illusztráció: pixabay.com

A fenyőfák tűleveleire
hópelerinjét teríti rá a tél
álmomban
csíkos drapéria mellett
fenyőzöld ruhában
dacosan nézek
a polc előtt
vöröshajú lány
aranylabdával
a gyermekkor
kecses ujjakkal
árnykutyát formáz
Chateau Lafite-ízű
éjszakák veled
napok kiszabott órái
a szerelemnek
a hétköznapok
panelrózsaszín
vasszorításából
oda-vissza
a menedékház
végeláthatatlan
bekötőútján

(A vers egy kreatív írásfeladatként készült, a fenti képek alapján kellett egy rövid történetet írni úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz a következő képen.)

Galló Kovács Zsuzsanna

Ballag már az esztendő,
Vissza-visszanézve,
Nyomában az öccse jő,
Vígan fütyörészve.

Babits: Karácsonyi ének

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

illusztráció: pixabay.com

A Vilmos lába büdös. Megjön a munkából délután ötkor, áttrappol a frissen felmosott kövön, lerúgja a drága bőrcipőjét, és lerogy a fotelbe a nappaliban. Az egész lakást belengi a lábszag, hiába szellőztetek szinte állandóan. Nálunk nem a harangszó jelzi a vacsoraidőt, hanem az ötórai lábszag. Próbálkoztam talpbetéttel, hegyi patak illatú sprével, naponta mosom a zokniját – ez a tényen mit sem változtat, hogy a Vilmos lába büdös. Az orvos szerint krónikus betegség lehet. Viszont én már lassan más illatot nem is érzek: kifőzöm a tésztát – lábszagú, összekeverem a piskótatésztát – lábszagú. Ez maradt már csak nekem: Vilmos és az ő lábszaga. A gyerekek külföldön, az unokák is már inglisül köszönnek, a szépészeti vállalkozásom csődben. A behajtókat is csak ez az örökös lábszag tartja vissza. És hát kérdem én: Mit tehet egy asszony, ha a férje vénségére megbüdösödik, hörgő húspogácsává fonnyad, s ráadásként úgy készül meghalni, hogy véres veszedelemben hagyja a feleségét?

illusztráció: pixabay.com

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

https://www.youtube.com/watch?v=F9pVoj1A3n4

illusztráció: pixabay.com

Amikor felébredtem a mély, és főleg hosszú álmomból, tudtam, hogy ez nem múlhat el nyomtalanul az életemből. Határozottan éreztem, hogy a jövőben ezzel a témával kell foglalkoznom. Ezért beiratkoztam a berlini Humbold Egyetem Orvostudományi Karára. Férjem, a herceg, aki a hosszú álomból csókjával felébresztett, s aki a francia meseíró, Charles Perrault leszármazottja, mindenben támogatott. A folyamatos alvás periódusaiban megtanultam angolul, franciául, olaszul és spanyolul, így nyelvi akadálya nem volt annak, hogy Berlin mellett a tanulmányaimat más városokban is folytassam. Vonzottak a régi egyetemek, mint a világ legrégebbije Bolognában, Párizsban a Sorbonne, az Oxford University, és az Egyesült Államokban, a Harvardon is eltöltöttem fél évet.

Dr. Rosalie Chipke-Perrault néven szereztem meg a diplomámat, summa cum laude fokozattal. Férjem családi birtokán, a Luzerni-tó vidékén telepedtünk le. Létrehoztunk egy Alvás Klinikát, ahol férjem az igazgató, én pedig szomnológusként dolgozom. Kifejlesztettem az orsószúrás indukálta elalvás terápiát. Pácienseink a klinikán megtanulják a megfelelő szúrási technikát, amit az általunk tervezett és gyártott egyszerhasználatos orsóval otthonukban tudnak alkalmazni. A módszer iránt hatalmas az érdeklődés. Többéves előjegyzéssel dolgozunk. Jelenleg negyvennyolc országban száztizenkét intézetünk működik. Büszke vagyok rá, hogy a hosszú álomból felébredve nem unatkozó királykisasszony maradtam, hanem sikeres orvos-üzletasszonnyá váltam. A Time Magazin az idén az év emberének választott, és bekerültem a világ száz legbefolyásosabb személye közé.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

