Sally Rooney: Hová lettél, szép világ?

Rettentően sokáig olvastam a könyvet, szinte szenvedtem vele, de kitartottam a végéig, mert kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás az író körül. Sally Rooney harmadik könyvét ugyanis nagy várakozás előzte meg itthon is, lévén az Y generáció kultírójává vált néhány röpke év alatt. Való igaz, hogy a regényben a 30as fiatalok életét mutatja be hitelesen, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani erről a könyvéről.

A stílusa enyhén szólva is kissé kaotikusnak hat a regényben. Tudatosan távol tartja a kamerát a szereplőitől, és izzadságszagúan próbál objektív maradni, semmi érzelmi, érzékszervi inger, főként nem a szexjeleneteknél nem, (ettől persze még lehetne jó a szöveg, de nem az). Az egyik helyen annyira nevetséges volt ez az igyekezet, hogy hangosan felröhögtem, amikor hímtagként aposztrofálta a faszt. Szerintem attól nem lesz semmivel sem izgalmasabb egy kortárs szöveg, hogy ugyanolyan érzelemmentesen taglaljuk a szereplők leglényegtelenebb cselekedeteit oldalakon keresztül, mint a leglényegesebbeket, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül szinte giccsesen gejl lesz a szöveg, majd jönnek a sehova sem tartozó eszmefuttatások. De mindezen persze felül tudnék emelkedni, ha a tartalom miatt megérné az olvasást. De sajnos ebben is csalódnom kellett, az írói ígéret nem hogy nem teljesült számomra, de kifejezetten irritált a vége, ahogy egy teljesen sablonos választ adott a feltett kérdésekre.

Mit is vártam a regénytől a cím és a kezdeti témafelvetés alapján? Schiller Görögország istenei című versének egy sorát választotta az író címként, és mivel szépirodalomnak van kikiáltva, feltételeztem, hogy akkor erre a versre reflektál az egész regény. (A módszer egyébként nem lenne új, hiszen jómagam is ezt az elvet követtem a Semmiért egészen megírásakor). Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Schiller elgondolkodtató versét, máris felfedez néhány ismerős gondolatot Rooney regényéből. A vers tulajdonképpen a hellenisztikus kor iránti nosztalgia verse, amikor az emberek életét és halálát csodák népesítették be, amikor szentély volt a szerelem, isteni egyesülés a halál és költészet az egész élet. Szemben a modern kor lecsupaszított, tudományokkal elszürkített, törvényekkel körbebástyázott unalmával.

Ha Rooney valóban olyan nagy író lenne, mint amennyire felkapott, akkor remekművet írhatott volna ennek a versnek a még modernebb korba való átültetéséből. De nem tette, mert éppúgy képtelen volt megragadni egy központi gondolatot, és arra felfűzni a regény cselekményét és mondandóját, mint ahogy képtelen volt beleszőni normálisan a szövegbe, a cselekménybe a mondanivalót. Számomra különösen visszás az az olcsó megoldás, ahogy a váltott nézőpontú regénybe folyamatosan közbeékeli a két nézőpont emailes levélváltását is, ahol aztán esszé töménységben nyomja le a torkunkon a harmincasok életét megkeserítő gondolatokat, eszmefuttatásokat. Totálisan kilóg a szövegből, és szánalmasan kicseng belőle az író hangja, egyáltalán nem fedezhető fel benne egyik főszereplő sajátos egyénisége sem. Mindez még nem lenne akkora baj, ha ezekben a tömény intermezzóban kirajzolódna egy egységes vádirat a versre reflektálva a modern kor ellen, de mindenféle logika nélkül csapong az író a különböző témák között: klímaválság, marxizmus, istenhit, stb. Pedig meg lenne a lehetőség a fókuszra, hiszen a szépség is előkerül, mint téma, de Rooney hagyja kicsúszni a kezei közül a lényeget. Pedig milyen szépen reflektál ez a mondat a versre:

„… nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződésünktől, hogy semmi sem számít, az élet esetleges, legőszintébb érzéseink is kémiai reakciókra redukálhatók, és semmiféle objektív erkölcsi törvény nem szabályozza az univerzumot.”

