhetővé válnak. Én magam soha nem akartam mások feletti hatalmat. Amikor változott a rendszer, arra vágytam, hogy forrása legyek egy hatalomnak, ami figyelembe vesz engem, ami személytelen, aminek nincsenek saját céljai.