Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

A libri irodalmi díj listájára is felkerült az elsőkötetes Halász Rita regénye, a Mély levegő. Egy válás története a rövid könyv, szinte egyetlen, mély levegővel végigolvasható :-). Volt, ami tetszett benne, és volt, ami nagyon nem. Az eleje kifejezetten idegesítő volt, egy harmincas anyuka unalmas rinyálása, de szerencsére néhány oldal után változott a szöveg minősége. Számomra a legjobb részek a mellékszereplőkhöz köthetők: az apa és anya figurája telitalálat, zsörtölődésük élvezetessé tette a regényt. Szerettem a főhős néha filozófikus eszmefuttatásait is: a gamerek világába helyezett teremtés a csúcs, ahogy egyre magasabb szinteket kell teljesíteni az emberiségnek.

“Az is elképzelhető, mondom később, hogy ez egy játék. Kódokat kell feltörnünk, hogy továbbmehessünk. Megvan a tűz, mehetsz a következő szintre, feltaláltad a kereket, lépj tovább, papír, szövőszék, ugorj egyet, gőz, elektromosság, internet. A végén pedig ott a kulcs. Ha megtaláljuk, megmenekülünk. De ki tudja, hogy jó úton haladunk-e, talán nem ezeket a kódokat kellene feltörni. Talán más tudásra, más képességekre van szükségünk a meneküléshez, és ez az egész zsákutca. Lehetséges, hogy egyszerre több teremtése van, és egymással versenyeztet minket.”

És persze a regénybe szőtt mesék is tetszettek, különösen az évszakokról szóló nyár és ősz vitája, élveztem a regényen átfolyó víz motívumát,  a cseppet sem finomkodó, őszinte hangot, és szerettem a humorát is:

“Boldogok, akik a bírósági tárgyalás előtt hánynak, mert ők megkönnyebbülnek.”

A vége kissé megint elkedvetlenített, ellaposodott, szétcsúszott, akárcsak a főhős személyisége, aki végighaluzza a bírósági tárgyalást. Értem én az írói szándékot emögött, de nekem akkor is hiányzott a katarzis, a regény leült a végére, nem hagyott teret a további gondolatoknak. Azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy olvastam egy majdnem jó kortárs női regényt, de valószínűleg egy év múlva már semmire sem fogok belőle emlékezni…

Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan az Irka nyolcadik antológiája, melyben húsz szerző ír tájakról, városokról, idegen, valóságos, vagy képzeletbeli úti élményekről. Elutazhatsz velük számos országba, megismerkedhetsz idegen kultúrákkal, szokásokkal, felülhetsz melléjük a vonatra, repülőre, buszra. A Gödöllői Fotós Kör, valamint a szerzők saját fotóival gazdagon illusztrált kötet kellemes útitárs lesz bármilyen utazáshoz.

Ahogy azt megszokhattuk az Irka antológiákban, minden szerző a maga stílusában dolgozta fel a témát, így vannak a kötetben komolyabb versek, ízletes és kevésbé gusztusos gasztronómiai élményekkel tűzdelt novellák, a fantasy határát súroló írások, humoros és elgondolkodtató szövegek egyaránt.  A könyvet még 2019 nyarán kezdte el tervezgetni a gödöllői könyvtárban működő helyi és környékbeli alkotók csoportja, akkor még nem sejtették, hogy hamarosan nem, hogy utazni nem tudunk, de már az utcára sem léphetünk ki, négy fal közé szorulunk, és az eddigi normálisnak tűnő életünk átfordul egy 25. században játszódó scifi novellába. A világ megváltozott körülöttünk, a lehetőségek beszűkültek, így nem maradt más, mint a gondolatok segítségével bejárni a világot.

A könyv hamarosan elkészül, de a kötet bemutatójára még várni kell egy kicsit. Az alkotók remélik, hogy júniusban már az Ünnepi Könyvhéten kerülhet sor erre a programra. Addig is a könyvtárban március végétől kölcsönözhető, illetve önköltségi áron megvásárolható az Öt perc indulásig gödöllői antológia.

A Gödöllői Városi Könyvtár és az IRKA sok szeretettel vár minden érdeklődőt 

2020. október 11-én, a Zöld Könyves Vasárnapon,

Kenéz Árpád állati könyvbemutatójára.

A könyvről bővebben itt olvashatsz:

A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.)

2013-ban jelent meg Kenéz Árpád első kötete Állati növénykert avagy a növényvilág állatkertje címmel, és most itt a folytatás az állattenyésztés témakörében. Ez a két könyv nem egyszerűen egy növénytani határozó, hiszen a botanikai, néprajzi ismereteken túl gyerekvers kötetként is felfogható, nem beszélve a játékos illusztrációkról. Az Irka egyik alapító tagjának könyvbemutatója október 11-én lesz a Gödöllői Városi Könyvtárban.

