illusztráció:pixabay.com

Oly erősen ragadta meg mindkét lábát, hogy maga is elcsodálkozott a kezében lévő erőtől. Éppen elindultak, amikor a kislány megbotlott, és előre bukott a meredek lejáraton. Ez már a harmadik esése volt aznap délután biciklizés közben. Az elsőnél a bukósisak védte meg, az, amit  csak hosszas rábeszéléssel lehetett ráerőszakolni. A másodiknál nagyot koppant ahogy az arcára esett, csoda, hogy nem tört ki egy foga sem. A fejjel lefelé lógást nem látta senki. A nagypapa elöl ment szapora léptekkel, nem nézett hátra. A szülők lemaradtak a kicsivel, kedélyesen beszélgettek a szomszédokkal. A nagymama közvetlenül a kislány mögötti lépcsőfokon állt, szédelgett a meleg trópusi szélben, amikor meglátta a zuhanást. Nem akart pánikot, ezért a mi történt? kérdésre csak annyit mondott: semmi, csak egy kicsit megbotlott. Úgyse hinnék el neki, hogy a gyerek életveszélyben volt, és ő tartotta meg a gyenge, vékony csuklójával, amíg újra egyensúlyba nem került. Azt sem kell tudnia senkinek , hogy a kislány védőangyala erős szárnyaival átölelte őket, majd aranyköpenyében elsuhant az óceán fölött.

ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra a következményekkel
számolj te is.

vagyunk a tér egy általunk jól ismert pontján:
presszó a keleti parton,
dübörgő szél ponyva alatt,
a fényreklámok teste szétfolyó festék a nedves aszfalton.
mind utókép a szemben,
a ponyva alatt üres verem a tér.

és én ismét
valami közösről álmodom,
ne maradjak magamra.

vagyunk a tér egy általunk alig ismert pontján:
kopott bérház, őszi eső,
körfolyosóján tőlünk fut körbe,
hozzánk tér vissza a csend.

Számolj velem utoljára
mielőtt együttállásunkat fuvallat fújja el-
emeket egymás mellől elsodor oda,
hol többé nincs
re
rekur
rekurzivitás.

– nem.
nem tűnhetsz.
tűnhetsz el nyomtalanul.
nem tűnhetsz el nyomtalanul.
kérdezem nyüszítem, legközelebb
nem lehetnék boldog prím?
egyedülállásom egyértelmű jeleként.

tessék, könny helyett itt csak számok.
számolj te is.

{ session_destroy(); }

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció:pixabay.com

A becsapódó kő zaja riaszt.
De nem is a zaja,
az idő;
míg leér, hat nap, nyugodtan várom.
De nem is az idő,
a becsapás szelídsége.

Te minden gyanú felett álló,
túlpartról fürkészed a lapos ívet,
hogy sikerült e gyönyörű dobás.
Libbenve száll, ellent sem állok,
nem számítok rá, hogy fájni fog.
Végül, hetedik napon
a becsapódás csendje ünnepi,
isten bennem teremti hiányod.
Hagyom, de meglep.
Úgy tudtam, rád már nem emlékezem.

és még csak nem is a szelídsége
hanem, hogy egyedül állok
a zuhanó kő alatt,
mindig egyedül.
ne tudnám, ki dobta.

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2018. decemberi lapszámában.

illusztráció: pixabay.com

„A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.” (Márai)

Engedjetek elmenni!

Gyermekkorom nagymamámnál eltöltött nyaralásairól rétesek és kelt kalácsok, kacsasültek és kacsamájak fenséges ízei jutnak eszembe.

A nagymamával az otthon dagasztott és kelesztett kenyeret hetente egyszer a pékhez vittük kisütni. A kenyértésztából a kemencében lepény is készült, s az erre ráolvadó kacsazsír íze egyet jelent számomra a gyermekkorral.
A nagymamám gyakorlott mozdulatai természetessé tették a kacsa tömését is. A sült kacsamáj nemcsak nekem volt kedvencem, hanem a falusi búcsúra meghívott vendégeknek is. Galló Kovács Zsuzsanna: Engedjetek elmenni! bővebben… →

illusztráció: Bernardino Luini, 1532

Szabó T. Anna:

Mária mondja

Nézi egymást anya és gyermek.
Így csak a kisbabák figyelnek:
kíváncsian, mohón, merõn,
mindent értõn és ismerõn,
de végtelenül naivan –

Isten hozott, Isten küldött,
édes fiam, kisfiam.

Milyen a világ? Meg nem mondom:
dúdolok inkább, õsanya-módon,
megsimogatlak, megszoptatlak,
szívdobogással elringatlak.

Szeretet. Nem kell elmagyarázni.
Történhet veled és velem akármi:
én még tudom, te már tudod –
szemed nyugodtan lecsukod.

illusztrációk: pixabay.com

Családomban mindig fontos volt a természet szeretete. A természetközeli élet a nagy- és dédszülők kertjére is igaz volt. A gondozott kerekágyás, és a kertkapu közti keskeny telekrészen ültetett gyümölcsfák mellett a vadon termő növényzet az idő múlásával madárbarát kertté változott. Az ide beröppenő, fészkelő és inni járó madarakat nagyapám és testvérei lelkes örömmel figyelték meg, sőt a kipottyant, magukra maradt fiókákat etették-nevelték. Bár én sosem lettem olyan gondos ismerője, megfigyelője a madaraknak, mint az ősök, de gyerekkoromból nekem is maradt hozzájuk kapcsolódó élményem. András nagybátyám rendszeresen utánozta a rigók füttyét, hol fütyülve, hol énekelve, sőt még zongorán is leképezte a dallamokat. Én viszont azt figyeltem meg gyerekként, hogy a rigók nem csak az emberi fül számára kellemes dallamokat trilláznak, hanem kellemetlen, idegesen cserregő hangot is ki tudnak adni. Rögtön tudtam, hogy ezt a rigók félelemből csinálják, bár kezdetben azt hittem, hogy én vagyok az, akitől félnek. Azután rájöttem, hogy nem az ember, akitől tartanak, hanem a ragadozóktól, főleg a rájuk és fiókáikra vadászó macskáktól. Egy alkalommal, amikor meghallottam a kertben a rigók cserregő figyelmeztetését, észrevettem, hogy a bokrok között lassan, a földhöz közel lapulva egy macska sompolyog. Amikor a macskát elkergettem, kis idő múltával a madarak elhallgattak. Ezt a megfigyelést többször is megismételtem. Rájöttem, hogy a rigók figyelmeztetése nem csak fajtársaiknak, hanem minden élőlénynek szól, akire a ragadozó veszélyt jelenthet. Sőt, sokszor hívó funkciója is van a jelzésnek, melyre összegyűlnek a környékbeli rigók, és egységesen támadnak rá a betolakodóra, hogy azt elűzzék.

A folytatás olvasható az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.

A kötet megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 000 Ft