Ha nincs munka, nincs profit. Ez úgy is igaz, hogy a profit forrása az árukat előállító munka, de úgy is, hogy az áruvásárlás főleg a munkáért kapott bérből történik. A privatizáció azt (is) üzeni, hogy a munkáltatás a (magán)tőke dolga. Nyilvánvaló tény, hogy a munka alapú társadalom tőke alapú társadalom. Nem véletlen, hogy a tőketulajdon megszerzése a hatalomban lévők legfontosabb célja. Ahhoz, hogy alapjövedelem, „segélyezés” és “ingyenes” közszolgáltatások legyenek egy államban, bevételek szükségesek, ami a kapitalizmusban a közvagyon tőkeként való működtetéséből és/vagy beszedett adóból és járulékokból lehetséges. Adóalany a munka és a tőke lehet. A munkából származó vagyon adóztatása teher. A tőkét képviselő jogi személyek beláthatóan számon kérhetetlenek. Egy állam, amely nem nyújt közszolgáltatásokat, pusztán élősködő. Az állam feladata a természetes személyek, a (választó)polgárok érdekképviselete. Az “alapjövedelem” és a “szociális segélyezés” nem hitkérdés a huszonegyedik században, a globalizált és a technológiát egyre intenzívebben használó világunkban, biztosításuk elengedhetetlen kelléke a társadalmi túlélésnek.
kiemelt címkével jelölt bejegyzések
Megbocsátható-e Istennek a populizmus?
Kinek a tragédiája/komédiája, ami van? (EMBTRAG-Keressétek az Urat, amíg megtalálható!)
Ujj Béla színikritikája
Madách Imre Az ember tragédiája tinédzser korom egyik kedvenc drámája volt. De ahogy múlt (felettem?) az idő, egyre több kétségem támadt vele kapcsolatban. Azért időnként újra meg újra megnéztem színpadra állítási kísérleteit. Utoljára a Jankovics Marcell animációs változatával próbálkoztam, úgy tíz éve. Azóta nem.
Az ember tragédiája több mint százhatvan éve jelent meg. A magyar drámák közül az egyik legtöbbet játszott darab. A művel való első találkozásomkor nem zavart nyelvének archaikussága. Akkor még kihívásnak fogtam fel (mindent!), amit nem könnyen értettem. Később már fogyott a (vonatkozó) türelmem. A Katona József Színházban nemrég bemutatott EMBTRAG előadást talán éppen azért választottam mégis magamnak születésnapi ajándékul, mert olvastam, hogy Nádasdy Ádám – akinek nyelvhez való viszonyát osztom – “lefordította” mai prózára.
Bármi is inspirálta Madáchot a monumentális “történelmi” tabló megalkotására, maradandó megfogalmazása lett az ember saját létezése értelmével kapcsolatban felmerülő kérdéseinek, kétségeinek. Ha mindent isten teremtett, akkor felelőssé tehető-e mindenért, ami lett/van? (Vagy inkább felejtsük el, mint felesleges absztrakciót?) Ha tételezzük Istent (ahogy Madách tette), és Ő maga az időtlenség, akkor Lucifer az idő, ami (talán) az egyetlen olyan dimenzió, amely nem felfogható örökké létezőnek. A haladás, mivel időben történik, szintén értelmezhetetlen az örök Egy felől nézve, pedig ez az ember talán legfontosabb (nem materiális) mozgatóereje. Ezt ragadja meg hatásosan a szerző bizonyítva, hogy az igazi remekmű nemegyszer túlmegy alkotója szándékán.
A Madách Tragédiája a duális, kauzális gondolkodás lehetetlenségének és tehetetlenségének grandiózus példázata. A mechanikai világképe – amin az emberiség máig nem igazán tud túltekinteni – a kvantumfizika korában is része a valóságnak, de nem elég a létezés teljes megértéséhez. A dolgok túl egyszerűsítésére kiváló példa, ahogy sokan a nemiségről gondolkodnak (ma is). Egy emberi személy nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb “nemi spektrummal” bír, minthogy besorolható lenne a nő vagy férfi (duális) kategóriájába, mégis ez a nézet próbál dominálni elutasítva minden pontosító finomítást. A komplexebb megközelítés igényét jelzi, hogy az EMBTRAG-ban mind Istent, mind Lucifert nő alakítja. (Ráadásul anya és lánya!)