Ha ehhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy az egyik főszereplőt egy vallásos embernek tette meg, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a történetben, tényleg azt kell higgyem, hogy ez csak véletlen volt, és Rooney igazából nem is akart ezzel a verssel és regénnyel semmit, elgondolkodtatni pedig a legkevésbé.

De hogy mégis megérte elolvasni, az annak köszönhető, hogy találkoztam ezzel a gyönyörű verssel, amit most ide is másolok:

Friedrich Schiller: Görögország istenei

 

Amíg a föld uralma tiétek

volt, a régmúlt nemzedékei

öröm-póráztokra fűzve éltek,

meseország fényes lényei.

Míg a gyönyör szent vallása fénylett,

ah! mily másképp élt a föld fia;

még koszorú övezte szentélyed,

Venus Amathusia!

 

A költészet festői palástja

a valóra simult kedvesen,

élő élet szállt az alkotásba,

s érzett, mi már nem érez sosem.

Hogy szerelmük keblére öleljék,

a természet főbb rangot kapott,

és bárhová tekintett a szem, még

Isten nyomát látta ott.

 

Hol a bölcsek szerint ma az égen

lélektelen tűzgolyó forog,

Héliosz szállt aranyos szekéren

néma méltósággal egykor ott.

Oreádtól nyüzsgött fent a hegység,

ha fa dőlt le, driász halt vele,

s az ezüstös forrásnak najádnép

korsajából folyt vize.

 

Segítséget kért ez a borostyán,

Tantalusnak lánya volt e szirt,

ott a nádban Szyrinx jajgatott tán,

e ligetben Philoméla sírt.

Perszephonéjáért e patakba

hullt Démétér gyászos könnye rég,

s e dombról Cythere hívogatta

ah, hiába! kedvesét.

 

Deukalion fajához a földre

egy-egy isten még gyakran betért.

Hogy Pyrrha szép lányait legyőzze,

Létó fia pásztorsorban élt.

Akkor még az isten, hérosz s ember

közé Amor szép frigyet hozott,

Amathuntban isten, hérosz s ember

egy oltáron áldozott.

 

Helyet a ti vidám hitetekben

gyász, lemondás nem kapott soha:

boldogság dobbanjon a szívekben,

mert a boldog isten rokona!

Akkor csak a szépség volt a szentség,

nem szégyellte isten mámorát,

míg a szende Kaménák vezették

a földet, s a Gráciák.

 

Mint palota, mosolygott szentélytele,

az iszthmoszi pompás ünnepek

hős tornái titeket dicsértek,

s célba robogtak a szekerek.

Oltárotok körül lelkes táncok

szép füzére kígyózott tova,

főtökön dicskoszorú sugárzott,

fürtötökön korona.

 

Évoézva büszke thyrszuszhordók

s hámbafogott pompás párducok

jelentették a nagy Mámorosztót:

előtte faun s szatír támolyog,

körülötte tomboló menád-kar,

táncaikkal dicsérik borát,

és a Gazda pirosló orcával

kínálja a telt kupát.

 

Nem lépett a haldokló elébe

ijesztő váz. Ajkaira csók

hullott, s abban röppent el a léte,

s egy géniusz fáklyát fordított.

Halandó nő unokája fogta

Orcusnak is bíró-mérlegét.

S a thrák lelkes jaja meghatotta

a Fúriák zord szívét.

 

Elízium berkén megtalálták

örömüket mind a boldogok:

hű szerelmes hű élete-párját,

versenypályájuk a bajnokok.

Linus lantján régi dala száll fel,

Admétosz Alkésztiszre talál,

Oresztész itt barátjára rálel,

s Filoktétra nyila vár.

 

Magasabb díj sarkallta a hőst még,

ki az erény versenyén futott.

