Az öreg Vangelica néni ma szokatlanul nyugodt volt. Pedig turnusváltáskor egész nap járt fel-alá, huzat lehúz, mosodába visz, paplan szellőztetet, tereget, majd visszahúz. S mindezt a nyári forróságban. Na ja, a főszezon márcsak ilyen…

De ma este csak ül és tűnődik a filagória repedt asztala fölött. Sztavridisz Alexandra: Ikonosztalgia bővebben… →

Milyen volt szőkeséged…

Pontosan tudom,

hiszen már egy hete

minden lépted kukkolom,

te Drága! Sütő Fanni: Rongylány + Fafiú = Rímrománc bővebben… →

két kis gyertya az asztalon
emlékeztet rád
a fényük szívemben
ott állsz megyek feléd
nappalom a tiéd lesz

ha eljössz értük
lesz-e bátor lélek
megkérdezni miért
most értél el hozzánk
merre jártál nélkülünk
van-e világ ahol
Úr vagy szemükben Almási Lajos: Advent második hetén bővebben… →

Vilma mindig is tudta, hogy egyszer valami világraszólót fog alkotni. Erre készült egész életében. A nevét is megváltoztatta, hogy az nemzetközileg szépen csengjen, ha majd utoléri a világhír.

Szép és eredeti tárgyakkal vette körül magát, amelyekről úgy érezte, kifejezik belső énjét. Mivel Wilma már negyvenes éveit taposta, ez az én eléggé összetett volt. Mersdorf Ilona: Én-múzeum bővebben… →

Egy koromfekete, viharos éjszakán érkezett a futár szigorúan titkos ukázzal. A fém szobainas (ez volt Stirlitz fedőneve) éppen vacsoráját készítette, de amikor elolvasta, megremegett kezében a fakanál. Azonnal tudta mit kell tennie. Álcaként tűzvörös hímzett szoknyát öltött, lábára lila gumicsizmát húzott és a titkosnaplót egy kopott pókerbőröndbe rejtette közvetlenül a parfümös üveg mellé, amiben a láthatatlanná tévő tintát tartotta. Orosz szokás szerint egy percre még leült, körbenézett, majd elszántan nekivágott a szögesdrótnak. De azon az éjszakán nem volt szerencséje. Már a tavasz 16. pillanatánál járt, amikor a náci őr egy festett ikon ártatlanságával emelte rá fegyverét, miközben kéjesen csattogtatta hatalmas cápafogsorát. Stirlitzben még felrémlett: talán szőhetne valami meglepő mesét, de érezte: nincs olyan szövőkeret, ami hihetővé tenné. És ekkor belátta: ennek az epizódnak  most itt a

V É G E.

(elhangzott az IRKA felolvasóesten, 2015.11.26-án)

Melegem van. Irtózatosan melegnek érzem minden porcikámat. Nem izzadok, csak a forróság jár át. Arra gondolok, végül is szeretem a meleget, már hozzászoktam.
Évekkel ezelőtt fejlesztettem ki ezt a képességemet, amikor magamra maradtam. Őrülten szerelmes voltam Igorba, ő meg elhagyott. Persze egy másik nő miatt. Belázasodtam akkor, feküdtem 40 fokkal a testemben, és jó volt. Azt mondtam magamnak, megtisztulok a tűzben és elégetem a múltat. Így lett. Ki kellett szaggatnom a hozzám tapadt szálait, szó szerint éreztem amint egy-egy igordarabot ¬– így neveztem el a bennem lévő, megmaradt szálakat –kitépek izzó testemből. Főleg a nyakamban éreztem ezeket az igordarabokat. Tóth M. Erika: Sz. bővebben… →

Szisszen a tű, ahogy átböki az anyagot. Cuppan az száj, ahogy nyálazza a fonalat. Percen a szú a fában, hallanánk, ahogy pereg a homok a homokórában – ha lenne a szobában. Lassulunk. Érezzük sorsfordító jelentőségét a mozdulatoknak. Van súlya a hallgatásnak és van ereje a szónak. Először csak a munkával kapcsolatos óvatos szójátékok, vicces megjegyzések hangzanak el. Próbálunk egymásra hangolódni, alakul a közösség. „Ahol ketten-hárman összejönnek a nevemben…” A szeretet jegyében vagyunk itt, megteremteni és adni akarunk valamit. Pecznik Éva: Hímzőkör bővebben… →

Nekem Apám mindig azt mondta: történjék bármi, nem kell gatyába szarni. Ezt egy életre megjegyeztem.

Hat és fél évesen félni is csak Estilától féltem. Egyrészt, mert személyesen soha nem láttam – a magas kerítés eltakarta -, másrészt, mert rekedtes, borzongató hangjától a hideg is kirázott. Pedig ez az Estila naponta, rendre megjött úgy öt óra tájban. Bojár Cassino: Estila bővebben… →

Be lehetett állni a tető alá, itt nem érhetett minket az eső, a szürkepala tetőn most is álmosan ereszkednek le az esőcseppek. Megkedveltem ezt a helyet. Nem túl szép mégis praktikus, sokat gondolkodtam azon, milyen módon lehetne felújítani. Mindig attól félek, ha megteszem, akkor elvesztem örökre azt a piciny illatot, amit még néha megsejtek, a hosszú tavaszi estében miközben hallgatom a madarak énekét. Még hallani a kapu záródását, ahogy lassan távolodsz. Azóta évek teltek nyomasztó magányban. Tudom a búcsú órái ezek, már csak kis időm van hátra, az asztalt az idén elő sem veszem, csak egy magányos széken helyezkedem el. Most lassú mozdulatokkal ezt is elteszem egy időre, már hallom a munkások zaját. Az idő elérkezett, búcsúzom. A szürke palatető emlék marad csupán.

A lány léptei ütemesen kopogtak az utcán, mint a múló másodpercek. A házak diszkréten elfordították a szemüket, a csillagok pedig a felhők sötét selymébe rejtették arcukat. Éjfél összehúzta magán bánat-vörös köpenyét, és megszaporázta a lépteit a kastély irányába, ahol a nővére, Príma, már a kapuban türelmetlenkedve várta visszatértét. Éjfélnek nem akaródzott hazamenni, a szive üres harangként kongott a mellkasában, és a szája sarkában egy bizonytalan csók emléke ült. Sütő Fanni: Éjfél bővebben… →