A változásra – úgy tűnik – sor kerül. Nem valószínű, hogy bármi, ami a huszadik század elején alakult ki, máig lényegileg ugyanaz maradhat. A változás ellen tiltakozók méltánytalannak tartják, hogy kárba vész a most öttusából élő profi sportolók lovaglásba fektetett munkája. Az öttusa katonai sportból alakult “amatőr”, olimpiai sporttá. Azon ágak közé tartozik, amelyek csak jelentős ráfordítással működtethetők. Kevés országban terjedt el úgy, mint valóban kedvtelésből folytatott tevékenység. A versenyszámok egyenként tovább művelhetők. Ha ma kellene öt olyan – sportnak is tekinthető – tevékenységet kiválasztani, melyeken „összemérhetők” a mindennapokban szükséges emberi képességek, egészen biztosan nem a mostani ötre esne a választás. Olyan „sportokat” kellene csokorba fogni, amelyek a világon mindenhol, sok ember számára, egyszerűen elérhetők. Egy javaslat. Az úszáshoz és futáshoz jöhetne a gördeszka, a tollaslabda és go játék. Az élsport szórakoztatóipari foglalkozás, nincs köze a testedzéshez. Aki csak kedvtelésből – nem fizetésért – akar öttusázni, azt ezután sem akadályozza meg senki, hogy lovagoljon.

A mondat aktuális, mert a covid bizonyos értelemben méreg. Így – méregként – veszélyes anyaggá nyilvánításával beterelhetnénk a gondolkodást egy jól kidolgozott keretbe. Különösen hasznos lehet ez akkor, amikor az adott problémára orientált járványügy működése nyomokban sem felfedezhető. A mérgekkel sokkal egyszerűbb. Aki megmérgeződik, az beteg lesz vagy meghal. Ebből következően a mérgezést el kell kerülni, vagy ha már megtörtént – és van rá mód -, kezelni kell a mérgezettet. Ez utóbbi csak vész-megoldás. Ahhoz, hogy elkerüljük, a mérget azonosítani kell. Csak az kiszűrhető, amit képesek vagyunk észlelni. A távoltartáshoz folyamatos figyelés kell. Bármilyen ártó hatás elkerüléséhez fel kell ismerni a jelenlétét, vagyis esetünkben tesztelni kell. És ha már jelen van, meg kell akadályozni, hogy a szervezetbe jusson, vagyis maszk használat, távolságtartás és fertőtlenítés kell. Attól, hogy van ellenszer a kígyóméregre, nem tekinthetünk el a marás elkerülésétől. Fontos tudni, hogy amit az immunrendszerünk magától kiszűr, az nem méreg.

illusztráció: pixabay.com

A marketing jelenléte egy “piacgazdaságban” természetes. Mára az internetes közösségi felületek is üzleti tereppé váltak. Igyekeznek megragadni a belépők figyelmét, majd minél hosszabb ideig lekötni azt. A figyelem megragadásának érdekében a szolgáltatók építenek ügyfeleik kiismert gyengeségeire. Adataik széleskörű elemzésével megtanulják, hogyan manipulálhatják, tehetik függővé felhasználóikat. Mindezt úgy, hogy a “személyre szabást” – mézesmadzagnak használva – ügyfélérdeknek tüntetik fel. Ez az “elfajulás” csak akkor kerülhető el, ha az emberek agyuk használt kapacitásához igazítják, vagyis lassítják az információbefogadást. Szükség van arra is, hogy a szolgáltatók felelősséget vállaljanak a tartalmakért, azok jellegéért. Az sem odázható el, hogy az ügyfélkiismerés eszközeit használat előtt átláthatóvá és minősíthetővé tegyék. Tucatnyi éve nem nézek tévét. Nem tudtam tolerálni a kényszertartalmakat. Sajnálatos, hogy az internet-közeg szinte teljesen – sőt hatékonyabban – reprodukálta ugyanazt az információ tukmálást, ami elöl elmenekültem.

Galló Kovács Zsuzsanna fotója

Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a kialakuló politikai marketing egy vezető hazai képviselője még kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozta, hogy a politikát – vagyis a politikusokat – ugyanúgy kell eladni a “piacon”, mint a mosóport. Abban igaza volt, hogy igazoltan működőképes az a módszer, ha egy reklám, bármekkorát tódítva, a sulykolni kívánt “üzenetét” újra és újra, minden lehetséges helyen elismétli. A “befogadók”, főként a már a közlő “hívei”, cseppet sem törődnek az objektivitással. A bármit – nyereségvágyból – eladni kívánók meggyőződése, hogy az „igazság” mint termék az a közlés, amelyik kellőképpen elterjed, amelyik tematizálja a mindennapi beszédet. Vallják, ha unalomig ismételnek valamit, az automatikusan „igazsággá” válik. A politikai marketinget az is jellemzi, hogy – sikeressége esetén – az eredményét azok is “élvezik”, akik nem a célközönsége. A címbeli kijelentést egyébként Adolf Hitler írta meg több megfogalmazásban – hogy jobban hasson -, korai, szándékait feltáró művében, a Mein Kampfban, amelyben a fő “tanulság” az, hogy a “politika arról szól, hogyan lehet hitet (el)adni az embereknek”. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a politika nem ez.

illusztráció: pixabay.com

Érdemes elgondolkodni a piszok fogalmán. Induljunk ki a szemét azon meghatározásából, hogy olyan dolog, ami az adott környezetben nincs a helyén. A szarvas ürülék nem “kosz” az erdőben, de a pet palack az. A cím egy innovatív autómosó eljárásról szól, azt ígéri, hogy a “nanotechnológia segítségével az eddig az autómosásra elhasznált 120-130 liter víz kiváltható néhány deciliterrel”. Nem érdemes azon kicsinyeskedni, hogy ebben benne van-e a mikroszálas rongy kimosása, sem azon, hogy hova kerül a “kosz” a rongyról. Most itt arról sem, mi is az a piszok, ami az autón köt ki, az honnan származik és miért keletkezik. Az a szennyeződés, ami zavar valakit az autója gondosan kiválasztott fényezésén, minden másra is lerakódik. Az egyszerű természetes sár pedig elkerülhetetlen, számomra csak esztétikai ügy. Én nem szoktam autót mosni. Azt megteszi egy kiadós eső és néha a szerviz, ha a tiszta felület szükséges a javításhoz. Az autómosás – egy korszerű anyagokból gyártott járműnél – fejekben született kulturális “igény”, mint a fűnyírás. A nem természetes szennyezés az, ami probléma.