Álnok tél közelít felém,
sajnos nem tudok elmenni,
és igazán nincs is hová.
Korgó gyomor csak a „Semmi”,
melynek mindkét ága foglalt.
Egyiken vacog a remény,
a becsület már csak csontra
fagyott egykor csalfa erény.
Zárt szemem vetítővászon,
a kőpadlón fekszem hanyatt.
A betonkeverőben pont
egy talicska anyag maradt.
Belekötött, mint a lelkem
rég elmúlt ifjúságomba,
majd, mint az óra homokját,
csúf erők kifújták onnan.
Ütemtelen a forgásom,
szinte már-már émelyítő.
A zsebemben még tán maradt
egy aprócska tégely idő,
amit kölcsön kéne adnom
a bizonytalan holnapnak.
Majd útba ejtem a boltot,
Ami Non-Stop, ahol adnak…
Hirtelen hull az arcomra
az üvegszilánkkemény ég,
Ha ez próbatétel, akkor
jöhet a hideg, jöhet még!
Föltápászkodom, és meleg,
mélyleheletemmel, halkan,
átölelem a mindent, hisz’
Jézus ágyán nincsen paplan.
(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)
Kenéz Árpád
Hódmezővásárhelyen született, a Tisza partján, Mártélyon nőtt fel. Iskoláit Szegeden, majd Gödöllőn végezte, végül itt is telepedett le. A természet és a történelem mindig is érdekelte. Polihisztornak tartják. Laboratóriumigazgató, történelmi újrajátszó, kísérleti régész, néprajzkutató, bicskakészítő, író-költő. Nem hisz a csodákban. Minden okkal történik. Vallja, ha figyelünk, meglátjuk az összefüggéseket, ám a mai rohanó világban ez egyre nehezebb. Ilyenkor hajlamosak vagyunk értetlenül, rácsodálkozni a történésekre…