Európában a kereszténység nem egyszerűen vallás, hanem a tudatalattiban, vagy ha tetszik a mindennapi kultúrában feloldva átöröklött ösztön-készlet. De általában, erényes és kegyes embernek lenni nem könnyű. Egyetemesen felebaráti szeretetnek nevezhető a többi ember, vagy akár minden élőlény felé megnyilvánuló önzetlen, jóindulatú viszonyulás. Ez a képesség nem feltétlen, velünk született, hanem sok igyekezettel, lassú megértéssel és rengeteg gyakorlással szerezhető meg. Jézus szerint, valódi követői arról ismerhetők fel, hogy szeretet van köztük. Buddha a jóakarat gyakorlását hirdette híveinek: egymás, szeretteik, tanítójuk, az idegenek, ellenségek és az összes érző lény felé. Egy szúfi magát Istent keresi kedvességgel és könyörületességgel minden teremtményben, azt vallva, hogy a tettek szeretet nélkül semmit nem érnek. Sok különféle származású és vallású bölcs ébredt rá, hogy az emberek iránti szeretet mélységeinek megtapasztalása vezethet el a felsőbbrendűvel azonosuláshoz, és a vele való egyesüléshez. A szeretni képesek felismerik az imitálókat, de nem zárják ki őket sem maguk közül.
Megállítottam az autót. A lábam remegett, mikor levettem a fékről. Eldadogtam egy imát és elindultam. Tudtam, hogy ami bent vár, arra mindig emlékezni fogok. Ez az a nap, amit a legjobban vártam, és amitől éppúgy féltem is.
Az ajtó nyüszítve nyikorgott, mint a kivénhedt kutyák. A félhomályos szobában meleg és csend fogadott. Egy asztalnál ült, nyakig begombolt zöld ingben, zöld pulóverben, zöld függöny előtt. Egy vízzel teli üvegpohár állt az asztalon. Szemembe nézett, s olyan volt a tekintete, mint a ház előtti fenyveseknek. Volt benne szomorúság, kimért hűvösség, nyers arrogancia. Kérdőn nézett rám, mint aki nem vár választ, mert már megválaszolta helyettem. Egyszer csak megszólalt:
– Emlékszel az arany lufira, amit ötévesen kaptam a születésnapomra? – Ez volt az első mondata, amit hozzám intézett tizenöt év után. Nem tudtam mit mondani, hiába képzeltem el ezerszer a találkozást.
– Nem emlékszel – válaszolt helyettem. A csalódottság legkisebb jelét sem hallottam, inkább a bizonyosság hangszíne koppant az asztalon. Szóval így beszél, aki megjárta a poklot.
Kinyújtotta a kezét, ami eddig az asztal alatt volt, és az árnyék két kutyát festett a fehér terítőre.
– Látod? Ilyenek voltunk régen – folytatta. – Két hűséges jószág – itt megállt, erőt gyűjtött, – de elszakított minket. Most újra kell szagolnunk egymást, mint a kutyáinknak, hogy megismerj a hóban is. Ha újra tiszta leszek. Az ő mocskától.
Ekkor kezdtek el áradni a könnyeim. Felpattantam. Az üvegpohár felborult, a víz lefolyt az asztalon a lábára. Még csak meg sem lepődött. Szóval ilyen az, akinek a szenvedés a mindennapi társa. Megöleltem. Nem sírt. Ő már minden borzalmat átélt a fogvatartójától. Nem maradt belőle, csak az emlékek sok darabból kirakott épülete, mely át volt színezve az ártatlanság színével, amit elvesztett. Az emlékek között ott volt az aranylufi, az árnyjáték, amit együtt játszottunk esténként a közös szobánkban, mielőtt elrabolták. Aztán lett helyette pinceszag, bezárt ablakok, izzadságszag, pókhálóba csavart remény. Ezekről most nem beszélt.
Mindketten abban bíztunk, hogy mindent tisztára mos a ház előtti hófehér hó. Ő a borzalmakat felejti el, én meg a lelkiismeret furdalást, hogy büszke nővérként nem vigyáztam rá eléggé azon a napon.
– Nem baj – szólalt meg váratlanul. – Rád nem haragszom.
Akkor értettem meg, hogy kettőnk közül most már mindig ő lesz az idősebb.
(A novella egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)
Filep-Pintér Eszter
Úgy ír, ahogy kenyeret süt. Hosszan dédelgeti, simogatja, néha durván megcsapkodja, szeretettel készíti mások és maga örömére. S a kovász elvégzi idővel a maga dolgát.
Az emberek többsége nagyon szeretne látszani. Ma a látszás fő formája a lájk. Azt lájkolják, ami olyannak tűnik, mint amit maguk szeretnének. A tipikus lájk-király, akit bárki annak láthat, akinek-aminek akar, önmagaként ugyanúgy nem létezik, mintha egyáltalán nem látszana. Helyzete még rosszabb a láthatatlanságnál, mert számtalan szándékot magára húz. A mindenkinek – de legalábbis az adott szabályok között a tetszést legitimáló többségnek – megfelelni akarás kiheréli a bármilyenséget. Minden átlagtól eltérő, megfogható jelleg kivált valakiben valamilyen ellenérzést. Az emberek nagy része csodálja a vadvirágos rétet, de a kertjében rendszeresen nyírja a füvet, és szomszédjától is gondosan nyírt egyen-gyepet vár el. A „similis simili gaudet” nem mai kifejezés arra, hogy a kevéssé eltérő emberek könnyebben megértik egymást és gyakrabban alkotnak csoportokat. Persze van mondás az ellenkezőjére is, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. A „diversas diversa iuvant”, bár hasonlóan régi, a mai tömegkorban egyre kevésbé érvényesül. Az ellentétek inkább éleződni látszanak, mint közeledni. Fontos megjegyezni, hogy a látszás szellemi célja nem a tetszés, hanem azoknak a megtalálása, akikkel együtt jobb lenni mint egyedül, vagy egy nyájban.
Egy évvel ezelőtt még azt hittem, én már túl vagyok mindenen. Rendszerváltáson, új évezredbe lépésen, talán az egész életen. Nem úgy lett, nem az unalom és a megszokás telepedett ránk 2020-ban, hanem a vírus. Mersdorf Ilona: 2020 után bővebben… →
Az emberek többsége nehezen birkózik meg a számokkal. Azok végképp nagyon kevesen vannak, akik milliárdos pénzügyi számokat képesek értelmezni. A legnagyobb pénzre vonatkozó számok az államok és a bankok könyvelésében vannak. Azok tartalmának megértése nem csak nehéz, hanem gyakran nagyon lehangoló is. Különösen igaz ez az adósságra vonatkozóan. A világ 7,8 milliárd lakosára, beleértve az újszülötteket és a legöregebbeket, fejenként több mint 35 ezer dollár (10,5 millió forint) adósság jut. A magyarokra eső adósság a munkában álló lakosság több mint 6,5 éves jövedelmével egyezik meg. A világ összes számbavett vagyonából egy főre 45 ezer dollár (13,7 millió forint) jut. Tehát papíron minden földlakónak van 10 ezer dollárja. A helyzetet tovább bonyolítja a tény, hogy mára a leggazdagabb 80 millió ember, a lakosság egy százaléka, több mint kétszer annyi vagyon felett rendelkezik, mint a 6,9 milliárd legkevésbé jól élő. A vagyoni és egyéb pénzügyi adatokról azért tudni kell, hogy olyan megbízhatóságúak, amilyeneket a közgazdászok használnak. Pontosságukat mindenki fel tudja mérni, aki már adott-vett valamit olyan piacon, ahol az árakat valamennyire a kereslet és kínálat határozza meg.
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Márai: December
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Nem is öregszem.*
Csak a borotválkozás tartana már tovább,
ha nem lenne szakállam. Derékszíjat
(110 +) nehéz találni a turkálóban,
ahol még mindig rám csodálkoznak a nők.
Ha találok is, mindig megfogadom,
már nem eszek meg mindent, ami elém kerül.
Nem is öregszem.
Hiszen a hallásom mára szelektívebb.
Egyre tökéletesebben szűri ki a zajból
a hozzám közeli hangokat.
Már csak azokat a mondatokat érzékelem,
amelyek még ma is csak nekem szólnak.
Meghallgatom. Mindig értem-e?
Nem én öregszem. A nők vénülnek körülöttem.
Már kevesüket hívnám fel egy teára.
Valamikor ellenállhatatlanoknak találtam őket,
érzékeimen nem tudtam uralkodni.
Hangjukat hallva már nem kell árbochoz kötni magam.
Énekük annyira nem vonz, hogy értük új partra szálljak.
Homérosz így szólt: Csak elbóbiskolt a vágy, de van. És én ebbe belenyugodhatnék…
Boldogan, ha tudnék!
