Nádašpétër: Nagymama

A múló idő szele hullámokat hajt a vízen. Túlpartról indult kis fodrok erősödnek hintáztató hullámokká. Ahány hullám, annyi forma, fodor, tajték és csillogás. Átfutnak a tavon és az itteni homok padon utolsót csobbanva simulnak el. Emlékük mint csekély habcsík marad a part szegélyén. Nemzedékeink is hasonlón követik egymást. 

        Nagymama kemény, határozott egyéniség volt. Jelleme már zsenge lány korában megmutatkozott. Ha valamely kérdésben dönteni kellett, édesanyja, dédink ráhagyta: – Fruzsina majd megmondja! Így is lett. Fiatalasszonyként sem változott. Első gyermekük születése után menesztette férjét mondván, hogy ő nem azért ment hozzá, mert hiányzott valaki, aki parancsolgasson neki. Kisfiát a nagypapára bízta és elment ápolónőnek.

        Ebben viszont kiválónak bizonyult. Hamarosan a főorvos mellé került, aki végig ragaszkodott hozzá, mint pontos, fáradhatatlan és megbízható asszisztenshez. Az unokák már nyugdíjasként ismerték meg. Önállón lakott a sziget egyetlen utcájának egyik ódon házában, vén platánokkal szegett út fele hosszán is túl. Nappal a hajóforgalom duruzsolása, éjszakánként baglyok huhogása tördelte a csöndet.

A város partjait összekötő hídról leágazás vezetett a szigetre. Onnan járt naponta egyszem fia apró gyerekeihez. Igazíthatta volna kijárásait buszhoz is, de kemény jártú, apró lépteinek nem jelentett gondot a kétszer háromezer lépés, hozzá még a togyogós gyerekekkel óvodába, majd vissza. Ugyanígy a tóhoz, erődhöz kirándulások hétvégeken.

Változott a helyzet. Előbb a bősz pártember házigazda  lakoltatta ki a fia családját. Ők a szigethez félútra, nagymamához közelebb találtak lakást. Aztán a háború veszedelme távoli menedékbe űzte őket, míg a nagymama a viszonylag nyugodt szigeten zárkózott be. Néhány hónap múltán, a zivatar higgadásával visszarendeződés jöhetett.

Otthon – az elvonult hadak nyomán – nagy rendetlenség fogadta őket. Nagymama most sem menekült a munka elöl. Fáradhatatlanul bontogatta az udvar nagyon vegyes összetételű szemetét. Naponta jó korán kezdte.  Egyik gyerek – reggel, az udvarra kijőve – megkérdezte:

– Mit csinálsz, nagymama?

– Magyarán megmondva szart takarítok – hangzott a tömör válasz. Nagymama általában magyarán megmondta. Kivéve a gyerekek előtt titkolnivaló dolgokat. Nicht vor der Kinder!

Apuka egyszer a villás ágú meggyfa egyik karján mind kijjebb kúszott a gyümölcs után. A fa egyszer csak megsokallotta: reccs! …leszakadt. Apuka az ággal együtt talpra huppant. A lehasadt ág fölött terpeszben, mint győztes a harcképtelen ellenfél felett, pár pillanatra megállt. Nagymama – föl se pillantva dolgából – ennyit kérdezett:

– Mi az, fiam? Lejöttél? A válasz kurtán csak ennyi volt:

– Le, anyám.

A változó élet távolra sodorta a családot. Nemsokára sikerült nagymamát is oda költöztetni, aki az új otthon melléképületében lelt lakást. A létszámban és korban gyarapodó gyerekek közelről lehettek részesei nagymama újabb viselt dolgainak, melyet az agyi erek elhatalmasodó beszűkülése árnyékolt be. Testi ereje azonban mindvégig megmaradt. Így élt meg végül kilencvenhárom évet.

Ujj Béla: Katartikus zombi (fel)támadás – Káli holtak a Katona Kamrában

Már jó ideje hallom sokaktól, olyanoktól is, akiknek véleményére adok, hogy “a Káli holtakat meg kell nézni”, “a Káli holtakat látni kell”. Most, hogy végre sikerült, már én is biztatom barátaimat.