A nagyszerű tett véghezvivőjét

társukul vették a Boldogok.

A halottját visszaperelőnek

engedtek a csöndes istenek,

s Olymposzról a tengert szelőnek

az Ikerpár integet.

 

Hová lettél, szép világ? Természet,

jönne vissza bár virágkorod!

Ah! nem őrzi már, csupán az ének

mesés tündérországa nyomod.

Kihaltak és szomorúk a rétek,

Istent szemem sehol nem talál.

Ah: a régi, életteli képnek

nem maradt, csak árnya már.

 

Északon kelt fagyasztó szelekben

mind lehullott ez a szép virág;

hogy egy isten gazdagabb lehessen,

elenyészett az isten-világ.

Ha búsan a csillagokra nézek,

nem talállak, ah! Szeléne fenn;

szavamra csak üres visszhang ébred

erdőkön és vizeken.

 

Azt a gyönyört, melyet ád, nem érzi,

fenségétől fel nem lelkesül,

nem látja a Lelket, mely vezérli,

örömem hevétől nem hevül,

nagyságát nem érti mesterének,

mint közönyös ingaóra, jár:

isteneit vesztve a természet

a súlytörvény rabja már.

 

Hogy új létre szülessen majd holnap,

ma tulajdon sírját ássa meg.

Örökké egy orsón gombolyodnak

maguktól a hónapok s hetek.

Az istenek költőhonba szálltak,

ott leltek hazát a föld helyett,

mely kinőve pórázukból, már csak

saját ingáján lebeg.

 

Hazatértek s magukkal ragadtak

minden szépet és magasztosat.

Eltűnt minden szín és élethangzat,

s nekünk csak az üres váz maradt.

Túl az időn, élnek halhatatlan,

otthonuk a Pindus magasa:

ami öröklétű lesz a dalban,

meg kell előbb halnia.

(Rónay György fordítása)

5 hozzászólás a(z) “Sally Rooney: Hová lettél, szép világ?” bejegyzéshez

  1. Mindig szebb, ami lehetetlen. Persze abban a korban is ugyanazt tették, érezték mint mi, most. De elviselhetőbb a bűn, mesébe szőve, magyarázattal, mint csak úgy pőrén, szokásból. Ők sem voltak jobbak és már mi sem leszünk rosszabbak. Az összes imádságot elmondtuk, az összes káromkodást kimondtuk, az összes reményünket elvesztettük, hitünk csak alja szóvirág, mert már senki nem mond andalító esti mesét ha fekszünk, mert már régen nincs aki aki megsimogatná fejünket, ha szemünk lecsukódik. Már álmodni sincs kivel és miért. Itt a szép új világ és mi Godóra várunk.

    1. hát már ezért a hozzászólásért megérte elolvasnom a könyvet. köszönöm János 🙂

  2. fel nem ébredésünk
    (boomer confession)

    mindannyian tudjuk
    kettősségünk nem szűnik
    fejlődésünk stagnál
    elveink illúziók
    ábrándjaink homályosak
    kultúránk alapjait bontjuk
    értékesülésben botorkálunk
    civilizációnkat elveszítjük
    alkalmazott filozófiánk
    rozoga instrumentum
    nem működik
    lebomló kultúránkra
    rá sem ismerünk
    tetteink tévedések
    létük vigasztalan
    kreált jelenünkben
    illúzió minden munka
    kényszeresen lelkesedünk
    saját törvényeink
    elidegenednek tőlünk
    boldogulni próbálunk
    de nem szállunk szembe
    lehetségesbe fulladunk
    reménytelen konformizmussal
    nincs befolyásunk
    magunkra sem hatunk
    személytelen algoritmusként
    ösztöneink rabságában
    táguló világban
    gyorsulva szűkülünk
    káosz az Egy(ség)ünk
    már nem változunk

  3. Èn is olvastam tőle (hogy tanuljak), de abbahagytam, mert Krusovszky jobban tetszett. Köszi Panni a leíràst ès a verset.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *