Az evolúció a megszületett egyedek életképességének biztosítását különböző módon oldja meg. Ez a megoldás fajok szerint egyedi. Az ember esetében, aki mára társadalomban él, az önálló életlehetőség elérésének ideje folyamatosan kitolódik. A magyar statisztika szerint a húszas éveik elején járó fiatalok több mint kétharmada szüleivel él. Saját lábon állni azt jelenti, hogy a láb tulajdonosa nem szorul támaszra, saját jogon szerzett bevételeiből tudja fedezni saját kiadásait. Az állatvilágban vannak ugyan olyan fajok, amelyek egész életükben függenek fajtársaik közösségétől, de szüleik ezeket is magukra hagyják, amint lehet. Az önálló élet elindításának kitolódása a múlt század vége felé kezdődött. Fő oka a létköltségek növekedése, és a szükséges jövedelemszerzés lehetőségeinek korlátozottsága, ami a „tanulási időszak” meghosszabbodását eredményezte. Egyre nehezebb lakást venni vagy bérelni, önfenntartóvá válni átlagos jövedelemből, és akkor még nem esett szó a rengeteg gerjesztett igény kielégítéséről. Pedig a moderált keretek között tartott önfenntartás a természetet kímélő fenntarthatóság egyik pillére. De nem könnyű megmondani – pedig alapvető kérdés – kinek a lábán álljon meg az, aki a sajátján nem tud.

Kevesen ismerik azt a tényt, hogy a testünkben többségben vannak a nem saját sejtek. Ezek többsége nem friss „bevándorló”, és számunkra szükséges funkcióval rendelkezik. Ezen feladatok egyike, hogy segítenek megemészteni amit megeszünk, részeként annak a mechanizmusnak, ami abból állítja elő a szükséges táplálékot, amihez hozzájutunk. Ez a működés alapvető a túléléshez, és lehetőség a külvilágtól való függetlenségre. Az, hogy szellemünket hogyan tápláljuk, és milyen információt fogadunk be, hasonlít a testi táplálkozásra. Mindkettő aktivitást igényel. De abban különbözik, hogy a feldolgozáshoz kevesebb evolúciós segítséggel bírunk. Ezen a területen több függ a társadalomtól és a saját erőfeszítéssel megtanult ismeretektől, módszerektől, mint az öröklött képességektől. Felismerhető, hogy az emésztőrendszerünk tulajdonképpen rajtunk kívül lévő zsák, amitől – ha immunrendszerünk jól működik – megfelelően le vagyunk választva. De a kialakult adatözönben szükségünk van/lesz olyan lélek-gyomorra is, ami – akár külső, mesterséges eszközökkel támogatva – szűri, előfeldolgozza és elkezdi megemészteni a külvilág információit, mielőtt azok bejutnának a tudatunkba.

Ezek egy miniszter szavai, arra vonatkozóan, hogy bármilyen áron, de be kellett szerezni a lélegeztető gépeket. Egy emberközpontú államban a kormányzás állampolgári felhatalmazással történik, de egyúttal kultúra-befolyásolta szakfeladat is. Világosan el kell különülnie az értékalapú politizálásnak és az igazgatási, gazdálkodási feladatoknak. A huszonegyedik században az állam nem elsősorban hatalomgyakorló, hanem főleg együttélési keretet biztosító. Utóbbit közszolgáltatásokkal valósítja meg. Az egészségügy, benne a közegészségüggyel, közszolgáltatás, aminek – világos és átlátható – nyújtása az állam folyamatos feladata. A járványügy az előbbiek része. Olyan vészhelyzet, mint a koronavírus járvány előfordulhat, de nem lehet olyan helyzet, amikor az „ár” nem számít, amikor az intézkedések költségei nem átláthatók. És az államigazgatásnak utólag, tételesen, mindig el kell tudnia számolni. A demokráciának – mint az emberek eddig talált legelfogadhatóbb együttélés-formájának – egyik alapértéke, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. A társadalom evolúciója már nem az egyszerű túlélésről szól. Az emberi élet nem csak biológiai, hanem szellemi térben is zajlik.