Az első (három) és az utolsó keretszínek bekerültek az EMBTRAG változatba is. Az előadás a történeti színeket egyrészt leegyszerűsítette, másrészt nyelvileg és tartalmilag közelebb hozta a mához. (Szándékosan nem használom az aktualizálás szót.) Ezt úgy tette, hogy nem sérült azok eredeti szelleme.
Székely Kriszta rendező, miközben értelmezi a madáchi szöveget, megtartja az eredeti mű gondolati lényegét, ebben a kényes egyensúlyteremtésben partnerre találva mind Nádasdy Ádám “mai prózára fordítóban”, mind Szabó-Székely Ármin dramaturgban. Az ábrázolt gondolati dualitások a kezdő keretszín(ek)ben az Isten – Lucifer, teremtő – teremtés, Isten – Ember, Paradicsom – Ember diskurzusokban, a “történeti” színekben az egyén – tömeg, test – lélek, mai én – múltbeli én, mostani eszmék – meghaladott eszmék, elmélet – valóság, tudás – hit fogalompárok ütközése által jelennek meg. A (le)záró keretszínben a kétségbeesés – remény néz farkasszemet egymással. Eredendő “problémája” a Tragédiának a befejezés “földhözragadtsága”.
A cselekmény állandó díszletéül egy kivilágítható, üveges (áru)vitrinek által uralt tér szolgál, közepén egy körüljárható pulttal. Ez az időtlen szupermarket, ami (a jelmezekkel együtt) Izsák Lili munkája, kis változtatásokkal képes felidézni a szerző által bejárni kívánt összes helyszínt. A szereplők ruhái is időn és téren átívelően jelképesek.
Az előadás pazar színészgárdát mozgósít. (Igaz, a Katonában könnyű jól meríteni.) Szirtes Áginak az Úrként sikerült megfosztania Isten figuráját a poros, közhelyes sallangoktól. Pálmai Anna rendkívüli beleéléssel képes úgy ábrázolni az árnyékként mindenhol jelenlévő Gonoszt, hogy nem prédikált példázatként, hanem megtapasztalt jelenségként áll elénk. Az a manapság bevett színreviteli megoldás, hogy egy ábrázolt személy változása nem a játszó színész maszkírozásával, hanem többes szereposztással valósul meg, bevált. A fiatal Ádámot Lengyel Benjámin, a középkorút Elek Ferenc, a meglettet pedig Bezerédi Zoltán alakítja. Mindhárman legjobb saját képességeiket adva bújtak bele az “első ember” nem könnyen megjeleníthetőre formált figurájába. Mentes Júlia hamvas, Rezes Judit érett Évaként méltó társnak bizonyulnak. (Annak ellenére, hogy Madáchnak nem erőssége az árnyalt nőábrázolás.) A többi megjelenő alakot életre keltő stáb tagjai: Béres Bence, Bodnár Erika, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, kivétel nélkül nagyszerűen formálják magukra a kapott (sok esetben újragondolt) figurákat.
Meg kell említeni, hogy a csoportos mozgások látványa különleges élményt adott. A Vadas Zsófia Tamara koreográfiájára épülő, a darabot indító és a színeket összekötő mozgásszínházi “betétek” jelentősen támogatták a hatást. Ugyanez mondható el Török Marcell belógó monitorokon megjelenő videó betéteiről, a Juhász András és Pető Gergő által létrehozott fényhatásokról, és a Csizmás András és Fodor Tamás játékhoz rendelt zenéiről és hangeffektektjeiről.
A több mint három óra “történelmi játék” gyorsan eltelt. A jól lezárt részek után, a két szünet jó alkalom volt az elgondolkodásra. A darab végén a hálás közönség többször is visszavastapsolta a láthatóan kedvvel játszó színészeket.
Ez az előadás annak a felismerésnek a tudatában készült, hogy az isten teremtette mechanisztikusan determinált világ, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással, és ahol az ember dolga, hogy “küzdjön” és szolgálja-tisztelje az isteneket, nem restaurálható.
Az, hogy a szerző nem talált olyan felmutatható tudást, ami segíthetne az Embernek, nem zavarta a művét interpretáló társulatot abban, hogy azért megkíséreljen valamiféle “tanulságot” felmutatni a küzdés értelmeként. Végül is Madách a művében feltárt (lét)ellentmondásokat (jobb híján) az ember egyik fő evolúciós mozgató erejével, a szaporodási kényszerrel “oldja fel”. Ebben az előadásban is változtatás nélkül hangzik el a jól ismert mondat: “Anyának érzem, óh, Ádám, magam.” Isten ezzel (az akár demagógnak is nevezhető) kifejlettel “gyűri le”(?) Lucifert. Ez van, sugallja a színpadra állító, ezt kell szeretni, teszi hozzá a néző. Ma, mikor már több mint nyolc milliárd ember terheli a földet, a “létkérdések” megválaszolásának következő generációra hárítása nem lehet megoldás. Már nem elég “bízva bízni”. Az EMBTRAG előadás (saját kialakult előítéleteim ellenében is) azt bizonyította, hogy a Tragédia annak ellenére, hogy egy maitól sokban különböző korban, akkori világnézet által inspiráltan, egy nehéz életet élő szerző tollából született, ma is átélhető, aktuális figyelemfelhívás arra, hogy az embernek dolga van a létezésben. A Katona József Színház szájbarágós agitáció nélkül is képes eljuttatni Madách Imre keserű “üzenetét”. És (talán) hozzá tud járulni ahhoz is, hogy ne „a világ az ember nélkül kezdődött, és az ember nélkül fog véget érni” summázatban összefoglalt pesszimizmus uralkodjon el rajtunk, akkor sem, ha ma már egyértelmű, hogy az istentételezés (vélelmezett) populista pozitivizmusa kevés a túléléshez. Gyökeres változ(tat)ás kell. Nem elég, ha nézők vagyunk, fel kell menni a színpadra, és aktívan be kell kapcsolódni az (élet)játékba.
kiemelt kép: a színház honlapjáról
In memoriam
„Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt… „
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
(Kosztolányi)
“… ahhoz, hogy valaki szerződéses formában áruba bocsáthassa a saját munkaidejét, elengedhetetlen, hogy az önmaga feletti rendelkezést tulajdonviszonyként fogja fel, … amely … egyfajta fantombirtoklás.” Ujj Béla – mondatértelmezés
A fantombirtoklás fogalma első rátaláláskor megfogott. Mai világunkban iszonyatos mértékű (tömeg)fogyasztáshoz vagyunk szokva, amelyről mindenki (aki akarja) tud(hat)ja, hogy csak fenntarthatatlan termelési módokkal előállítható. A kényszeres fogyasztás elfedi a tényt, hogy személyes szuverenitásunk saját szabadságunk alapfeltétele. Egyre többen vannak, akik nem ismerik fel, hogy az emberi méltóság szabadság nélkül csak illúzió. Ezt a problémát a kereszténység a “szabad akarat” fogalmával próbálja kezelni. Létező igény, hogy a méltóságot a(z állam)polgárság biztosítsa. Ehhez a polgárnak azt kell éreznie, hogy az állam az övé. Nem fantom birtoka, hanem valódi élettere. Ezért kell mindenkinek értenie, hogy a sulykolt “fantombirtoklás szerepe az, hogy kárpótolja a tulajdon nélkülieket, akik így a kedvezőtlen tulajdonviszonyok ellenére is magukénak érezhetik a rendszert.” Az idő nem birtoklás tárgya, hanem életünk talán legfontosabb dimenziója. A valódi emberkénti létezéshez nem tulajdoként, hanem létfeltételként kell tekintenünk magunkra és a világunkra.
“… ugyanazért a pénzért … kevesebb szolgáltatást kapunk. Például, ha eddig 1 km-re kellett mennem a háziorvoshoz, most azonban a körzetösszevonások miatt 10 km-re kell járnom, és esetleg kevésbé elérhető a háziorvos, az bizony azt jelenti, hogy ugyanazért a pénzért … kevesebbet kapok, ráadásul még az explicit költségeim (idő, üzemanyag) is nőnek. Ez infláció, de semmilyen statisztikában nem jelenik meg. Ugyanígy infláció, ha bizonyos orvosi vizsgálatok/beavatkozások, amik eddig ingyenesek voltak, mostantól pénzbe kerülnek, vagy a várólisták hosszának növekedése. Szintén infláció az is, hogy az oktatásban egyre kevesebb szolgáltatást kapnak a gyerekek, mivel nincs elegendő tanár.” Ujj Béla – mondatértelmezés
A pénz elinflálása a piacgazdaság legkegyetlenebb fegyvere. A polgár egyénként nem tud védekezni ellene. Különösen igaz ez a csak bérből, fizetésből, juttatásból élőkre. A mindennapi élet feltételeit pénzért kapható áruk és szolgáltatások, és az “ingyenes” és “támogatott” közszolgáltatások biztosítják. Ezeket is mind el lehet inflálni. Az infláció a legalávalóbb “megszorítás”, aminek szándékos alkalmazását nehéz bizonyítani, de az nyilvánvaló, hogy egy olyan hatalom, amely a forgalmi jellegű adókra és járulékokra helyezi a hangsúlyt, nem érdekelt az infláció megfékezésében.