Honnan jött az ötlet, hogy ilyet kell írjál és elsősorban kiknek szól a könyv: fiataloknak, felnőtteknek, túrázóknak, laikusoknak, szakmabelieknek? A kecskék között bak a bika (Kenéz Árpád: Állati növénykert 2.) bővebben… →

Volt igazgatóm, Mirza szerint egy könyvről a 100. oldalig mindenképpen kiderül érdemes-e továbbolvasni, vagy végezze inkább a szelektív hulladékgyűjtés oltárán áldozati bárányként. Én sose szoktam eddig kibírni, ha egy könyv jó, végigolvasom, ha rossz, a 20. oldal tájékán sóhajtva leteszem s elmerengve gondolok a szerző, a kiadó s a könyv létrejöttében közreműködő személyek degeneratív ízlésére, mellyel minket olvasókat kívántak volna ferdehajlamúvá nevelni. Az egyetlen könyv, mely eme szinte kőbevésett szabályom alól ki tudott bújni, az Lawrence Durrell Alexandriai négyese volt. Ennek oka az volt, hogy nálamnál műveltebb és olvasottabb emberek is nagyon jó könyvnek tartották, s bíztattak, olvassam el. No meg a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hátha megtudok valamit arról az emberről, akinek hepciáskodó természetét és mérgező humorát gyerekkorom kedvenc olvasmányaiból, Gerald Durrell történeteiből már úgy ismertem, mintha saját rokonom lett volna az illető. Istók Anna: Hagyma prizmatükörben (Lawrence Durrell: Alexandriai négyes) bővebben… →

A Walk by the Sea címmel jelent meg első regényed, melynek témája az emberi kapcsolatok bonyolultsága. Több éve ismerjük egymást, az Irka tagja vagy, mindig is szerettem a krisztis novellákat, melyekben összesűrítetted azt, amit a fenti témáról gondolsz. Miért és hogyan jutottál el oda, hogy magyar nyelv helyett angolul írd meg első regényedet?

Tetszik a „krisztis novellák” elnevezés! Külön dicséretnek veszem, ugyanis éveken keresztül féltem attól, hogy nincs saját írói hangom. Sok szerző stílusa hatott rám, illetve örülnék, ha hatott volna rám. Hazai pályán Szabó Magda a példaképem, mind a tartalmat, mind a stílust illetően; emlékszem arra, mennyire letaglózott „Az ajtó”, de még inkább a „Pilátus”… A kortárs és élő szerzők közül mindenféle fényezés nélkül téged emelnélek ki, mert az írói nyelvezetedtől el kell alélni, a tartalom pedig agytornás, mégis szórakoztat, olvasmányos, de aki akar, az elmélyülhet a mindenféle rétegekben. A külföldiek közül az angol realista, Thomas Hardy és az ausztrál posztmodernista, Patrick White hatottak rám leginkább. Hardy úgy csinálja ki lelkileg az embert, hogy közben gyönyörködtet a leírásaival, Patrick White-ot viszont egyszerűen képtelenség magyar nyelven visszaadni. Csiki Krisztina: A Walk by the Sea – interjú bővebben… →

Évekkel ezelőtt ismertünk meg a Gödöllői Irodalmi Díj kapcsán, ahol több alkalommal is értél el helyezést verssel, novellával. Az Irka munkájában is részt vettél/veszel, igaz már inkább csak online módon, hiszen Párizsba költöztél. Írásaidban mindig is vonzódtál a fantasztikumhoz, sajátos sütőfannis stílusod van, most megjelenő kötetedben, a Csudapest Világvégében is ennek a szenvedélyednek hódoltál. Hogyan jött az ötlet, hogy kötetbe rendezd ezeket az írásokat és milyen tematika mentén alakulnak a fejezetek?

Már tavaly összeraktam a kötetet, csak különböző okok miatt késett a megjelenése. A kijárási korlátozás bevezetésével aztán úgy döntöttünk, eljött az idő. Szerencsém volt egyébként, mert még viszonylag az elejét csíptem el az ingyentartalom-dömpingnek, így talán több figyelmet kaptam, mint az ezután megjelent művek. Csudapest világvége – interjú Sütő Fannival, a könyv szerzőjével bővebben… →

Semmiért egészen borítótervező pályázat bővebben… →

illusztráció: modernfarmer.com

Víg Dóra egyéni hangú és odafigyelő áttekintést ad a 2017 decemberében feltűnt írónő, Kristen Roupenian művéről. A novella február hetedikén még nem rendelkezett hivatalos magyar fordítással, de angolul bárki számára elérhető, nyelvileg pedig nem feltétlenül jelent problémát a középfokú felé legalább közelítő angol nyelvhasználó számára, vagyis a célközönség zöme valószínűleg Magyarországon is egészen jól megérti.

Az eredetiben „Cat Person” címet a magyar nyelvű lapok általában a „macskás férfi” néven emlegetik, nyilván azért, mert a férfi főszereplő, Robert két macskával él együtt, bár az állatok a történetben ténylegesen nem jelennek meg. Egyes vélemények szerint maga Robert a „macska”, aki csak játszik Margot~val. Ezen vélemények osztói számára javaslom a novella figyelmesebb elolvasását: a történetben minden döntést a nő, illetve a nőhöz tartozó baráti társaság hoz meg. Margotnak ezer lehetősége adódik mind a teljes kapcsolat, mind az éppen folyó események megszakítására, de ő nem él ezekkel a pillanatokkal, és azok elúsznak mellette, Margot pedig sodródik, és feltételezhetően saját tartás, szilárd értékrendszer híján valamilyen megfelelési kényszerből alkalmazkodik a már kialakult helyzethez. Nem reménytelen eset, mert mégiscsak vannak barátai, és a jobbik énje is befigyel egy cinikusan viccelődő, képzeletbeli fiatalember személyében. Csakhogy személyiségének ez a része még nincs készen arra, hogy előbújjék. Így marad a „mit gondolnak rólam” aggodalma, és az ebből következő kényszerhelyzetek. Jager Luca: Modern macskák bővebben… →