Sepi a családi ház öreg cirokseprője volt. Mi tagadás, korához képest elég jól tartotta magát. Azért lehetett így, mert őt még abban a korban készítette egy seprőkészítő, amikor az emberek még nem dobálták ki a tárgyaikat egyszeri használat után. Most értetlenül nézte, ahogy a lomtalanító kocsira került, egy törött lábú fotel, egy rossz mosógép és egy lyukas papírkosár mellé. A kiszolgált seprű nem értett semmit és végtelen szomorúságot érzett. Azt kívánta bárcsak történne valami csoda, hogy életének ne ilyen befejezése legyen. Rébb Teri: Czirok Sepi visszatér bővebben… →
Az öreg Vangelica néni ma szokatlanul nyugodt volt. Pedig turnusváltáskor egész nap járt fel-alá, huzat lehúz, mosodába visz, paplan szellőztetet, tereget, majd visszahúz. S mindezt a nyári forróságban. Na ja, a főszezon márcsak ilyen…
Vilma mindig is tudta, hogy egyszer valami világraszólót fog alkotni. Erre készült egész életében. A nevét is megváltoztatta, hogy az nemzetközileg szépen csengjen, ha majd utoléri a világhír.
Szép és eredeti tárgyakkal vette körül magát, amelyekről úgy érezte, kifejezik belső énjét. Mivel Wilma már negyvenes éveit taposta, ez az én eléggé összetett volt. Mersdorf Ilona: Én-múzeum bővebben… →
Egy koromfekete, viharos éjszakán érkezett a futár szigorúan titkos ukázzal. A fém szobainas (ez volt Stirlitz fedőneve) éppen vacsoráját készítette, de amikor elolvasta, megremegett kezében a fakanál. Azonnal tudta mit kell tennie. Álcaként tűzvörös hímzett szoknyát öltött, lábára lila gumicsizmát húzott és a titkosnaplót egy kopott pókerbőröndbe rejtette közvetlenül a parfümös üveg mellé, amiben a láthatatlanná tévő tintát tartotta. Orosz szokás szerint egy percre még leült, körbenézett, majd elszántan nekivágott a szögesdrótnak. De azon az éjszakán nem volt szerencséje. Már a tavasz 16. pillanatánál járt, amikor a náci őr egy festett ikon ártatlanságával emelte rá fegyverét, miközben kéjesen csattogtatta hatalmas cápafogsorát. Stirlitzben még felrémlett: talán szőhetne valami meglepő mesét, de érezte: nincs olyan szövőkeret, ami hihetővé tenné. És ekkor belátta: ennek az epizódnak most itt a
V É G E.
(elhangzott az IRKA felolvasóesten, 2015.11.26-án)
Melegem van. Irtózatosan melegnek érzem minden porcikámat. Nem izzadok, csak a forróság jár át. Arra gondolok, végül is szeretem a meleget, már hozzászoktam.
Évekkel ezelőtt fejlesztettem ki ezt a képességemet, amikor magamra maradtam. Őrülten szerelmes voltam Igorba, ő meg elhagyott. Persze egy másik nő miatt. Belázasodtam akkor, feküdtem 40 fokkal a testemben, és jó volt. Azt mondtam magamnak, megtisztulok a tűzben és elégetem a múltat. Így lett. Ki kellett szaggatnom a hozzám tapadt szálait, szó szerint éreztem amint egy-egy igordarabot ¬– így neveztem el a bennem lévő, megmaradt szálakat –kitépek izzó testemből. Főleg a nyakamban éreztem ezeket az igordarabokat. Tóth M. Erika: Sz. bővebben… →
Szisszen a tű, ahogy átböki az anyagot. Cuppan az száj, ahogy nyálazza a fonalat. Percen a szú a fában, hallanánk, ahogy pereg a homok a homokórában – ha lenne a szobában. Lassulunk. Érezzük sorsfordító jelentőségét a mozdulatoknak. Van súlya a hallgatásnak és van ereje a szónak. Először csak a munkával kapcsolatos óvatos szójátékok, vicces megjegyzések hangzanak el. Próbálunk egymásra hangolódni, alakul a közösség. „Ahol ketten-hárman összejönnek a nevemben…” A szeretet jegyében vagyunk itt, megteremteni és adni akarunk valamit. Pecznik Éva: Hímzőkör bővebben… →