Filep-Pintér Eszter: Gólyahír
Anyám lassú lélegzése az, ami körbeszövi a nappalokat és az éjszakákat. Azelőtt nem volt hangja a lélegzésének. Könnyű volt, mint minden mozdulata. Ahogy teregetett, ahogy a sót az ujjai közé csippentette és beleszórta a gőzölgő levesbe, ahogy a frissen szedett tavaszi virágokat rendezgette a vázába. Azelőtt nem tűnt fel nekem: milyen könnyű élni.
Most kiszálltunk mindketten az időből, kiszálltunk mindketten a könnyű létezésből. Anyám nem akarta, hogy kórházba vigyem. Azt mondta, hogy a halálhoz közeledve már csak egyetlen dolog marad meg az embernek: a méltósága. A kórházban a szekrénybe zárt öblítőszagú ruhákkal ezt is elveszik. A köntösében minden ember védtelen lesz, kiszolgáltatott. Ne aggódjak, évszázadokon át az emberek otthon haltak meg és nem fog sokáig tartani. A tüdeje hamar felmondja a szolgálatot. Ne sírjak, vagy sírhatok, az sem baj. Ő már csak egy nagy fájdalom és egy nagy emlékezés, semmi más. Ezeket még akkor mondta, amikor könnyebb volt a beszéd, könnyebb volt a lélegzés. Próbált felkészíteni a felkészíthetetlenre. Erről szólt az egész élete. Megtanítani minket a szabad lélegzésre, a szabad létezésre, miközben – most már jól tudom –, ő is menet közben tanulta az egészet. Azt is mondta, hogy higgyem el, jobb lesz neki, ha apa után megy, és hogy ő már elrendezett mindent a gondolataiban. Nekem nem tudja azt mondani, hogy készüljek fel, mert én még az élet javában vagyok. Nem érthetem, milyen ez. De higgyek neki, bízzak benne. Ne sajnálkozzak, vagy sajnálkozhatok, de aminek meg kell történnie, az meg fog történni előbb-utóbb.
Néhány csepp vizet próbálok beleerőltetni, amikor meghallja a hírt a gólyáról. Arra gondolok, hogy az a mozdulat, ahogy a szájához emelem a poharat, az az ő mozdulata. Ahogy fel alá járkálok a szobában, hallgatva az összezavarodott lélegzését, az is olyan „anya” mozdulat. A dühöngésem már kezd lecsillapodni, miközben tudom, hogy újra és újra fel fog lángolni. Dühösen fogok bőgni, aztán kétségbeesetten, aztán szomorúan. Nem tudom, milyen lesz nélküle, hiába próbálom elképzelni.
Amikor először vitt korcsolyázni és én hosszú ideig szorítottam a korlátot, mert féltem, hogy elesek, ő rám parancsolt, , hogy vagy bemegyek középre, vagy azonnal hazamegyünk. Azt mondta, nem fogom meg tudni, milyen a jég középen, ha nem próbálom ki. Te az az ember legyél, aki elengedi a korlátot, akkor is, ha nem tudja mi vár rá. Te az az ember legyél, aki a sűrűjéből tekint vissza. Ne félj attól, hogy elesel. Persze félhetsz is, de akkor éld meg a félelmed, éld meg, hogy elesel. S ha már bent leszel, akkor a korlát már csak emléke lesz az elindulásnak. A bátorságod emléke lesz. Annak az emléke, hogy el mertél indulni az ismeretlenbe.
Elmondanám anyámnak, hogy annyi mindenre megtanított. Elmondanám neki, hogy most nem akarom őt elengedni, ez nem olyan, mint a korcsolyapályán gyerekkoromban.
De már nem értené a szavaimat, már csak az arcomra és a kortyra figyel, amit nagy nehezen nyel le. Azt is csak miattam. Akkor hallja meg a hírt a gólyákról. A szemével a rádió felé mutat, aztán az ablak felé tekint, és mintha mosolyra húzná megfáradt, kicserepesedett száját.
