(Wolfgang Amadeus Mozart: Symphony No. 36 in C major, K.425 Linzer és Franz Joseph Haydn: Mass in D minor, Hob.XXII:11 Missa in Angustiis)
2019. március első napján újra a Vatroslav Lisinski Koncert Teremben találtam magam. Közel tíz éve, hogy hónapokat dolgoztam Zágrábban, akkor több mint két tucatszor voltam itt, a legkülönbözőbb koncerteken. Szabad estéimen a népzenétől a modern dzsesszig mindenféle zenét hallgattam itt.
A legemlékezetesebb élményem, talán, a Zágrábi Filharmonikusok, számomra ismeretlen, horvát klasszikusok műveit bemutató sorozatának előadása volt. Azon az estén, az akkori horvát köztársasági elnök mögött ültem, ingyen jeggyel, amit a pénztáros adott. Már ismert mint törzsvendéget, valószínűleg ezért kaptam, többször is, valamelyik nagykövetség fel nem használt tiszteletbelépőiből. Sok jó zeneszerző van, akinek zenéit nem ismerjük, pedig a szülőhazájukban joggal büszkék rájuk.
A mai előadás a Zágrábi Filharmonikusok miatt keltette fel érdeklődésemet. A vendégkarmester Gabriel Bebeselea, közreműködik az Ivan Goran Kovacic Akadémiai Kórus[1]. A program: Mozart: 36. szinfóniája és Haydn Nelson Miséje.
Fárasztó nap után ülök be, kicsit korábban érkezve, a nagyterembe. Végignézem, amint a zenekar felveszi a munkát. Itt van elég hely a lábamnak, és most mellettem sem ül senki. Jól esik a semmittevés.
A Mozart darab olyan mint egy könnyű, hűsítő tusolás. Teljesen felüdülök tőle.
A négytételes szimfónián – ami egy azok közül, amiket germánnak neveztek – állítólag látszik Haydn hatása, de én ezt a művet is igazi Mozartnak érzem. Mozart az a szerző, akinek zenéje vezetett el engem a komolyzenéhez. Műveiben van valami semmi máshoz nem hasonlítható természetesség. Azt sem gondolom, hogy jogos lenne a műre a „hanyatt-homlok” jelző, amit maga a szerző akasztott rá, mert nagyon is kerek, pezsdítő, megragadó zenéről van szó. Az első, az Adagio-Allegro spiritoso tétel lassú bevezetéssel indul, de összességében mégis a mozgalmasság jellemzi. Lubickolnak is benne a zenészek. A második, a Poco adagio tétel olyan mintha egy odaadó szerenád lenne, jó elandalodni rajta. A harmadik, a Menuetto tétel úgy szólal meg, mintha a névadó tánc harsány, vérbő paródiája lenne. Humorát az előadók is láthatóan értik és élvezik. A negyedik, a Prestó tétel, vidám karneváli hangulatú fináléja friss, derűs hangulatban zárja a művet.
A szünetben nézem a közönséget. Többségben vannak a nálam idősebbek. A közönség majd kétharmada nő. A férfi vécében nem is kell sorban állni. Hamar visszamegyek a terembe, így végig követem, amint felállt a körülbelül száz tagból álló akadémiai kórus. Az énekkarban kisebbségben vannak a férfiak. Az jár a fejemben, hogy több fiatal nő van a színpadon, mint a nézőtéren. Az is jelez valamit, hogy a második részre kibővülő zenekarban viszont – még – több a férfi. Az orgonát is próbálják. Az előkészületek jelezik, hogy a megszólaltatásra váró Haydn mű nagyszabású. Amikor az énekesek is bejönnek és elhelyezkednek, a köpcös, Liszt hajú, fiatal román karmester intésére felhangzik a zene. Túl a könnyű tusoláson, várakozással telve várom az áradó zuhanyt. Meg is jön.
A Haydn mű hangszer-apparátusa gazdag. A szerző utolsó miséinél szinte tobzódik ebben a változatosságban. A mű szövegének eredete, kissé átírva ugyan, a katolikus egyház latin miséje. A Nelson megnevezés szerintem érdektelen, ahogy a „Missa in Angustiis” cím sem igazán fontos. Jó lenne, ha a szorongattatás, félelem mindenkiben csak olyan hatást keltene, mint a szerzőben. A hat részből álló mise minden magát az élménynek odaadni képes hallgatót elragad, hittől függetlenül. A nyitó tételben, Kyrie („Uram, irgalmazz”), jól szólnak a fúvósok. A Gloria („Dicsőség”) lassú középrésze, valóban a világ bűneit megszenvedő Jézus felidézése. A Credo-ban („Hiszekegy”) a gyors, lassabb és újra gyorsabb, jó érzékkel váltja egymást. A Sanctus („Szent vagy”) melankóliája felemel. A Benedictus („Áldott, aki jön az Úr nevében”) megvillantja a világosság eljövetelének ígéretét. Végül az Agnus Dei („Isten báránya”) szólista kvartettje hatásosan készíti elő a záró kórus monumentális megszólalását.
Az énekesek hozzák, amit kell, az elemi hangzású kórus és a zenekar összhangja biztosítja a megszólalás hatásosságát. Katartikus, amikor a mű végén a kórus ragyogva zengi „Dona nobis pacem” („Adj nekünk békét”).
Az előadást nem fergeteges, de azért decens taps követi. Nem hangzik el ráadás, de ez nem okoz hiányérzetet, mert a kapott élmény kitölt. A ruhatárban, elnézve a jegy számomat, rossz sorba állok, amit a fantasztikus lábú ruhatáros lány mosolyogva fogad, és szó nélkül megy át a megfelelő részbe a kabátomért.
Már a villamosra várva elégedettség tölt el, hogy a kimozdulás mellett döntöttem, hogy a koncertlátogatást választottam a korai lepihenés helyett. Már-már olyan érzésem támad, mintha szabad lennék.
Földobsz.
Visszahullok.
Ez nem akarat kérdése. Játszol velem. Játszol velem?
Gyerekként a kert. Az volt ilyen kusza, átláthatatlan.
Összefolyt benne minden, az ágak, a gyümölcsös, a fű,
Karomon a hangya, arcomon a sár.
Fölöttem az alkony.
Gyere vissza értem.
Emelj a csend fölé.
Csak egy érintés a bőrömön, hogy újra lássak.
Repülnöm kell ahhoz, hogy értelmet nyerjen a világ.
Szabályok, rendszerek, törvények bomlanak ki előttem.
Aztán lelöksz a porba.
Most azt játszom, hogy vak vagyok.
Most varázsolok neked egy palotát, ha behunyod a szemed, megláthatod. Nagyon szép palota, van emelete, ajtaja és ablakai is. Mellette kis tó és fasor, benne pedig sok-sok meleg, simogató érzés. Ez a ház hatszögletű, és minden szögletében lakik egy korsóba zárt titok. A te féltve-őrzött titkaid. Ott bent a korsóban nagyon hideg és sötét van, és félnek. De minden boszorkányos éjszakán, amikor az emlékezés szürke felhőit áttöri a nagy, fehér felismerés, te gyorsan ragadd meg az egyik korsót és öntsd ki az ablakon. Majd meglátod, egy kicsivel mindig könnyebb lesz…
Nélküled szomorúan kel fel a nap
örömtelenül áldoz le az égen
fakófényű csillagok a múltról mesélnek
mikor jövőnket tervezve néztük őket.
Messzire mentél élettelen fényed
hajnalban az ágyamra vetül
álmaimban simogatóan átölelsz
fülembe súgod vígaszod
vigyázol rám az elmúlt éveinkre
mely nélküled sivár és színtelen.
Fáj az ébredés az egyedüllét
az hogy nem látlak festeni
nem mosolyogsz rám nem vigasztalsz
nem fogod kezem nem szősz álmokat
csak képeidről a megfestett emlékeinkből
vigasztalóan rám nevetsz
mintha azt mondanád, itt vagyok veled.
Nézem ecsetvonásod piros narancsos színeit
a békét sugárzó tájat…
hol homályos szemem mindenhol téged keres.