A zombi-lét már nem csak divatos téma, mindannyian zombisodunk. Már csak az tud igazán ijeszteni, ha ez feltámadó halottakkal történik, hiszen egyre többen érzik úgy, hogy már nekik, itt élőknek sincs elég hely és tér. A helyiek már azt is egyre nehezebben viselik, ha jönnek máshonnan a nem ide/oda valósiak, a bebírók, gyüttmentek, a migráncsok.

Térey János azonos című regényét nem olvastam. Halála után sem ez volt az, amit kezembe vettem művei közül. De Dömötör András és Bíró Bence színpadra állítására ki voltam hegyezve, ezért már egy éve terveztem, hogy megnézem az előadást. A jegypénztárban második lettem a napi szabad helyre várakozók listáján, amikor délután bejutási lehetőség iránt érdeklődtem. Végül, amikor kezdés előtt visszatértem, érkezett egy hölgy, akinek volt két felesleges jegye. Az egyik nekem jutott. Nagyon jó helyre szólt.

Az előadott sztori közhelyes, igazi, mai (fő)városi (liberális) értelmiségi lelki hányás. Minden van benne: feldolgozatlan és megoldatlan társadalmi és nemzedéki problémák, gazdasági anomáliák, megélhetési/meggazdagodási útkeresés, vidék-főváros ellentét, családi válság, gagyi TV tömegkultúra, sznob elit színház, gyors sikervágy, korai kiégés, szerelem- és szeretet igény és képtelenség, értelmetlen rohanás stb. Sok a “markolás”, és eleve lehetetlen vállalkozás a “megfogás”. Igazi csoda, hogy az előadás ennek ellenére rendkívüli élményt adott. Ez alapvetően a színpadi adaptálás módjának és a játszó társulat kivételes színészi teljesítményének köszönhető. Megjegyzendő, hogy a “színház a színházban” (Hamlet, Haramiák), mint eszköz is jelentősen hozzájárul a hatáshoz.

A főszereplő Csáky Alex “fiatal sztárszínész” alakját Tasnádi Bence “fiatal színész ígéret” olyan kivételes hitelességgel alakítja, mintha saját magát formálná meg. Ez az egyszerre kívül és belül lét páratlanul hatott rám. Néha már saját fiamként láttam magam előtt a Kamra nyújtotta közelségből. Élete tényleg megelevenedett. Problémái tulajdonképpen (ha lehántjuk róla a konkrét díszleteket és jelmezeket) mindennapjainkból ismerősek. Amit látunk egyszerre paródia és tragédia. A néző nem a szövegre koncentrál, hiszen az olyan extremitások, mint a Kolozsváron játszódó „trianoni Hamlet”, fantáziátlan ötletecskék a “valódi” napi hírekhez képest, hanem a játszók gesztusaira. Például arra, ahogyan Rujder Vivien képes egyedül megjeleníteni Alex mindhárom fiatal nő kapcsolatát. Anya, vérmes szerető és vágyott, tiszta nőideál, ha kell. Mindhárom alakban (plusz a Hamletben és a Haramiákban) – bár nagyon különbözően – őrületesen szexi és kívánatos Nő. Fullajtár Andrea önazonos színész(nő). Anyasága, korosodó de ellenállhatatlan dívasága, Jászai Marisága színes lényének bölcs természetességén átszűrve bámulatos. Bán János nem eljátssza az “adódó” apa figurákat, hanem ő maga a kortól és kultúrától független apa- archetípus. A rákbetegség, vagy éppen túlvilági szellemség megjelenítése csak ujjgyakorlat számára. Puszta jelenléte is jól érezhető. Elek Ferenc ihletett jellemábrázolóként úgy lubickolt a színházi figurák (igazgató, rendező, színész) bőrében, mint delfin a vízben. Takátsy Péter fényevő, semmire (színészre, nézőre, világra) fittyet hányó, “öntörvényű művész” főrendezőként olyat alakít, hogy a jövőben a típussal találkozva ő fogja kísérteni a nézőt. Anélkül tipizál, hogy ítélkezne. Mészáros Béla idegesítő kolléga, tenyérbe mászó arcú, önkritikátlan, ostoba médiaszereplő, színikritikus, röhejes diszkós. Mindet remekül csinálja. Vizi Dávid brillírozik a nem szabványos (nem macsó), szorongó, helyét kereső, mai férfi figurákban. Dankó István zavarba ejtően hozza a jelenbe ágyazott, megfelelni tudó, időben érkező és a kellő helyen eleget nyújtó figurákat. Török Marcell, Kovács Bálint és segítői operatőri munkája illeszkedik a játékba, képeik “laterna magica” szerű hatásokkal egészítik ki az élő színházat. Minden szereplő láthatóan egymásra is rácsodálkozó élvezettel volt jelen szinte folyamatosan.

Az előadás fontos kelléke maga a Kamra, mint fizikai tér, aminek szinte teljes használata sokat ad hozzá az élményhez. Az egész előadás alatt látható terepasztal, mint bevont színhely nagyon találóan ábrázolja mai, nagyrészt a médián keresztül megélt világunk – a valósággal sokszor köszönő viszonyban sem lévő – virtualitását.

A közönség láthatóan jól “szórakozott”, amit a darab végén kitartó, hálás tapssal is jelzett. De (ahogy én láttam) a többség felfogta, hogy amit látott nem színházi-értelmiségi-szórakoztatóipari belügy, hanem az életünk. Kifelé tartva már “tudom”, a “zombik” minden fronton támadnak, de csapataink harcban állnak. Talán még nem lett mindenki zombi. Azzal a reménnyel jöttem fel az előadás végén a Kamra pincéből, hogy nem is lesz az. A lépcsőn a mellettem elviharzó Rujder Viviennek megköszöntem az előadást. (Rám vissza mosolyogva is ragyogó volt!). Egy biztos, ez az előadás úgy volt katartikus, hogy nem a tartalmával hatott.

Most úgy alakult, hogy nem autóval jöttem. Nagyon régen utaztam utoljára késő este HÉV-en. (Az előadás majdnem négy órás volt.) Kiderült, hogy van igazi Zombi apokalipszis. Egy gyűrött arcú, kopott, koszos ruhás, középkorú cigány férfi valamilyen szer(ek) hatása alatt agresszíven hangoskodni kezdett. A kocsi nagyon hirtelen kiürült, csak én maradtam. Odajött hozzám és elmondta, hogy most tényleg nem lopott a Sparban, és az sem igaz, amit az a “drogos kurva” állít róla, hogy dugott a saját húgával. Mire mondandója végére ért már könnyezve sírt. Azt mondta, látja, hogy én “tudom mi van”. Nem tudtam, de meghallgattam kéretlen gyónását, és próbáltam együtt érezni vele. (Nem igazán sikerült). Mielőtt leszállt, elfogadtam a kinyújtott kezét. Hazaérve azonnal gondosan kezet mostam (mint a koronavírus járvány óta mindig).

Elalvás előtt egy meglehetősen túlhasznált Shakespeare idézet villódzott halványuló tudatom kivetítőjén:

“Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő:

Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.”

Én a HÉV-en – talán a színház hatása miatt – jóembert próbáltam (el)játszani. Úgy aludtam el, hogy saját alakításommal nem igazán voltam elégedett.

“Vörös farok” (szándékos)

Ha Térey János érzékeny (dráma)íróként minden estéjét a HÉV-ven vagy vonaton töltötte volna (nem különböző színházi zsöllyékben), biztosan nem „színházmérgezést” kapott volna. De ezt egy halotton már csak feltámadáskor (ha lesz) lehet “számonkérni”.

kiemelt kép: a színház honlapjáról

“A lányok a rosszfiúkat szeretik.”