*A vers Bánki Éva: Lassan című versének parafrázisa, mely egy kreatív feladatként született műhelytalálkozónkon.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki gyönyörű házban lakott feleségével, és kislányukkal. Ők voltak a legboldogabbak a világon, legalábbis szerintük.
Azonban a feleség megbetegedett, és a férj hamarosan egyedül maradt a kislánnyal.
Ahogy telt, múlt az idő, a férfi tudta, a lányának szüksége van anyukára, így elvett feleségül egy özvegyasszonyt, aki nemsokára be is költözött a két gyönyörű lányával, ám esetükben a szép külső sötét szívet rejtett. Aztán könnyek, tök, bál, cipő, happy end meg minden.
Ezt könnyű elmesélni. De amit én kapok, azt persze szinte lehetetlen. Valaki rohadtul utál engem a cégnél. Ráadásul ez az első saját projektem! Én narrálom a mesét is, meg minden, ami jelentős előrelépés a legutóbbi munkakörömhöz képest. Emlékeztek a mese jótevőjére, a Tündérkeresztanyára? Bizonyára. Ugyanis rendkívül hatásosan alakítottam a szerepet. Megszámolni sem tudom, hány különböző Hamupipőkén segítettem. Viszont ebben a mesélés dologban tapasztalatlan vagyok.
Ha már itt tartunk, úgy sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy amit éppen csinálok, azt nem lenne szabad… Hmm, ezért bajba kerülhetek, de nem mondjátok el senkinek, ugye gyerekek? Ezúton is elnézést kérek az esetlegesen a mesét hallgató felnőttektől, bátorkodtam a ‘gyerekek’ megszólítást használni, a céges statisztikák szerint átlagosan jóval magasabb a mesét hallgató gyerekek százalékos aránya, mint a…
Tessék? Elnézést, nem értem tisztán. Hogy hagyjam abba a fecsegést, és meséljek végre? Persze, hölgyem, azonnal! Ne, kérem ne szóljon a főnökömnek… Nem, igazán nem szükséges, hogy itt maradjon, és felügyelje a munkámat! Hát jó, látom, már helyet is foglalt… Akkor én… khmm… folytatnám is a mesét.
Tehát a kislánnyal borzasztóan bántak a mostohatestvérei, és apja hirtelen halálával a helyzet csupán rosszabbodott. Ahogy nőtt, a kislány szíve egyre nagyobb és nagyobb lett – jajj, nehogy szó szerint értsétek, gyerekek, ez azt jelenti, hogy jószívű lány lett belőle, aki annak ellenére is szerette mostohaanyját és testvéreit, hogy vele végeztettek minden házimunkát, és Hamupipőkének csúfolták a munkától folyton koszos arcocskája miatt. Ő is a személyzet tagjává vált, és kedvessége miatt nagyon megszerették a cselédek és inasok, csakúgy mint a házban lakó egérkék.
Azonban ahogy cseperedett fel a leány, annál… hogy is mondjam. Elnézést, de ha mar itt ül azzal a kritikus tekintettel, segíthetne is egy kicsit. Maga hogy mondaná el a gyerekeknek, hogy ez a Hamupipőke csúnya volt?! Igen, tudom, hogy nem ezekkel a szavakkal, de ne aggódjon, ezt majd kivágják… Hogy élőben megy?! Óh, hogy az a!
illusztráció: pixabay.com
Elnézést, ez esetben seperc alatt térjünk vissza a mesére. Szóval, ahogy a lány nőtt, külseje annál inkább elmaradottnak bizonyult a belső szépségétől, hogy úgy mondjam. Egy napon levél érkezett a házhoz, amiben minden hajadon lányt meghívtak a királyi palotába egy bálba, ahol a királyfi feleséget választ magának. Hamupipőke kétszer olyan szorgalmasan végezte a házimunkát aznap, mert azt ígérték neki, hogy ha mindennel elkészül, ő is jöhet. Egér barátai közben gyönyörű ruhát varrtak neki, hogy legyen mit felvennie. Azonban az utolsó pillanatban a mostohatestvérek irigységükben szétszakították a ruhát, így Hamupipőke mégsem mehetett a bálba.
Ahogy a kertben szomorkodott, egyszerre csak megjelent előtte a Tündérkeresztanyja. Elűzvén a lány szomorúságát, gyönyörű ruhát és arcot varázsolt Hamupipőkének, üvegcipellővel és tökhintóval.