Az iskola az egyik társadalmi alapintézmény. Ez nem volt mindig így. A földművelő társadalmakban az alapvető tudást a család és a helyi közösség adta át, az iskola csak kiegészítés volt. Ma az emberek többsége napi, lakóhelyén kívüli elfoglaltsággal járó bérmunkából él, és az iskola a gyerekek nem nélkülözhető életterévé vált. Bár mindenki, különböző hangsúllyal, csak az oktatás és nevelés szempontjairól beszél, az iskola felügyeleti, gyermekjóléti és egészségkezelő – csak általa nyújtott – közfunkciókat is kapott. A kialakult életforma részévé vált, hogy az iskola – idejük egy részében, családjukon kívül – ellátja a gyerekeket. Az ehhez szükséges infrastruktúrába a társadalom jelentős erőforrásokat fektetett. A gyerekek számára az „iskola” olyan hely lett, ahol idejük jó részét töltve élnek, ahol otthon kell érezniük magukat. A távoktatás nem jelentheti azt, hogy az iskolának, mint élettérnek szerepe csökkenthető. Abban segíthet, hogy a tanulás helyére kerüljön, és az iskola az életre magára koncentrálhasson. Az „iskola” ugyanis nem majd elkövetkező életre nevel, hanem magának a „nagybetűs életnek” része. Ma már az is világosan látható, hogy nem csak a gyermekkorban.

Ez egy évszázados mondat, amit a világ változása tesz újravizsgálandóvá. A hír a valóság tényeinek lehető legtorzításmentesebb, legobjektívebb tükrözése, rögzítése valamilyen formában, abból a célból, hogy másokkal megosztható legyen. Itt a szöveges formáról lesz szó. A hírekre azért van szükség, mert a világ történéseiből több dolog érdekli az embereket, mint amit képesek személyesen megtapasztalni. A hír azzal több, mint az egyszerű adat, hogy története van. A hír alapvető kérdésekre válaszoló információhalmaz: kivel vagy mivel, hol, mikor, mi történt, történik vagy fog történni, olykor kiegészítve a miérttel, illetve a hogyannal is. Nem a hír, hanem a tájékozódás lehetősége „szent” jog. A hír leírva, önálló létezőként, már profán, véleményeknek kitett. A vélemény szubjektív reflexió a befogadót ért hatásokra, élményekre, adatokra és hírekre. Véleménye mindenkinek van, annak is, aki nem osztja meg. A véleménymódosítás a megértés alapja. Az, hogy valaki, mások hatására, mennyire tudja módosítani a véleményét, az egyik legfontosabb szociális képesség. Nem a vélemény „szabad”, hanem a véleménymondás. A hírek és vélemények megkülönböztetése és a feleslegesek elvetni tudása az, ami elvezethet a „szent és szabad” tényekhez.

Vírusos időben lehet arra hivatkozni, hogy a papírpénz és az érmék fertőznek. Kérdés, mennyivel jobban teszik ezt, mint az áru, amit értük kapunk. Az is, mitől „olcsóbb” a készpénz „fertőtlenítése”, mint a „pénzügyi rendszer” fenntartása. A Lehman Brothers csődjére gondolva az sem hangzik hihetőnek, hogy az „elektronikusan teremtett pénz” biztonságosabb, mint a készpénz. Az új pénzügyi szolgáltatások jórésze a korábbi szolgáltatások elektronizálását, vagy az állam fokozódó központi kontroll igényének kielégítését szolgálja. Nagyon kevés köze van az ügyfelek igényeihez. Megjegyzendő, hogy minden szükséges fizetési művelet megvalósítható készpénzzel. Ez alól talán a könyvelési műveletekkel fedezett – sokak szerint valódi fedezet nélküli – bankszámlapénz-teremtés kivétel. Gyakran elhangzik, milyen jó, hogy okostelefonnal lehet fizetni. Az ritkábban, hogyan miből lesz költeni való? Arról is keveset beszélnek, hogy minden kézpénzkímélő műveletnek díja van. Ha ma valaki készpénzt tesz a bankba, a „feldolgozás” után kevesebbet fog tudni felhasználni, mint amit betett. Tényleg sohasem volt ilyen fontos a készpénzmentes fizetés a pénzügyi szolgáltatóknak és magának az államnak, mert ők már főleg abból élnek.

Ez a mondat már korántsem friss. Így már van elég távlat, hogy megítélhető legyen tartalma, a valósághoz való viszonya. Az mindenképpen megállapítható, hogy nagyon győzni meglehetősen kifizetődő. Mégis érdemes megvizsgálni ezt a kijelentést. A győzelem döntően emberi viszony. Bár vannak, akik más tényezőkkel – például a természettel – kapcsolatban is értelmezik. A győzelem előnyös helyzet, amelyet valamiféle küzdelemben lehet megszerezni. Alapvető különbség, hogy a másik fél ellenség vagy ellenfél-e. Ellenség az, akit legyőzni élet-halál kérdése. Mindenáron győzni csak ellenséggel szembeni, elkerülhetetlen harcban kívánatos. Az ellenfélnek, az élet különféle játékaiban, mindig jár a visszavágó lehetősége. A harc, aminek lényege a győzni akarás, mindig veszteseket is teremt. A játék önmagában is lehet cél, ahol a nyerés csak egy a tényezők közül. Ha a nagyon győzés a további küzdelem lehetőségének megszüntetését célozza meg, a legyőzöttből mindenképpen ellenséget teremt. A vesztes megsemmisítésének kísérlete nem hosszú békét eredményez, hanem egy újabb háború magját veti el. Belátható, hogy az életet fenntartó evolúció folyamatos küzdelem, de az is, hogy nagyon nyerni nem csak értelmetlen, hanem lehetetlen is.

