
Alex Schulman: A túlélők

Melyik a kedvenc italod? Nem találod? Mi kikeverjük!
Vannak fogalmak, melyeknek jelentése állandó, de vannak olyanok is, amelyek változnak… A ” ki vagyok én, és hol van a hazám” kérdésre több évtizeddel ezelőtt még egyértelmű volt a válasz… Akkoriban még érvényes volt Euripidész megállapítása, mely szerint “nagyobb kín nincs, mint ha az ember elveszti hazája földjét.”
Ma, a XXI. században hazánkban szinte nincs olyan család, ahonnan valaki útra ne kelt volna. Más-más országban élnek, ott próbálnak érvényesülni, gyermekei már onnan házasodnak, ezért idővel elhal a hazájukból kiszakított gyökérzetük is.
Feketéné Bencsik Julianna ötödik kötete elgondolkodtató regény egy kétségekkel teli nőről, aki hazájától távol próbál meg boldogulni. Talán még soha nem volt aktuálisabb erről a témáról írni: vajon mi lesz az ára a szabadságnak egy globalizált világban, hogyan lehet gyökértelenül élni, mit lehet a leszármazottaknak egy idegen haza emlékeiből átadni?
A gödöllői szerző könyve megvásárolható a bookline áruházban, a regény bemutatója a gödöllői városi könyvtárban 2022 tavaszán lesz.
Feketéné Bencsik Julianna – Gimnazista korában megjósolták neki: sokat fog utazni, több földrészre is eljut. Az öregasszonynak igaza lett! Nem csak Európát utazta be, de Kubában is eltöltött négy évet. Jön-megy a világban, sőt fia is követte útját, aki több éve külföldön él.
Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.
A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.
Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.
Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:
„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”
Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.
De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:
Amíg a föld uralma tiétek
volt, a régmúlt nemzedékei
öröm-póráztokra fűzve éltek,
meseország fényes lényei.
Míg a gyönyör szent vallása fénylett,
ah! mily másképp élt a föld fia;
még koszorú övezte szentélyed,
Venus Amathusia!
A költészet festői palástja
a valóra simult kedvesen,
élő élet szállt az alkotásba,
s érzett, mi már nem érez sosem.
Hogy szerelmük keblére öleljék,
a természet főbb rangot kapott,
és bárhová tekintett a szem, még
Isten nyomát látta ott.
Hol a bölcsek szerint ma az égen
lélektelen tűzgolyó forog,
Héliosz szállt aranyos szekéren
néma méltósággal egykor ott.
Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,
ha fa dőlt le, driász halt vele,
s az ezüstös forrásnak najádnép
korsajából folyt vize.
Segítséget kért ez a borostyán,
Tantalusnak lánya volt e szirt,
ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,
e ligetben Philoméla sírt.
Perszephonéjáért e patakba
hullt Démétér gyászos könnye rég,
s e dombról Cythere hívogatta
ah, hiába! kedvesét.
Deukalion fajához a földre
egy-egy isten még gyakran betért.
Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,
Létó fia pásztorsorban élt.
Akkor még az isten, hérosz s ember
közé Amor szép frigyet hozott,
Amathuntban isten, hérosz s ember
egy oltáron áldozott.
Helyet a ti vidám hitetekben
gyász, lemondás nem kapott soha:
boldogság dobbanjon a szívekben,
mert a boldog isten rokona!
Akkor csak a szépség volt a szentség,
nem szégyellte isten mámorát,
míg a szende Kaménák vezették
a földet, s a Gráciák.
Mint palota, mosolygott szentélytele,
az iszthmoszi pompás ünnepek
hős tornái titeket dicsértek,
s célba robogtak a szekerek.
Oltárotok körül lelkes táncok
szép füzére kígyózott tova,
főtökön dicskoszorú sugárzott,
fürtötökön korona.
Évoézva büszke thyrszuszhordók
s hámbafogott pompás párducok
jelentették a nagy Mámorosztót:
előtte faun s szatír támolyog,
körülötte tomboló menád-kar,
táncaikkal dicsérik borát,
és a Gazda pirosló orcával
kínálja a telt kupát.
Nem lépett a haldokló elébe
ijesztő váz. Ajkaira csók
hullott, s abban röppent el a léte,
s egy géniusz fáklyát fordított.
Halandó nő unokája fogta
Orcusnak is bíró-mérlegét.
S a thrák lelkes jaja meghatotta
a Fúriák zord szívét.
Elízium berkén megtalálták
örömüket mind a boldogok:
hű szerelmes hű élete-párját,
versenypályájuk a bajnokok.
Linus lantján régi dala száll fel,
Admétosz Alkésztiszre talál,
Oresztész itt barátjára rálel,
s Filoktétra nyila vár.
Magasabb díj sarkallta a hőst még,
ki az erény versenyén futott.