Sokat mesélt a gólyákról, akik a házuk előtt fészkeltek gyerekkorában. Minden évben Sándor napja körül szálltak vissza az oszlopra épített fészkükbe. A családjukban a tavasz érkezése egyet jelentett a gólyák viszontlátásával. Mikor anyám fiatal asszony lett, gyerekei születtek, egész mesefűzért talált ki nekünk Kelemenről a gólyáról és Hildáról a feleségéről. Egyik évben Hilda nem jött vissza, de anyám ezt is olyan szépen mesélte el nekünk. Azt mesélte, hogy biztos forrásból tudja, hogy Hilda elrepült a hófehér gólyaangyalokkal, akiknek nincs fekete csík a szárnyukon és még a csőrük is fehér. Azt mesélte, hogy Hilda gólya az örök mennyországban repked a többi madárral együtt, amíg a férje, Kelemen meg nem érkezik hozzá és akkor már ketten repkednek örökké odafent.
A rádióban az első gólyáról adnak hírt. Ennek a gólyának nincs neve. Annyi hangzik el csupán, hogy március hónap elején megérkezett a Lapos pusztára. Sosem értettem, hogyan tudják megállapítani, melyik az első gólya az országban. A hír csak néhány másodpercig tart. Anyám a szemével arra kér, kapcsoljam ki a rádiót, húzzam el a függönyt és öleljem meg. Búcsúzik.
Nem kell már semmit mondania, úgy is tudom, hogy éppen úton vannak érte az angyalok.
Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.
Olvasásterápia
Az olvasásterápia a könyvekkel való gyógyítást jelenti, mely módszer testi-lelki bajainkra kínál alternatív megoldást. Az olvasással nem csak testi-lelki egészségünket, de önismeretünket, társas kapcsolatainkat is fejleszthetjük. Ha kitöltöd ezt a rövid kvízt, akkor megtudod, hogy mi, gödöllői könyvtárosok mit ajánlunk neked olvasásterápiás céllal.
1-20 pont: Szerencsés lelkialkat vagy, te aztán semmit sem veszel a szívedre. Könnyen túllépsz a dolgokon, hamar elfelejted a konfliktusaidat. Nem szereted mások nyavalygását, olvasni meg pláne nem szeretsz róla. Mindenből viccet csinálsz, hát olvass humoros könyveket!
______________________________________________________________
21-25 pont: az érzelmek helyett az értelem vezérel, minden problémát a logika segítségével oldasz meg. Hajlamos vagy az elmélyült gondolkodásra, válassz olyan könyvet, ami a szellemi síkon szól hozzád.
______________________________________________________________
26-30 pont: minden emberben van valami jó és te szereted ezt megkeresni. Elfogadó vagy másokkal, de gyűlölöd az igazságtalanságot. Neked azok a könyvek valók, melyek erkölcsi iránytűje egyértelműen megmutatják az igazságot és nem félsz szembesülni vele.
______________________________________________________________
31-35 pont: magadnak való alkat vagy, aki nem szeret beszélni a problémáiról, hajlamos begubózni. Dolgozz magadon egy kicsit, nyiss mások fel. A zárkózottság feloldására a legjobb választás egy lírai kötet, akár egy verseskötet.
______________________________________________________________
36-40 pont: szereted túlbonyolítani a dolgokat, boncolgatni a magad és mások érzéseit. A problémák megoldásában számodra a barátok a legfontosabbak. Válassz olyan olvasnivalót, ahol a szereplők segítenek egymásnak a veszteségek feldolgozásában!
______________________________________________________________
41-48 pont: sokféle problémát halmozol fel, és azok megoldása helyett inkább görgeted magad előtt. Bizonytalan vagy magadban és másokban, túlcsordulnak benned az érzelmek. Olvasd el mások történetét, akik hasonló cipőben jártak, meríts ebből inspirációt, hogy megtaláld a magad útját!
Kreatív írás
Írókörünk 15 éve működik, idén tagfelvételt hirdetünk az alkotni vágyó, irodalmat szerető gödöllői és környékbeli írók számára. Csatlakozz hozzánk, ha lapulnak versek, novellák a laptopod mélyén, ha szeretnél elkezdeni, vagy éppen befejezni egy regényt. Ha szeretsz az irodalomról beszélgetni, ha szeretnél kreatív írástechnikát tanulni, és ha szeretnél fejlődni az írásban.
Az IRKA íróműhelyében lehetőséged van fejleszteni íráskészségedet, szakmai visszajelzést és segítséget kapni irodalmi szövegeiddel kapcsolatban, részt venni egy olyan csapat életében, mely számtalan fórumon népszerűsíti az irodalmat és alkot: antológiát jelentet meg, felolvasóesteket szervez, kortárs költőket, írókat hív meg. Havi műhelytalálkozóinkat a gödöllői városi könyvtárban tartjuk.
Ha szeretnél alkotó csapatunkhoz csatlakozni, nem kell mást tenned, mint küldeni egy rövid bemutatkozást, valamint egy kiválasztott saját szöveget/szövegrészletet az istoka@gvkik.hu email címre, ahonnan rövid időn belül válaszolunk neked.
További információk a plakáton, illetve a fenti email címen.
A női sorsközösség regénye – Szabados Bettina interjúja
Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine (Fotó: Kovács Ibolya)
Elejétől a végéig – da capo al fine címmel jelent meg Istók Anna író harmadik regénye, mely címéhez hűen különböző tereken és idősíkokon át, az elbeszélői pozíciók folyamatos váltakozásával hívja játékba az olvasót, hogy kezdje el újra és újra a történetet. A cselekményben a szereplők egymáshoz való viszonyukban jelennek meg, folyamatosan alakuló kapcsolataik mentén fogalmazzák újra önmagukat, keresik és veszítik el identitásukat. A személyes léttragédiák önmagába zártságát árnyalják a cselekmény felszínén megjelenő filozofikus, társadalmi, olykor aktuálpolitikai kérdések. A sajátosan hétköznapi, mégis elhallgatott történet mellett az elbeszélői technikákkal való tudatos játék, az olvasó elbizonytalanítása és a már biztosnak vélt tudás megkérdőjelezése teszik érdeklődésre méltóvá ezt a könyvet – megérdemelten. A szerzővel Szabados Bettina esztéta beszélgetett.
A könyv fülszövegében is olvashatjuk, hogy a regény talán a bántalmazás regénye, talán az árulásoké és megbocsátásoké, talán a barátságé vagy éppen a zenéé. Olvasás közben én is azt éreztem, hogy nehéz lenne egyetlen témát, vezérfonalat kiválasztani és annak mentén értelmezni a cselekményt. Mintha prizmát tartanánk a fény felé, amelynek felületén az igazság ezerféle színként törik meg. Miért lehet jobb a többszólamúság, mint az egyenes történetmesélés?
A többszólamúság általában összetettebb hangzást nyújt, a zenében az akkordok, a harmóniák, a diszharmóniák, a feloldások, az alá és fölérendelt szerepek, a kíséret és a szóló jelenlétének köszönhetően sokkal változatosabbá tehető a mű. Éppen így van az irodalomban is, minél több hang szólal meg, annál árnyaltabbá tehető a kép, ráadásul a különböző szólamok felelnek is egymásnak, megismétlik egymás szavait, csak éppen modulálnak közben, variálják a dallamot, a hangnemet, más részletet emelnek ki, más információra esik a hangsúly. A regény szerkezetileg egy olyan zenemű, melyben majdnem minden szereplő lehetőséget kap arra, hogy saját hangján szólaltassa meg a történetet, az olvasó pedig döntse el maga, melyik dallam a legkellemesebb a fülnek.
A cselekmény több különböző szálából egy mégis kiemelkedik – Eszter története. Eszter belső monológja és E/1-es elbeszélése teremt egy közvetlenséget közte és az olvasó között, míg a többi szereplőt majdhogynem tárgyilagosan, kívülről látjuk. Miért gondoltad úgy, hogy éppen Eszter történetének kell háttérül szolgálnia a többi párhuzamosan futó cselekményszálnak?
Ahogy említettem, a regény sokszereplős, bár nem mindenki kapott megszólalási lehetőséget. Ötnél húztam meg a lélektani határt, ennél több zavaró lett volna, azonban még sokan mások is alakítják a cselekményt. Az, hogy egyikük belső E/1-es nézőpontot kapott, annak köszönhető, hogy ő az egyetlen, akinek az idősíkját a múltba helyeztem, és egy kamaszlány hangját kellett visszaadnom, ez pedig könnyebb volt ezzel a technikával, de ettől ő még nem emelkedik ki főszereplőnek, egyenrangú a többiekkel. Ha főszereplőt kellene választanom, akkor én a zenét mondanám annak, hiszen a regény megírásakor az elsődleges szempont a zenei szerkezet volt; a da capo al fine átültetése a szövegbe. Ezzel kapcsolatban egy játék is el van rejtve az olvasó számára a könyvben.
A regény halmozza a fullasztó társadalmi problémákat. Olykor egyetlen léttragédia vetületei is felölelnek egy teljes elbeszélést, (gondolok itt Péterfy-Novák Éva Egyasszony vagy Apád előtt ne vetkőzz című könyvére, hogy kortárs példáknál maradjunk), míg itt a szocializmus látszatjóléte, a magyar rögvalóság, a bántalmazás, a fiatalkori alkoholizmus, mentális betegségek, az elmagányosodás, a külföld csalóka csábítása most csak néhány kiragadott probléma, melyre a regény reflektál. A szereplők mintha egy modernkori tragédiában ragadtak volna, ahol mind ők, mind az olvasó hiába várják a katarzist. Mennyire determinál a társadalmi valóság? Miért tartod fontosnak, hogy társadalmi problémák is ennyire hangsúlyos szerepet kapjanak egy kortárs regényben?
Nehéz helyzetben vagyok, mert romantikus regénynek címkézi a kiadó a könyvet, pedig a történet minden, csak nem romantikus, és ha az olvasó úgy nyitja ki, hogy most kikapcsol és olvasni fog egy heppienddel végződő, kellemes történetet, akkor a végén csalódott lesz. Az, hogy a regény a rögmagyar valóságban játszódik, ahol az említett társadalmi jelenségeken túl még a politika is megjelenik, számomra evidens, ettől lesz reményeim szerint elgondolkodtató, több olvasatú. A hely, ahol a történet játszódik, meghatározó, ha máshova tenném, nem működne, mert a szereplőket alakítja a történelem, a világ, a társadalom, az évtizedes problémák, amelyekkel együtt élnek, a 21. század eleji, vidéki Magyarországon, amit nem ismer senki, aki nem itt él. Egy külföldi, mint a regénybeli Tobias is, egzotikusnak tartja őket, hiszen: „[M]áshogy vannak kódolva, mint ő, más szavakkal beszélnek, más emlékekkel vannak telítve, más hangokra dobog meg a szívük, más tragédiák árnyékolják be a történelmüket. Az egyének talán képesek globalizálódni, de a népek soha, az összgenetikus élmények nem adhatók át az internettel, nem lehet egy egész nemzet múltját megosztani, mint egy fényképet, ahhoz túlságosan sokdimenziós a kép.” (Idézet a könyvből.)
A korábbi felsorolást, miszerint a regény a bántalmazás…stb. regénye is lehetne, szeretném kiegészíteni egy új szemponttal: női sorsközösség. A férfiak, ha meg is jelennek a regényben, leginkább a nők vetületében. Sokkal inkább csak sodródnak a nők döntéseinek következményeként, és habár olykor közvetetten alakítják egy-egy női szereplő sorsát, ez általában negatív tettként jelenik meg (az egyetlen kivétel Tobias, aki megpróbál fellázadni a neki kirendelt szerep ellen, ám nyelvi és kulturális okokból hamar elbukik). Miért kaptak másodlagos szerepet a férfiak a regényben? Miért tartod fontosnak, hogy a regény reflektáljon a női sorsokra?
Érdekes, hogy ezt mondod, más is megjegyezte a regény kapcsán, hogy a férfiak csak mellékszereplőnek tűnnek, nem valódiak, kidolgozatlanabbak, mint a nők. Én sokkal inkább azt éreztem írás során, hogy Tobias és Olivér, valamint Félvér és Rafael, hősök és antihősök alakítják a nők történeteit, a velük való kapcsolat, a hozzájuk való viszonyulás határozza meg a nők életét. Férfiként csak Tobias kapott saját megszólalási lehetőséget, de az eredeti változatban egyébként Olivérnek is volt hangja, csak nagyon eltolta a hangsúlyt a szerelmi szál irányába, ezért kivettem. Az sem véletlen, hogy a regény Tobias hangjával ér véget, nem pedig a főszereplőnek tartott nők egyikével, de abban valóban igazad van, hogy ezt a regényt lehetett volna még nagyon sokáig írni, megszólaltani benne a többi férfit is, és tovább árnyalni a képet, bonyolítani a dallamot. Ki tudja, hogy nem írom-e meg valamikor a folytatását… opus 2.
A regény kísérletezik az intermedialitással: a címből és a történetből adódóan is a zene állandóan jelen van a regényben. A kötetben megidézett konkrét zeneszámok egybecsengnek magával a cselekménnyel is. Hogyan/miért tud meglátásod szerint a zene egy többletértelmet adni a regényed számára?
Mint mondtam, a főszereplő itt a zene, nem csak a szereplők tevékenysége, munkája, hobbija és a megjelenő számok miatt, hanem mert szerkezetileg is így van felépítve. A da capo al fine egy zenei műszó, amit a kotta végére írnak oda, hogy ismételd meg a darabot az elejétől kezdve addig, míg eljutsz a fine szócskáig. Nem véletlenül lett a regény címe is ez, rengeteg motívum, helyszín, történet megismétlődik benne, az akácos pihenő, az osztálykirándulás, az első szerelmek, az öngyilkosságok, a menekülések, mind modulálódnak és visszatérnek picit elváltozva. Rengeteg a párhuzam a sorsokban, néha refrénszerűen ismétlődnek meg dolgok, néha alig felismerhetően, akár egy zeneműben. Már a lektorálási fázisnál tartottunk egyébként, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha már ennyire zenei a regény, ha ténylegesen is bekerülnének bizonyos számok a könyvbe, hogy meg lehessen hallgatni. Így lettek aztán QR kóddal beillesztve ezek, illetve készült egy Spotify album is a regény zenéiből.
+1 Hogyan tovább? Mik a terveid a jövőre nézve?
Elkezdtem már írni a negyedik regényt, ami bizonyos szempontból hasonlít erre, az ismétlődések itt is szerepet kapnak, de alapvetően ez most egy nagyon más történet lesz. Leginkább azért, mert úgy írom, ahogy jön a flow, nem foglalkozom cselekményvázlattal, dramaturgiával, karakterek kidolgozásával. Csak a gondolatok és a stílus számít, és a stílus kapcsán a műfajok keveredése is megjelenik majd benne, versek képében. Izgalmas szöveg számomra, mert végre úgy írok, ahogy mindig is szerettem volna: csak elengedem magam és írok, és irtó kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből kisülni.
Istók Anna: Elejétől a végéig – da capo al fine, Szeged: Könyvmolyképző Kiadó, 2022.
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/arany-pottyos-konyvek/istok-anna-elejetol-a-vegeig-10707
Szabados Bettina – Ha az útkeresés (is) utazásnak számít, akkor Szabados Bettina folyamatosan úton van lehetőségek, megoldások, válaszok után kutatva, de általában csak újabb kérdésekkel megrakodva tér vissza.kiemelt
Ujj Béla:”Amit nap mint nap tapasztalunk, az nem anomália, hanem a rendszer lényege” (mondatértelmezés)
A naponta szembeötlő, (köz)erkölcsöt sértő jelenségek száma szinte végtelen. Államilag nem támogatnak egy alternatív energia termelő eljárást addig, míg nem az övék a vonatkozó gyártó kapacitások többsége. Előre megvesznek bagóért egy területet, amit aztán, amikor valamilyen beruházás felértékeli, többszöröséért értékesítenek. Saját értéktelen földjükre terveznek egy utat, autópályát, egyéb állami építkezést. Rengeteg hasonló ügyet lehetne felsorolni. Mind azt bizonyítja, hogy független, egymást kontrolláló – konszenzusos közjó orientált – intézmények nélkül az állam (köz)pénzmosó maffia mechanizmussá züllik. A törvények sem segítenek. A jog – jelenlegi formájában – tehetetlen, kiheréli a felelősségre nem vonható jogi személyek léte. Fontos tudomásul venni, hogy a tőkévé tett vagyonnak nincs erkölcse. A morál emberi sajátosság, nem lehet elidegeníteni a fizikai/biológiai/társadalmi személyektől. Az állam – mint eszköz – minősége végső soron csak az egyének szintjén mérhető. Nagyon csodálkoznék, ha egy egyébként mindenben teljesen gátlástalan hatalom pont a forint árfolyamon nem nyerészkedne. A mindenre kiterjedő csalárdság csak a fennálló rendszerrel együtt szüntethető meg.