Mielőtt belekezdenék, jelzem, én nem akarok egyetlen „mi”-nek sem része lenni, aki „jön”. És azt rendkívüli módon rühellem, ha más akar. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy „menni” sem akarok, bárhogyan alakulnak a dolgok. Itt vagyok otthon, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg, mert ez polgári létem sarokköve. Erre az indulatos bevezetésre szükség volt, hogy bele tudjak fogni a racionális értelmezésbe. A „mi” fogalma egyrészt mozgósító, másrészt elidegenítő, mert szükségszerűen teremti meg az „ők”-et. Az „ők” minden külsődleges identitás alapfeltétele, hiszen sokkal könnyebb megfogalmazni és hangoztatni, kik nem vagyunk, mint azt, kik vagyunk. A választék hatalmas, mert annyi mindenki nem voltunk még. És milyen kevesek voltunk. Azért kell, hogy „jöjjünk”, mert ők vannak ott, ahol mi szeretnénk lenni. Vágyni valamire egyszerűbb, mint valóra váltani. Mást okolni könnyebb, mint próbálkozni. Valódi megmérettetés akkor történik, ha tényleg mi következünk, ha megnyílik előttünk a lehetőség. Azon múlik minden, hogy viselkedünk azokkal, akik előttünk voltak, hogy kirekesztjük-e vagy éppen ellenkezőleg, megtartjuk őket is. Jó lenne, ha mindenki megértené, nem jönni és menni kell, hanem folyamatosan itt lenni és látszani. Ez az igazi jelenlét.

Elveszett, megsemmisült, elpusztult, csoportból hátra maradt még meglevő résznek lenni nem jó. A maradvány túl van a saját idején. Teljessége letűnt, nagy valószínűséggel eredeti voltának immár csak csökevénye. Nem lehet csodálkozni azon, ha a jelen teljességében élők nem tudnak mit kezdeni valami olyasmi romjaival, ami már nem létezik. A kortársban nem becsülhető csak a múltja. Az együttéléshez itt és most gyakorolható minőségek kellenek. Az olyan identitás, ami múlt-orientált, nem lehet a jelenben megdönthetetlen erejű. A sztyeppe egyike az ókorban gyökerező civilizációs régióknak, amely az akkori egy-kétszáz milliós világnépesség organikus élettéreként jól működött, de sohasem volt egységes élettér, sem nyelvileg homogén. Lakói iráni, török, finnugor és sok egyéb nyelvet beszéltek, változó összetételben és megoszlásban. Ahogy a sztyeppei nyelv alkalmazkodott a változó világhoz, a kultúra is hozzá-átalakult a létrejött környezethez. Ahogy a nomádok mai utódai, jelen élőhelyükön, a változó klímában, nem fátlan pusztában való vándorlásra vágynak, úgy van szüksége a virágozni kívánó, sztyeppei kultúrának – a kultikus romok mellett – lakható otthonokra, kifejező nyelvre és élhető kultúrára.

Azt talán mindenki tudja, hogy az ingatlanok jelentős része lakóhely. A lakóingatlan telekkönyvben nyilvántartott, mindennapi életre alkalmas épület. A lakás egy életfunkció. A lakhatás sok helyen „polgárjog”, de mindenhol – többnyire jövedelemből – finanszírozandó létfeltétel. „Közgazdaságilag” nem haszonforrás, hanem a munkaerő előállítás egyik költsége. De az ingatlan lehet üzleti kellék, tőke is, amelynek legfontosabb tulajdonsága a profittermelő képesség. A saját ingatlan, amiben valaki lakik – az otthon –, nem befektetés. Világosan el kell tudni választani a funkciókat. Ez az elválasztás a piacgazdaságban történelmileg megoldatlan. Ha a nemi szervek hasznosítását tekintjük analógiának, azok alapvető funkciója a szaporodás, de ugyanakkor jövedelemszerzésre is használhatók. Ez esetben sincs valódi korlátozás, de az anyát mindenki meg tudja különböztetni a kurvától. Nem széleskörűen tolerált, ha valaki mindkettő akar lenni egyszerre. De térjünk ki az értékre gyakorolt pozitív hatásra is. Ez az áremelkedés eufemisztikus körülírása. Utalás arra, hogy többet fog érni az ingatlan. De kinek jó, ha drágábbak lesznek az ingatlanok, mint eszközök? Annak, aki csak lakni akar bennük, biztosan nem.