A nagyszerű tett véghezvivőjét
társukul vették a Boldogok.
A halottját visszaperelőnek
engedtek a csöndes istenek,
s Olymposzról a tengert szelőnek
az Ikerpár integet.
Hová lettél, szép világ? Természet,
jönne vissza bár virágkorod!
Ah! nem őrzi már, csupán az ének
mesés tündérországa nyomod.
Kihaltak és szomorúk a rétek,
Istent szemem sehol nem talál.
Ah: a régi, életteli képnek
nem maradt, csak árnya már.
Északon kelt fagyasztó szelekben
mind lehullott ez a szép virág;
hogy egy isten gazdagabb lehessen,
elenyészett az isten-világ.
Ha búsan a csillagokra nézek,
nem talállak, ah! Szeléne fenn;
szavamra csak üres visszhang ébred
erdőkön és vizeken.
Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,
fenségétől fel nem lelkesül,
nem látja a Lelket, mely vezérli,
örömem hevétől nem hevül,
nagyságát nem érti mesterének,
mint közönyös ingaóra, jár:
isteneit vesztve a természet
a súlytörvény rabja már.
Hogy új létre szülessen majd holnap,
ma tulajdon sírját ássa meg.
Örökké egy orsón gombolyodnak
maguktól a hónapok s hetek.
Az istenek költőhonba szálltak,
ott leltek hazát a föld helyett,
mely kinőve pórázukból, már csak
saját ingáján lebeg.
Hazatértek s magukkal ragadtak
minden szépet és magasztosat.
Eltűnt minden szín és élethangzat,
s nekünk csak az üres váz maradt.
Túl az időn, élnek halhatatlan,
otthonuk a Pindus magasa:
ami öröklétű lesz a dalban,
meg kell előbb halnia.
A libri irodalmi díj listájára is felkerült az elsőkötetes Halász Rita regénye, a Mély levegő. Egy válás története a rövid könyv, szinte egyetlen, mély levegővel végigolvasható :-). Volt, ami tetszett benne, és volt, ami nagyon nem. Az eleje kifejezetten idegesítő volt, egy harmincas anyuka unalmas rinyálása, de szerencsére néhány oldal után változott a szöveg minősége. Számomra a legjobb részek a mellékszereplőkhöz köthetők: az apa és anya figurája telitalálat, zsörtölődésük élvezetessé tette a regényt. Szerettem a főhős néha filozófikus eszmefuttatásait is: a gamerek világába helyezett teremtés a csúcs, ahogy egyre magasabb szinteket kell teljesíteni az emberiségnek.
“Az is elképzelhető, mondom később, hogy ez egy játék. Kódokat kell feltörnünk, hogy továbbmehessünk. Megvan a tűz, mehetsz a következő szintre, feltaláltad a kereket, lépj tovább, papír, szövőszék, ugorj egyet, gőz, elektromosság, internet. A végén pedig ott a kulcs. Ha megtaláljuk, megmenekülünk. De ki tudja, hogy jó úton haladunk-e, talán nem ezeket a kódokat kellene feltörni. Talán más tudásra, más képességekre van szükségünk a meneküléshez, és ez az egész zsákutca. Lehetséges, hogy egyszerre több teremtése van, és egymással versenyeztet minket.”
És persze a regénybe szőtt mesék is tetszettek, különösen az évszakokról szóló nyár és ősz vitája, élveztem a regényen átfolyó víz motívumát, a cseppet sem finomkodó, őszinte hangot, és szerettem a humorát is:
“Boldogok, akik a bírósági tárgyalás előtt hánynak, mert ők megkönnyebbülnek.”
A vége kissé megint elkedvetlenített, ellaposodott, szétcsúszott, akárcsak a főhős személyisége, aki végighaluzza a bírósági tárgyalást. Értem én az írói szándékot emögött, de nekem akkor is hiányzott a katarzis, a regény leült a végére, nem hagyott teret a további gondolatoknak. Azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy olvastam egy majdnem jó kortárs női regényt, de valószínűleg egy év múlva már semmire sem fogok belőle emlékezni…
Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan az Irka nyolcadik antológiája, melyben húsz szerző ír tájakról, városokról, idegen, valóságos, vagy képzeletbeli úti élményekről. Elutazhatsz velük számos országba, megismerkedhetsz idegen kultúrákkal, szokásokkal, felülhetsz melléjük a vonatra, repülőre, buszra. A Gödöllői Fotós Kör, valamint a szerzők saját fotóival gazdagon illusztrált kötet kellemes útitárs lesz bármilyen utazáshoz.
Ahogy azt megszokhattuk az Irka antológiákban, minden szerző a maga stílusában dolgozta fel a témát, így vannak a kötetben komolyabb versek, ízletes és kevésbé gusztusos gasztronómiai élményekkel tűzdelt novellák, a fantasy határát súroló írások, humoros és elgondolkodtató szövegek egyaránt. A könyvet még 2019 nyarán kezdte el tervezgetni a gödöllői könyvtárban működő helyi és környékbeli alkotók csoportja, akkor még nem sejtették, hogy hamarosan nem, hogy utazni nem tudunk, de már az utcára sem léphetünk ki, négy fal közé szorulunk, és az eddigi normálisnak tűnő életünk átfordul egy 25. században játszódó scifi novellába. A világ megváltozott körülöttünk, a lehetőségek beszűkültek, így nem maradt más, mint a gondolatok segítségével bejárni a világot.
A könyv hamarosan elkészül, de a kötet bemutatójára még várni kell egy kicsit. Az alkotók remélik, hogy júniusban már az Ünnepi Könyvhéten kerülhet sor erre a programra. Addig is a könyvtárban március végétől kölcsönözhető, illetve önköltségi áron megvásárolható az Öt perc indulásig gödöllői antológia.
A Gödöllői Városi Könyvtár és az IRKA sok szeretettel vár minden érdeklődőt
2020. október 11-én, a Zöld Könyves Vasárnapon,
Kenéz Árpád állati könyvbemutatójára.
A könyvről bővebben itt olvashatsz:
A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.)
2013-ban jelent meg Kenéz Árpád első kötete Állati növénykert avagy a növényvilág állatkertje címmel, és most itt a folytatás az állattenyésztés témakörében. Ez a két könyv nem egyszerűen egy növénytani határozó, hiszen a botanikai, néprajzi ismereteken túl gyerekvers kötetként is felfogható, nem beszélve a játékos illusztrációkról. Az Irka egyik alapító tagjának könyvbemutatója október 11-én lesz a Gödöllői Városi Könyvtárban.
Honnan jött az ötlet, hogy ilyet kell írjál és elsősorban kiknek szól a könyv: fiataloknak, felnőtteknek, túrázóknak, laikusoknak, szakmabelieknek? A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.) bővebben…
Volt igazgatóm, Mirza szerint egy könyvről a 100. oldalig mindenképpen kiderül érdemes-e továbbolvasni, vagy végezze inkább a szelektív hulladékgyűjtés oltárán áldozati bárányként. Én sose szoktam eddig kibírni, ha egy könyv jó, végigolvasom, ha rossz, a 20. oldal tájékán sóhajtva leteszem s elmerengve gondolok a szerző, a kiadó s a könyv létrejöttében közreműködő személyek degeneratív ízlésére, mellyel minket olvasókat kívántak volna ferdehajlamúvá nevelni. Az egyetlen könyv, mely eme szinte kőbevésett szabályom alól ki tudott bújni, az Lawrence Durrell Alexandriai négyese volt. Ennek oka az volt, hogy nálamnál műveltebb és olvasottabb emberek is nagyon jó könyvnek tartották, s bíztattak, olvassam el. No meg a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hátha megtudok valamit arról az emberről, akinek hepciáskodó természetét és mérgező humorát gyerekkorom kedvenc olvasmányaiból, Gerald Durrell történeteiből már úgy ismertem, mintha saját rokonom lett volna az illető. Istók Anna: Hagyma prizmatükörben (Lawrence Durrell: Alexandriai négyes) bővebben…
A Walk by the Sea címmel jelent meg első regényed, melynek témája az emberi kapcsolatok bonyolultsága. Több éve ismerjük egymást, az Irka tagja vagy, mindig is szerettem a krisztis novellákat, melyekben összesűrítetted azt, amit a fenti témáról gondolsz. Miért és hogyan jutottál el oda, hogy magyar nyelv helyett angolul írd meg első regényedet?
Tetszik a „krisztis novellák” elnevezés! Külön dicséretnek veszem, ugyanis éveken keresztül féltem attól, hogy nincs saját írói hangom. Sok szerző stílusa hatott rám, illetve örülnék, ha hatott volna rám. Hazai pályán Szabó Magda a példaképem, mind a tartalmat, mind a stílust illetően; emlékszem arra, mennyire letaglózott „Az ajtó”, de még inkább a „Pilátus”… A kortárs és élő szerzők közül mindenféle fényezés nélkül téged emelnélek ki, mert az írói nyelvezetedtől el kell alélni, a tartalom pedig agytornás, mégis szórakoztat, olvasmányos, de aki akar, az elmélyülhet a mindenféle rétegekben. A külföldiek közül az angol realista, Thomas Hardy és az ausztrál posztmodernista, Patrick White hatottak rám leginkább. Hardy úgy csinálja ki lelkileg az embert, hogy közben gyönyörködtet a leírásaival, Patrick White-ot viszont egyszerűen képtelenség magyar nyelven visszaadni. Csiki Krisztina: A Walk by the Sea – interjú bővebben…