kiemelt címkével jelölt bejegyzések

Kávészünet

Bojár Cassino: Covid, kedvesem!

1 hozzászólás

illusztráció: pixabay.com

Minap egy baráti társaságban a Covidra emeltem poharam. Furán néztek rám. Pedig én nagyon sokat köszönhetek neki. Mindenek előtt, hogy életben hagyott, ámbár ez nem csak rajta múlt. Még az elején voltam olyan szerencsétlen, hogy már nem sokan remélték a viszontlátásomat. Pesti kórház, lélegeztető gép meg minden. Ám volt egy ápolónő is, aki nem mondott le rólam. Amikor magamnál voltam, mindig őt láttam. Fáradt, kialvatlan tekintete biztatást sugárzott, fogta a kezem és húzott vissza, vissza az életbe. Megszerettem ezt a csodás, fekete szempárt, és éreztem még látni akarom, látnom kell őt. Azóta már a jegyesem.  A Covidtól kaptam.

Szófa

Filep-Pintér Eszter: A vaníliafagylalt

Hozzászólás

A lift ajtaja durván csattan a hatodik emeleten. Klára apja végre hazaért. Akár egy félresikerült bádog harang – gondolja a lány a kattanásáról –, de legalább megbízhatóan teszi a dolgát. Az apja is olyasféle lett, mint egy félrekondult harang attól a naptól kezdve, amikor az anyja elhagyta őket. Mondatai onnantól erőtlenül, tompán kongtak. Szemöldöke bozontossá vált, szakállt növesztett, haja túlnőtte elhagyatott ábrázatát. Koszos zakójának bélése itt-ott szakadozott.

Klára az ajtóhoz húzódik. Hallgatózik. Testében elindul a remegés. Hiába fülel, csak az ismerős hangok jutnak el hozzá: apja cammogó léptei, a rácsos ajtó nyikorgása, földre dobott aktatáska, kulcszörgés. Semmilyen női csevej, semmilyen magassarkú cipő kopogása nem hallatszik.

Vendéget várnak estére. A nőt, aki valaha az anyja, Tibornak pedig felesége volt. Klára egész nap készülődött. Tétován fogta össze a haját – vajon tetszeni fog neki? –, sután húzta magára a kedvenc pólóját, a kés megbicsaklott a kezében krumplihámozás közben. Alaposan kitakarított. A szekrény tetejét is lemosta, elhúzta a súlyos bútort, hogy az ágy mögötti részt is felsúrolja. Közben végig a találkozásra gondolt.

A percek most hosszúra nyúlnak. Szeretne a paplan alá bújni, mint gyerekkorában, hogy ne kelljen érezni ezt az émelyítő bizonyosságot a gyomrában. A bejárati ajtó továbbra sem nyílik. “Tudtam, hogy ez lesz. Mégis mire számítottam? Talán fél bejönni. Képtelen a szemembe nézni, és megmondani az igazat: hogy nem jött el. Hogy Kiss Klára annyit sem ér az anyjának, mint egy folt a kabáton.” Keze a bejárati ajtóba kapaszkodik. Szédülni kezd: mintha összenyomnák a falak, omlani készülne a mennyezet. “Miért nem jön már be?!” A józan felismerés hirtelen érkezik: “De hát mit vár tőle? Mindketten elárvultak.”

Elképzeli a délutáni jelenetet: Úgy peregnek előtte az események, mint egy régi filmvásznon: apja bizonyára akkor is gyűrött zakóban állt a Losonczi téren. Kezében aluljárós csokrot szorongatott, haját kapkodva igazította. Eleinte izgatott lehetett: váltogatta a lábát, rágta a körmét, egyik kezéből a másikba tette a virágot. Aztán ahogy múltak a percek, megváltozott a testtartása. Klára szinte maga előtt látja az apját, ahogy belecsúszik a jól ismert szomorúságba.

Ahogy Klára erre gondol, elhatározza, hogy ő megállítja a ráomló mennyezetet, ő szétfeszíti a falakat, ő nem támasztja többé az ajtót az apjára-anyjára várva. Nekiáll teríteni.

A megkarcolt, régi tányérokat szépen az asztalra fekteti, és eligazgatja a viaszosvászon terítőn. Vizespoharakat vesz elő. Figyelmesen dolgozik. Szalvétahajtogatás közben végig a vaníliafagylaltra gondol. Felidézi azt a késő nyári fülledt délutánt, amikor egyedül bolyongott a Kálvária téren. Egy ismeretlen asszony hívta meg két gombóc fagylaltra. Ma sem tudja, miért. Először nem akarta elfogadni, aztán mégis ráállt a dologra. Nehezen tudott választani a kínálatból. Nem volt szokásuk a fagylaltozás.

A fiatal, pultos lány türelmetlen nógatta: – Válassz vaníliát! A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni!  – Klára megjegyezte ezt a mondatot, s hinni kezdett benne, mint a szeplőtelen fogantatásban. Vaníliafagyi mindig van. Nem tűnik el, mint az anyja egy bágyadt kedden. Vanília és csokoládé egymás mellett, mint két biztos íz nyugszik az alumínium ládákban hűvösre téve. Mint ők ketten az apjával.

Az egymásba keveredő édes vanília és a keserű étcsokoládé tökéletesen harmonizált. Nem tudni, hogy a jószándékú hölgy, a fuvola dallama, a párakapu arcára hulló cseppjei, vagy az épp megkonduló harangszó volt az oka, de Klára döntő felismerésre jutott akkor: Az anyja ugyan magával vitte a bőröndökkel együtt a falovacskás gyermekkorát is, de mindez elmúlt. Bevégeztetett.

Most, hogy eszébe jut ez a régi felismerés, már nem hiányzik annyira, hogy kinyíljon az az ajtó. A kilincs belülről és kívülről is egyaránt csukható. Most, hogy visszagondol a vanília ízére, már nem akar csalódni többé.

Épp ebben a pillanatban érkezik meg az apja, Klára lesegíti a Losonczi térben megmártózott zakóját, és lerakja elé a desszertet: – A vaníliafagylaltban nem lehet csalódni, apa! – mondja, s mellé kanyarint egy kevéske csokoládét.

Filep-Pintér Eszter – Gyógypedagógusból lett édesanya, anyafából faragott írótanonc. Utazáskor megismeri önmaga kevéssé ismert szegleteit. Új színeket, hangokat, illatokat gyűjt, de mind mögött keresi az örök emberit.

Talált mondat

“… két szimpatikus svéd házaspárt látott, akik kizárólag jól akarták magukat érezni, és nem túl bonyolult, de annál felemelőbb szövegű dalokat írni.” (mondatértelmezés)

Hozzászólás

illusztráció: pixabay.com

A cél, hogy valamilyen szabadon választott, vállalható tevékenységből közösségben élni lehessen, elérhetőnek tűnt a huszadik század derekán. Ez az ABBA együttes esetében csak rövid távon teljesült, és a nemzedékre magára visszanézve is inkább a sodródó megvalósulatlanság lett jellemző. Az idill rövid ideig tartott. Az ABBA házaspárok elváltak, a zenekar megszűnt, az őket jellemző bizakodó derűből marketing modorosság lett. A zenekar bizarr fellépő ruhákkal „csalt adót”, közönségük pedig számtalan legális és illegális módon próbált “gazdagodni” – elkerülni igyekezve az adófizetést. Változó sikerrel. Mára a zenélők és a rajongóik egyaránt megöregedtek, nyugdíjasok lettek. Akik megbékéltek a valósággal tudomásul vették, hogy sok tízezer zenekarból csak kevés lett ABBA, ahogy sok millió futballozó gyerekből csak néhányan lesznek Messik. Azok túlnyomó többsége, akik a mindenáron való győzelemre játszottak vesztettek. Már majdnem leéltek egy életet, de nem tudtak és nagyon valószínű, hogy nem is fognak tudni változtatni azon, hogy “a győztes mindent visz, a vesztes alul marad, a diadal mellett ez az ő sorsa”.

Pusztítók

Németh Anna: Béke

Hozzászólás

Már csak hárman maradtunk.

Nem baj, több süti jut nekem. Két réteg mézes tejbegríz és eperlekvár, három réteg előre sütött tészta, porcukorral meghintett mennyország. Komolyan, szerintem több mézeskrémest ettem eddig idén, mint valaha. A narancsos-fahéjas gyertyákból álló, adventi koszorú derengős, karácsony illatú fénybe vonja a nappalit. A legtöbb világosságot azonban az ikeás fenyő árasztja a sarokban. Szúrós tűlevelei műanyagon meredezve tartják az égősort, és a vörös-fehér díszeket.

Apa, anya, én és az érdes felületű, mégis süppedős kanapénk. Az első karácsony, hogy a nagycsalád többi tagja már nem akar, vagy már nem tud itt lenni. És ez így van jól. Ez így teljesen természetes. Ettől még nem fáj kevésbé, főleg, ahogy a mai nagytakarítás alatt a Bojtorján karácsonyi lemez sorai belekúsztak a fülembe, a lelkembe.

„A mai nap nem olyan, mint más. A mai nap nem lesz senki hibás. A mai nap örömünnep vár ránk, és nem lesz vitatkozás.”

A minden évben meghallgatott dal a bizonyíték számomra, hogy nem csak az elme tud emlékezni, a szív is. Valahogy mindennek ellenére körbeleng bennünket valami meleg, és kényelmes. Valami mosolygós. És a tudat, hogy holnap a többiekkel együtt ünnepelhetünk majd.

Béke. Béke van a házban, béke van a csendben, béke a gyertyalángban, drága szüleim szemében, ölelésükben, béke árad a világunkból már elköltözött nagyszüleim ilyenkor egyértelműen érezhető jelenlétéből. Még a mögöttünk lakó, folyton üvöltöző házaspárnál is béke van. Vagy csak nagyon csendben haragszanak egymásra.

Magamra öltöm ezt a békét, belekuckózom, mint egy puha takaróba, és el kell ismernem, hogy így, hármunknak, ugyanolyan varázslatos karácsonyunk van, mint az előző években.

Németh Anna, 18 éves, szerinte a karfiolnál csak a szappanoperák rosszabbak, odavan a kitalált világokért, és imádja a sajtot lekvárral, majdnem annyira, mint olvasni. Célja, hogy sose nőjön fel igazán, mert mind tudjuk, milyen bonyolultak a fölnőttek, és hogy a nyelve hegyével elérje az orrát. Bár saját bevallása szerint ez utóbbi kissé fontosabb.

Talált mondat

“… minden fa egyszeri és megismételhetetlen, minden fa a környezetére reagálva növekszik, ugyanaz a fa máshogy nézne ki, ha máshová ültették volna.” (mondatértelmezés)

Hozzászólás
Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.

 

Kávészünet

Nádas Péter: Käsologie (Kórus tudományos továbbképzésen)

1 hozzászólás

illusztráció: pixabay.com

Hajdan Gödöllő Városa mellett az Egyetem kórusa is voltunk. Így jutottunk el Giessenbe, a Justus Liebig egyetemre. A kórusok találkozója közben tudományos élményekben is részesülhettünk. Egyik fénypont Kielwein professzor Käsologie (Sajtológia), azaz sajtismereti előadása volt.
Bevonultunk az élelem tudományok egyik szentélyébe, azaz előadó termébe. Amely nem sokban különbözött a mi gödöllői I-estől V-ösig számozott előadóinktól. Egy lényegi különbséget – mely aztán szerephez is jutott – csak később tapasztaltunk meg. A padok írólapja ugyanis fölnyílt. Ennek egyik indítéka nyilván a gyors távozás lehetősége lehetett vészhelyzet esetén.
Most azonban semmi vész sem sejlett. Sőt, nagyon is barátságos körülmények fogadtak: kancsókban állt a vörösbor, tálcák halmozottan megrakva fehér kenyér kockákkal a padok írólapján csakúgy, mint a katedrán. A tanszéki segítők serege készen várta a prof belépőjét. A várakozás alig percnyi – talán éppen csak hatásfokozó volt.
Belépett. Tekinteteink áhítatos várakozással szögeződtek rá. Nekem két vonás tűnt föl hangsúlyosan; két “m”: mosoly és macskabajusz. Aztán szavaiból kitűnt, hogy mennyire odaadón kedveli szakterületét. Bevezetőül elmondta, hogy négy felvonásban négy-négy, vagyis tizenhat féle sajttal ismerkedünk meg a lágy fondü-sajtoktól az érett kemény fajtákig.
Intésére a segédcsapatok tálcákon szolgálták föl az első csoport négy lágy sajtját. Közben kedves professzorunk lelkesen beszélni kezdett róluk. Mondanivalója végén kóstolásra szólított föl. Közben nagy hévvel tárta szét karját. Sikerült is jó nagy pofont adni az előadói asztalon várakozó kancsónak, mely pörögve indult légi útra.
Nyicsevo! Azaz macht nichts! A legények egykedvű sürgéssel törölgettek s pótolták a veszteséget. Úgy látszott e közjáték mindennapos. Bizonyára. Mi meg kóstoltunk, hörpintettünk és majszoltunk. Szóval hamar otthonosan illeszkedtünk bele a sajtok szent szertartásába.
Az izgalom fokozódott. Valaki elejtett egy darabka kenyeret. Nyomban utána is kapott. A billenő asztallap méltányolta e buzgalmat s az előtte ülők nyakába zúdította a kancsó tartalmát. Ekkor valaki szintén fölpattant, hogy papír zsebkendő készletét a kárvallottaknak nyújtsa. Itt is elszabadult egy kancsónyi jobb sorsra érdemes bor.
Aztán itt is, ott is hasonló események zajlottak. Szerencsére egyre kevesebb bor tartalommal. Mert derekasan helyt álltunk. Mindez csöppet sem látszott zavarni sem a segédeket, sem magát a szeretett tudományába mélyedt professzort. A bemutató e közjátékoktól függetlenül óra pontossággal folyt le. A végére a sajtok ismeretével gazdagon, vörösbortól lucskosan, ― és az egyre érettebb sajtoknak hála ― illatosan tapsoltuk meg az esemény fő hősét, a változatlan kedéllyel és szerény mosollyal meghajolva távozó Kielwein professzort.

 

Talált mondat

“…fontos szempont volt, hogy a térség természeti és kulturális értékeit is belecsempésszék az épületbe. Ennek köszönhető az is, hogy egy vízfelületre hulló vízcsepp ihlette az uszoda íves, elterülő megjelenését.” (mondatértelmezés)

Hozzászólás
Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

A szakrális és a profán együttélése jól ismert jelenség. Az már kevésbé az, hogy mindkét megközelítés elme-kreálmány. Az pedig, hogy egy uszodával kapcsolatban merül fel ez a fogalompár, nehezen értelmezhető. Az organikus “építészek” – különösen a Makovecz epigonok – nem képesek megérteni, hogy a templomok és emlékművek kivételével minden épületnél a funkcionalitás élvez elsőbbséget. Fokozottan igaz ez a középületekre, ahol a modoros sallangokra költött közpénz pazarlás, nem tolerálható. A vízmenti együttlét és maga az úszás fontos – közösségi(!) – emberi tevékenység, ami ismert, átlátható szolgáltatás-elemekből áll. A klausztrofóbiát okozóan alacsony szűk öltöző és a megalomán kupolás, túlméretezett, helybitorló, szeparált lelátók miatt szűk partú úszótér ellentmondása kiáltó. A presztízs-hübrisz legyőzte a funkciót. Kívülről az uszodai saroktornyok (sic!) létezése bántóan anakronisztikus. Harminc éve járok uszodába, számtalan helyen megfordultam itthon és a világban, ahol töredék pénzből alkalmasabb és fenntarthatóbb vízi közteret találtam.

 

 

Kávészünet

Bojár Cassino: Teremtéstörténet – Windows version

Hozzászólás
Illusztráció: pixabay

 

 

 

 

 

 

1./ Kezdetben teremtette az Úr a bit-et és a byte-ot. És teremté ezekből a SZÓ-t.

2./ És a SZÓ-ban 2 byte volt és nem létezett semmi más. És az Úr elválasztotta az Egyet a Nullától. És látta az Úr, hogy ez jó.

3./ És mondá az Úr: legyen ADAT, és így történt. És mondá az Úr: foglalja el az ADAT a neki megfelelő helyet. És megteremtette az Úr a floppy disket, hard disket és a compact disket. És látta az Úr, hogy ez jó.

4./ És mondá az Úr: legyen számítógép, ahová a floppy disket, a hard disket és a compact disket be lehet helyezni, és elnevezte hardvernek. És látta az Úr, hogy ez jó.

5./ És softwer még nem létezett akkor. De az Úr megteremtette a programokat, nagyokat és kicsiket, mindegyiket az ő fajtájuk szerint. És mondá az Úr: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek meg a memóriát.

6./ És mondá az Úr: teremtsünk programozót, és alkosson a programozó új programokat és irányítsa a számítógépeket, a programokat és az adatokat.

7./ És megteremtette az Úr a programozót, és elhelyezte őt a számítógépközpontban. És megmutatta neki az Úr a könyvtárszerkezetet, és mondá neki: használhatsz minden könyvtárat és alkönyvtárat, de soha ne használd a WINDOWS-t.

8./ És mondá az Úr: nem jó a programozónak egyedül. Álmot bocsáta reá, és kivéve egyik oldalbordáját másik lényt teremte belőle, aki felnéz a programozóra, aki szereti azt amit a programozó csinál, és elnevezte az Úr ezt a lényt felhasználónak.

9./ És ott volt a programozó és a felhasználó a csupasz DOS alatt, és látá az Úr, hogy ez jó.

10./ De Bill okosabb volt az Úr minden más teremtményénél. És Bill megkérdezte a felhasználót: mondta-e az Úr, hogy ne futtass egyetlen programot sem?

11./ És a felhasználó válaszolt: azt mondá az Úr, hogy használhatunk minden programot, minden adatot, de soha ne használjunk windowst, különben elkárhozunk.

12./ És mondta Bill a felhasználónak: hogyan beszélhetsz olyasmiről, amit még ki sem próbáltál? Abban a pillanatban, hogy a windows-t futtatod, olyan leszel, mint az Úr. Képes leszel bármit létrehozni egy egyszerű egérkattintással.

13./ És a felhasználó látta, hogy a windows gyümölcsei szebbek és könnyebb őket használni. És látta a felhasználó, hogy minden tudás haszontalan, mert a windows képes azt helyettesíteni.

14./ És a felhasználó installálta a számítógépén a windowst és mondá a programozónak, hogy ez jó.

15./ És a programozó azonnal elkezdte keresni az új drivereket. Megkérdezte őt az Úr: mit keresel? És a programozó válaszolt: új drivereket keresek, mert nem találom őket a DOS-ban. És mondá az Úr: ki mondta neked, hogy driverekre van szükséged? Futtattad a windowst? És a programozó válaszolt: bizony, mert Bill mondá nekünk, hogy az jó.

16./ És mondá az úr Billnek: Azért amit tettél gyűlölt leszel minden programozó előtt. És a felhasználó boldogtalan lesz miattad. És bűneidért mindörökre windowst kell árulnod.

17./ És mondá az úr a felhasználónak: azért amit tettél csalódni fogsz a windowsban, és az megeszi majd minden erőforrásodat. Lassú programokat kell majd használnod és örökkön örökké a programozó segítségére fogsz szorulni.

18./ És mondá az úr a programozónak: azért mert hallgattál a felhasználóra, soha nem leszel boldog. Programjaidban hemzsegni fognak a hibák, és ki kell javítanod őket újra és újra, az idők végezetéig.

19./ És akkor az Úr PC-t adott a kezükbe, kiűzte őket a számítógépközpontból, az ajtót bezárta és jelszóval védte le.

20./ GENERAL PROTECTION FAULT.

 

 

Könyvkoktél

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ?

5 hozzászólás

Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

 

Amíg a föld uralma tiétek

volt, a régmúlt nemzedékei

öröm-póráztokra fűzve éltek,

meseország fényes lényei.

Míg a gyönyör szent vallása fénylett,

ah! mily másképp élt a föld fia;

még koszorú övezte szentélyed,

Venus Amathusia!

 

A költészet festői palástja

a valóra simult kedvesen,

élő élet szállt az alkotásba,

s érzett, mi már nem érez sosem.

Hogy szerelmük keblére öleljék,

a természet főbb rangot kapott,

és bárhová tekintett a szem, még

Isten nyomát látta ott.

 

Hol a bölcsek szerint ma az égen

lélektelen tűzgolyó forog,

Héliosz szállt aranyos szekéren

néma méltósággal egykor ott.

Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,

ha fa dőlt le, driász halt vele,

s az ezüstös forrásnak najádnép

korsajából folyt vize.

 

Segítséget kért ez a borostyán,

Tantalusnak lánya volt e szirt,

ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,

e ligetben Philoméla sírt.

Perszephonéjáért e patakba

hullt Démétér gyászos könnye rég,

s e dombról Cythere hívogatta

ah, hiába! kedvesét.

 

Deukalion fajához a földre

egy-egy isten még gyakran betért.

Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,

Létó fia pásztorsorban élt.

Akkor még az isten, hérosz s ember

közé Amor szép frigyet hozott,

Amathuntban isten, hérosz s ember

egy oltáron áldozott.

 

Helyet a ti vidám hitetekben

gyász, lemondás nem kapott soha:

boldogság dobbanjon a szívekben,

mert a boldog isten rokona!

Akkor csak a szépség volt a szentség,

nem szégyellte isten mámorát,

míg a szende Kaménák vezették

a földet, s a Gráciák.

 

Mint palota, mosolygott szentélytele,

az iszthmoszi pompás ünnepek

hős tornái titeket dicsértek,

s célba robogtak a szekerek.

Oltárotok körül lelkes táncok

szép füzére kígyózott tova,

főtökön dicskoszorú sugárzott,

fürtötökön korona.

 

Évoézva büszke thyrszuszhordók

s hámbafogott pompás párducok

jelentették a nagy Mámorosztót:

előtte faun s szatír támolyog,

körülötte tomboló menád-kar,

táncaikkal dicsérik borát,

és a Gazda pirosló orcával

kínálja a telt kupát.

 

Nem lépett a haldokló elébe

ijesztő váz. Ajkaira csók

hullott, s abban röppent el a léte,

s egy géniusz fáklyát fordított.

Halandó nő unokája fogta

Orcusnak is bíró-mérlegét.

S a thrák lelkes jaja meghatotta

a Fúriák zord szívét.

 

Elízium berkén megtalálták

örömüket mind a boldogok:

hű szerelmes hű élete-párját,

versenypályájuk a bajnokok.

Linus lantján régi dala száll fel,

Admétosz Alkésztiszre talál,

Oresztész itt barátjára rálel,

s Filoktétra nyila vár.

 

Magasabb díj sarkallta a hőst még,

ki az erény versenyén futott.

A nagyszerű tett véghezvivőjét

társukul vették a Boldogok.

A halottját visszaperelőnek

engedtek a csöndes istenek,

s Olymposzról a tengert szelőnek

az Ikerpár integet.

 

Hová lettél, szép világ? Természet,

jönne vissza bár virágkorod!

Ah! nem őrzi már, csupán az ének

mesés tündérországa nyomod.

Kihaltak és szomorúk a rétek,

Istent szemem sehol nem talál.

Ah: a régi, életteli képnek

nem maradt, csak árnya már.

 

Északon kelt fagyasztó szelekben

mind lehullott ez a szép virág;

hogy egy isten gazdagabb lehessen,

elenyészett az isten-világ.

Ha búsan a csillagokra nézek,

nem talállak, ah! Szeléne fenn;

szavamra csak üres visszhang ébred

erdőkön és vizeken.

 

Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,

fenségétől fel nem lelkesül,

nem látja a Lelket, mely vezérli,

örömem hevétől nem hevül,

nagyságát nem érti mesterének,

mint közönyös ingaóra, jár:

isteneit vesztve a természet

a súlytörvény rabja már.

 

Hogy új létre szülessen majd holnap,

ma tulajdon sírját ássa meg.

Örökké egy orsón gombolyodnak

maguktól a hónapok s hetek.

Az istenek költőhonba szálltak,

ott leltek hazát a föld helyett,

mely kinőve pórázukból, már csak

saját ingáján lebeg.

 

Hazatértek s magukkal ragadtak

minden szépet és magasztosat.

Eltűnt minden szín és élethangzat,

s nekünk csak az üres váz maradt.

Túl az időn, élnek halhatatlan,

otthonuk a Pindus magasa:

ami öröklétű lesz a dalban,

meg kell előbb halnia.

(Rónay György fordítása)
Talált mondat

„A pénz munkából van, azért kell kiállnunk az Európai Unió mellett, mert csak így tudjuk eladni a munka révén előállított termékeinket.” (mondatértelmezés)

Hozzászólás
Almási Lajos rajza

A pénz nem munkából van. Ezt a fenti részállítást semmilyen közgazdasági elmélet és gyakorlat nem igazolja. Készpénzt a nemzeti bankok – jegybankok -, bankszámlapénzt pedig – hitelként – a kereskedelmi bankok teremtenek. Munkából – ha értelmes – használható termékek és szolgáltatások vannak. Az EU mint közös piac jött létre, de ma már erőforrás optimalizáló államok közössége, ami szükségszerűen halad a piaci integrációt meghaladó együttműködési formák felé. Jövője nem egyszerűen a hatékonyabb adásvétel, hanem egy szorosan csatolt multinacionális jóléti élettér létrehozása, amiben nem az öncélú növekedés, hanem a fenntartható jólét a fő mozgatóerő. A termelés, és az abban felhasznált „munka” vállalható célja a valós, természet és emberbarát társadalmi szükségletek kielégítése, nem a “pénzteremtés”. Ez akkor is igaz, ha jelenleg még nem ez, hanem a profittermelés mozgatja. Mindenesetre nincs épelméjű ember, aki azt gondolja, hogy Bill Gates vagyona munkájából származik. A munka “eredménye” a bér – ami lehet pénz (is!) és a tőke formája (is!) is lehet pénz. Egy biztos: a jóléthez emberi aktivitás mindenképpen szükséges.