(mondatértelmezés)

Tapasztalat, hogy a férfiak sem vetik meg a rosszlányokat, sokszor még fizetni is hajlandók értük. A jó és a rossz az emberi elme nagyon nehezen meghaladhatónak mutatkozó konstrukciója, ami nem csak a bulvárban, hanem az élet minden területén használatos. Pedig nyilvánvaló, hogy az evolúciós életképesség olyan többdimenziós fogalom, ami nem egyszerűsíthető duálissá. A binaritás használható egyszerűsítés, de csak a gondolati modellek sajátossága, nem a valóságé. A “tradicionális” közhelyek, közmondások kitöltik a kommunikációt, és koptatják a felhasznált szavakat. Egyszerre tűnik fel, hogy az “ellentétek vonzzák egymást”, és a “hasonló a hasonlónak örül”. A jó lány és rossz fiú és vice versa mítosza a társadalom csinált, hamis jóját korrigálja a természetes, romlatlan rosszal. Ha jól állnak össze a párok, az utód olyan szép lesz, mint Marylin Monroe és olyan okos, mint Albert Einstein – vagy fordítva. A hétköznapi, földhözragadt tapasztalat azt mutatja, hogy az átlagos lányok/fiúk az átlagos fiúkat/lányokat szeretik. De az sem ritka, ha a fiúk fiúkat, a lányok lányokat választanak. Jók jókat, rosszak rosszakat, jók rosszakat és rosszak jókat. És bizony az is előfordult, hogy a jók elromlanak és a rosszak megjavulnak.

kiemelt kép: pixabay.com

Kolozs Kitti Anna: Se csillagok

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…A kórház udvara sem kelt bennem más érzést. A szürke felhők, a latyakos, maradék hó és a kopasz fák annyira nyomasztóak, mint a látogatásom célja. El kell búcsúznom. A kórházban melegebbnek kellene lennie, de a steril, fehér folyosó hideg. Mindenki kicipzározza a kabátját, miközben én védőburokként használva még jobban belevackolom magam. A lépteink visszhangoznak, a nővérek beszélgetnek, pár kórteremből köhögés hangja szűrődik ki. Mindent túl erősen érzékelek a feldúlt lelkiállapotomon miatt. Az intenzívre megyünk. A nagyapám ott fekszik egy vékony lepődőszerű anyaggal letakarva; eddig csak hallottam a mondást, hogy árnyéka önmagának, de most meg is tapasztalhatom. Annyira lefogyott, hogy alig ismerek rá, annyira törékenynek fest, hogy attól tartok, összetöröm, ha megszólalok. Közelebb sétálok az ágyához, és ekkor veszem észre, hogy az egész teste be van kötözve…”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Kolozs Kitti

Hiszek abban, hogy a reményből és az álmokból materializálódnak a csodák. Emellett még azt is gondolom, hogy ezekért meg kell küzdeni, de néha a sors csak úgy megad néhány csodát.

“A mai „kényszerítő körülmények” (vagyis a valóság) arra sürgetnek bennünket, hogy mi is megálljunk, és megkérdőjelezzük mélyen rögzült feltételezéseinket, amelyek keretében tudjuk csak elképzelni az élhető és élni érdemes világunkat.”

(mondatértelmezés)

Az ember, ha nem manipulálják, racionális lény, aki rendre és egységre törekszik, akkor is, ha az őt körülvevő világ értelmetlennek, átláthatatlannak és ellenségesnek mutatkozik. Az ember lehetősége, hogy olyan személlyé legyen, aki istenek nélkül is vállalja tetteit, és nincs szüksége kívülről eredő etikai szabályokra, mert indíttatása belső. A tudatos ember akkor is képes elvégezni a magára vállalt feladatokat, ha tisztában van azzal, hogy létezése a világ számára közömbös. Nem hiszi, hogy élete eleve elrendelt, és azt sem, hogy szabadsága bármitől függne. Nem csak az anyagi világot nézi, hanem olyan célt is lát, amely táplálja a szellemét. A magának kijelölt utat önként járja. A maga számára megtalált létezésmód akarása tartja mozgásban. Saját harmóniára vágyik az ismeretlen világban, ezért igyekszik azt megérteni. Képes a megjelenő objektumokat, dolgokat megnevezni. Elviseli, hogy saját létezésének oka rejtély marad előtte. Tudomásul veszi, hogy bár a világ maga értelmetlen, az ember semmi az értelem akarása nélkül.

kiemelt kép: pixabay.com

Rébb Terézia: Határvonal

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…A fehérhajú férfit nézte, vajon mond-e valamit a többieknek. Kolos azonban csak ült mozdulatlanul, rendíthetetlen nyugalommal az arcán, míg a jelzőhang agyvelőig hatoló sípolása véget nem vetett a pihenőidőnek.
Szergej Ivanovics főparancsnok gondterheltnek látszott. Amióta ez a Kolos nevű fura szerzet alig három hónappal ezelőtt ezelőtt Pest-Borderline városba került egy dél-európai transzporttal, szinte naponta okozott kellemetlen meglepetést. Megérkezése másnapján ökumenikus istentiszteletet szervezett két elhatárolt pap közreműködésével. Azután jöttek ezek a közös imádkozások vagy meditációk, amelyre ki tudja hogyan, de elhatároltak tömegeit sikerült mozgósítania minden egyes alkalommal.
Kémei jelentése szerint a telepatikus kommunikációt gyakorolják.
– De ki veszi be ezt az őrültséget? Az emberek inkább lemondanak az étkezésről, vagy a pihenőről, csak hogy ott lehessenek. A helyszínek állandóan változnak, mégis minden áldott nap összejön egy csaknem fél ezres csoport. Vajon mikor szervezkedik? Sosem lehet rajtakapni! – bosszankodott magában. A főparancsnokot az is feldühítette, hogy állandóan a feltűnő külsejű férfire akaszkodott egy autonóm sajtóorgánum hírszerző helikoptere, vagy a Globális Emberjogi Szervezetek ellenőrző műholdja. Pedig nem ártana egy kicsit a fejére koppintani, mert az izgága Kolos rontja az önkéntes chip-befogadási statisztikát, demoralizálja a többieket, így a legveszedelmesebb akadálya lehet az ő közelgő előléptetésének.
Még mindig Koloson járt az esze, mikor egyik közvetlen beosztottja, a kijelölt és lézerrel biztosított határvonalon nemrégiben keletkezett, legújabb két vakkapura hívta fel a figyelmét…”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Rébb Terézia

Gyermekkoromban eredendő és megkérdőjelezhetetlen kapcsolatban voltam a csodával. Az állatok megfigyelésével bizonyítékokat szereztem a létezésére, hiszen a fák tetején ücsörgés teljesen alkalmas hely volt erre. Észlelhető volt a szitakötők és pillangók csodálatos, esetlen szárnyalásánál, a katicák röppályára eresztésénél. De a kiskutyákkal és kismacskákkal való elválaszthatatlan barátságban bontakozott ki igazán.
Felnőtt koromra elvesztettem a kapcsolatot a csodával. Elválasztott tőle a sok tanács, amire hallgattam: ébredj már fel, mikor nősz fel, férjhez kell menni, más is kibírta, mit szólnak az emberek, ezt kell tenned, arra van szükséged, nem hozzád való, hát ez a hála… Elválasztott az egységtől és kétségbe vonta a saját ítélőképességemet. Ma egyedül élek. A csoda visszatért az életembe. Benne van minden tavaszban, és sosem költözik el a tél közeledtével. Benne van a gyermekek kacagásában, a sérült emberek hálás tekintetében, az érdekek nélküli, feltétlen szeretetben.

Ujj Béla: Semmi minden

(Borítókép: Szinvai Dániel)

végtelen időben
bűnöktől elgyötörve
gyarló alvilágból
szabad lélekként
bukkantam a fényre
engem önmagam
tükrében meglátva
elváltam a semmitől

határtalan térben
anyagrabságomból
kiástam magamat
munkagödrömből
forrásként fakadtam
szomjam eloltva
eleget tudok már
tanulok a mindenből

A vers a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában olvasható. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Ujj Béla (dr.)
Nyugdíjas informatikus folyamat tanácsadóként már csak olyan tevékenységet végzek, amit hasznosnak és fenntarthatónak találok. Örök kíváncsi, lokalizált globalista vagyok. Az írásba belefeledkezve találom meg a jelenlétet. A csodában egyáltalán nem hiszek, de ettől még a “csoda”
megtalálhat engem (is).

Istók Anna: Senki sem üresebb

(Borítókép: Szinvai Dániel)

“…Sima és rugalmas. Átlátszó. Üres.
Mikor vihar után ráfeszül a szivárvány az égre, úgy érzem magam.
Bezárva.
Isten körénk fújt egy hatalmas buborékot, hogy gyönyörködjön bennünk, és mi nem látjuk az átlátszó falakat magunk körül, csak a színes félkörívet. Olyan ez, mint a Tejút, ahogy apa magyarázta régen, hogyan lehet egy fényes sáv az, ami a valóságban egy kiterített hatalmas spirálkör. Belülről látod, Olívia, a korong belsejéből nézel fel éppen.
Miért zárt be minket Isten egy korongba, apa?
Belülről látom a buborékot, és megtelek az ürességgel. Tudom, hogy a gyásznak vannak fázisai, amiket meg kell élni, nem lehet csalni, türelmesnek kell lenni. De hogy legyen türelmes az, aki egész életében a válaszokra várt?…”

A teljes novella elolvasható a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Istók Anna
A hétköznapi dolgokban jobban hiszek, mint a csodákban. Amilyen egy nyitva felejtett mondat. Egy véletlen találkozás. Egy lekésett repülőgépjárat.

Almási Lajos: Ébredések között

(Borítókép: Szinvai Dániel)

az álom kesernyés meglepetést
zúdított a szél tépte hajnalra
a savanyú reggeli kávé csendesen
noszogatta ébredő lelkem

a remegő vágyakozás
illatosan örvénylett csészémben
a valóság ringatózott benne
csak bámulok a tegnap elveszettségére
az első korty kávé meglepetése pupilla
tágító káromló mondatot növeszt nyelvemen

ahogy a száraz torkot kísérti az utóíz
a mindennapok csendes találkozása
úgy változik észrevétlen
üresen hagyott kongó mondatokká bennem
a rám törő esemény észrevétlenül
megbillen a csökevényes nappalokon

az elszálló szürke éjszaka
csodálkozó hite segít megtenni
botladozó lépéseimet
ott felejtett szavaim megcsillannak
emlékeim tópartján

A vers a Csodák és egyéb hétköznapi dolgok című Irka antológiában olvasható. Megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.
Könyvbemutató: 2022. december 20. kedd, 18 óra, Gödöllői Városi Könyvtár

Almási Lajos
Életem első csodája Sajószentpéteren ért ahol egy erdőben sétálva, a fák között fényjátékot láttam a levelek között, számomra ez egy varázslatos találkozás volt a Szépséggel.

“A magas intelligencia nem véd meg minket a rossz pénzügyi döntésekkel szemben, ellenkezőleg, még hátráltathatnak is bennünket.”

(mondatértelmezés)

Azt is olvasom, hogy “sokszor azok a döntések, amelyek a hétköznapokban jól működnek, nem lesznek megfelelőek a befektetések esetében.” A cikk, amiből a mondatot kiemeltem, arról szól, hogy a normális emberi psziché nem alkalmas befektetésre, ezért módosítani kell. De ha így van, akkor ki hajt szemben a forgalommal? A “befektetés” abnormális vagy az emberek? A befektetés “értelme” azon a vélekedésen alapul, hogy a jövőbeli jövedelmünk nem lesz elég szükségleteink fedezésére. Ha elég lenne, nem mondanánk le “önként” aktuális bevételünk egy részéről. Vagy nem végeznénk több “munkát”, mint ami fedezi szükségletünket, hiszen már tudjuk, hogy azzal többlet erőforrást vonunk el a természettől és önmagunktól. A megtakarítás tulajdonképpen egy olyan felesleg, amire az adott pillanatban valójában nincs szükség. Az pedig, hogy a jövőben egyáltalán felhasználható lesz-e, nem a megtakarítótól függ. A megtakarítás tipikus hamis tudat. Ha az elvont többlet jövedelem természetbeni járadékká lesz, biztonságot ad, ha puszta “pénz”, marad kamat haszon üzemanyag. A mondat egyébként egy nyugdíjmegtakarítást propagáló fizetett “szakcikkből” való.

kiemelt kép: pixabay.com

Az IRKA blogja. Gödöllő és irodalom.