A lány csodásan érezte magát a bálban, a herceg csakis vele táncolt egész este, ám amikor az óra elütötte a tizenkettőt, Hamupipőkének futnia kellett, hogy hazaérjen, mielőtt a varázslat véget érne, ahogy a Tündérkeresztanya a lelkére kötötte. A nagy sietségben elhagyta a fél üvegcipellőjét, de éppen időben hazaért, és visszaváltozott a csúnyácska lánnyá, lefeküdt a kandalló elé, és békésen aludt reggelig.
A herceg azonban tudta, hogy senki mást nem fog elvenni feleségül, neki a legszebb lány kell a birodalomban, ezért a fél üvegcipellővel házról házra járt, ám az semelyik lány lábára nem illett. Nagysokára elért a mi Hamupipőkénk házához. A lány nagyon izgatott volt, és mostohája megsejtette, itt valami turpisság történhetett, így ravasz módon bezárta Hamupipőkét a padlásszobába.
Azonban egér barátai kiszabadították, és mikor a herceg és kísérete már épp távozni készült, Hamupipőke befutott a szobába, és kérte, hadd próbálhassa fel ő is a cipellőt. A herceg ránézett, és felhúzott orral fintorgott egyet. Hogy ő, ezzel a csúfsággal táncolt volna?! Biztosan nem. Azzal a lendülettel kisétált az ajtón és Hamupipőke életéből, a lány pedig gondosan a háta mögé rejtette a bizonyítékot, a cipellő megmaradt felét, ami valamiért nem tűnt el a ruhával és a hintóval együtt. Ő aztán egy ilyen alakhoz nem akar hozzámenni. Mondjuk nem is csodálom, amekkora seggfej.
illusztráció: pixabay.com
Elnézést, elnézést, többé nem fordul elő, ígérem! Tehát soha nem nősült meg, mert nem talált olyan szép lányt, mint amilyen Hamupipőke volt a varázslat hatása alatt, így tudtán kívül megkímélte a birodalom hajadonjait egy esetlegesen vele letöltendő élettől.
A ház lakói le voltak sújtva. A mostohatestvérek szépségük ellenére vénlányként haltak meg, személyiségüket senki sem bírta elviselni. Hamupipőkét a házban lévő barátai megvigasztalták, a mosogatófiú, aki titokban már nagyon régóta szerelmes volt a lányba, hamarosan megkérte a kezét, és az üvegcipellő megmaradt felét eladva vettek egy csinos kis házat a következő faluban.
Hát ennyi volt a mese gyerekek, boldogan éltek, míg meg nem haltak, meg minden.
Valószínűleg nem fogtok több mesét hallani tőlem ezután, úgyhogy remélem, emlékezni fogtok erre, és a tanulságra is.
Mégis mi ez a gomb?! Fel is tudom szólítani őket? Komolyan? De jó! Na, hát akkor mondd gyermekem. Mi a tanulság?
– Hogy csak a szép lányok kapnak herceget?
Úgy tűnik, ez a munka valóban nem nekem való…
Németh Anna
Gödöllőn tanul, a kedvenc száma a négyes, és variációi. Négy testvére van, akiket imád, nemrég lépett ki a 4×4-es életévéből. Szabadidejében mesét néz, ír, lovagol, alszik, és szívesen fogyasztja a sajtot lekvárral. Most pedig éppen elérte, amit szeretett volna, ugyanis ez így 44 szó.
Mi célból beszél, aki ezt mondja? Lesz-e ember, aki e mondat után meg fogja hallgatni mondanivalóját? Valószínűleg csak azok, akiknek teljesen mindegy mit mond, mert csak a hangját akarják hallgatni, szövegének értelmével nem foglalkoznak. De elfogadható-e ez a mód a huszonegyedik században? A történelem során a nyilvános közlés érthetőségé nem volt mindig magától értetődő követelmény. A szóbeli mítoszok korában a sámánok többnyire nem emberi nyelven végezték a szertartást, azzal hatottak, amit csináltak, nem azzal, amit mondtak. Ez az írásbeliség előtt természetes volt. A korai kereszténységben már rögzített volt a tan, de a templomokban a papok latinul miséztek a csak saját nyelvükön értő, írástudatlan híveknek. Pedig ekkorra a tannak már volt kanonizált tartalma. E működés elég sokáig fennállt, egészen a vallásháborúkkal kivívott, anyanyelven történő szertartások bevezetéséig. A közpolitika korában – különösen egy demokráciában – a közéleti szövegek átláthatósága, validálhatósága nem nélkülözhető. De, ami még ennél is fontosabb, meg kell győződni arról, mennyire hitelesek annak a szónoknak a tettei, aki – saját bevallása szerint – szóban nem törekszik igazmondásra.