illusztráció: pixabay.com

Úgy egy hónapja a British Library online katalógusában ráleltem egy archív kézirat rekordjára, ami feltehetően 1617 januárjában keletkezett. Szenzitív dokumentumként a digitalizálása gyakorlatilag lehetetlen, és hosszas levelezés után sem tudtak kielégítő válaszokat adni a könyvtár munkatársai a dokumentum mibenlétére vonatkozó kérdéseimre. Így hát kénytelen voltam az utazás mellett dönteni, habár sosem szívleltem Anglia nyirkos levegőjét – a reumám mindig kiújult tőle. Már megérkezésem másnapján felkerestem a könyvtár kézirattár gyűjteményét, és a korábbi ködös sejtésem beigazolódott: A pohatan törzsfőnök leányának, Pocahontasnak a feljegyzéseire találtam rá! Pocahontas 1616-ban hátrahagyja törzsét és követi férjét, John Rolfe-ot Angliába, itt viszont felkészületlenül érik az 1600-as évek Angliájának életkörülményei, és fekethimlőben meghal. A most felfedezett dokumentumot haldoklásának utolsó hónapjaiban írta, és mindezidáig rejtve maradt a kutatók elől, tekintve, hogy asszonynevén – Rebecca Rolfe – írta alá, és így is lett meta-adatolva a könyvtári katalógusban. A barnára színeződött és törékeny papíron gyerekírásszerű ákombákom betűk díszelegnek – Pocahontas megpróbált angolul írni, de egyszerű szókészlete megakadályozta abban, hogy hűen kifejezze rövid életének hányattatásait. Egy hónapig minden nap zárásig maradok az archívumban, egyszerűen beszippant a napló: a ma már Virginia állam területén fekvő Jamestown-ba érkező telepesek megpróbálták kultúremberekké nevelni a vadembereket, köztük Pocahontas törzsét is. A nevelés célja, hogy áttérjenek a kereszténységre, azonban rémképeket plántálnak el a bennszülöttek szívében. Pocahontas kannibalizmusként írja le a keresztény vallást, és retteg az élénk képekkel lefestett pokoltól. Biztosra veszi, hogy hamarosan elevenen elégetik olyan bűnökért, amelyek eddig természetes cselekedetek voltak a törzse körében. Megfenyegetik, hogyha nem szolgálja I. Jakab angol királyt, lemészárolják a tüzet köpő botokkal a népét, így hát nőül megy a sápadt arcú és beteges John Rolfe-hoz. Idegenkedik a viktoriánus ruháktól, állandóan viszket tőlük a bőre, és a merev társadalmi szokásoktól szenved. 1616-ban Angliába hívja őket a király, mint a párt, amely megbékélést hozott a vadak és a telepesek közé – egyedül Pocahontas emlékezik már csak az igazságra, hogy emberrablás és zsarolás alapozta meg ezt a békét. Angliába érve elképesztő a mindent betöltő bűz, a szűkös lakóházak, az állandó eső és köd. A „művelt” angolok a saját mocskukban közlekednek az utcán, folyamatosan ordibálnak és utcai harcokba keverednek. Bőrszíne láttán mindennapos, hogy leköpik, trágárságokat ordítanak utána, vagy éppen ököllel fenyegetik. Az úri bálok, amelyekre hivatalosak, még rosszabbak, itt valamilyen attrakcióként mutogatják és ámuldoznak, mikor képes angolul megszólalni. Az európai kultúra ismét győzedelmeskedett, mondogatják. A szegényes angol étkezés következtében egészsége gyorsan romlik, sorvadni kezdenek izmai, vért köhög fel, folyamatosan lázas. Lázálmaiban ismét az erdőt járja és a földeken dolgozik, gyereket nevel, halászni megy a folyóra. Ahányszor csak kitisztul a tudata, kín járja át, hogy a dohos fogadószoba mennyezete fogadja. A halált megváltásként várja.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

Szegény Dzsoni még egy ideig tovább fütyörészett az ezerszínű kerek erdő közepén, de a füttyszó visszapattant a bádog edényekről, a gyerekágy rácsairól, Árnika kacsazsíros kötényéről. A családot el kellett tartania valamiből. A Százarcú Boszorka is rajtuk maradt, mint egy levakarhatatlan mamajegy, akit lézerrel sem lehet eltávolítani. Így hát mit volt mit tenni, el kellett hagynia a vidám erdőjárást, a gondtalan naplemente nézegetést, a zavarosban halászást. Senki nem volt már kíváncsi a szalmakalapjába tűzött búzavirágra. Abból ugyan nem lehetett kifizetni a gyerek menzáját, különóráit, és Árnika csillámló iPad tokját. Szegény Dzsoniból Dzsoki Ewing lett, aki saját vállalkozásba kezdett. Először erdei szafarikat szervezett medv-betekintéssel, de a medve hol a barlangban aludt, hol túl közelre tekintett be valakinek a belsejébe. A vállalkozás hamar megszűnt. A Százarcú Boszorkával, – hogy valami hasznát vegye –, pálinkafőzésbe kezdtek, de annak csak az lett a vége, hogy mamika túl sokat hallucinált, és szerette volna kondérban megfőzni Dzsoni és Árnika gyerekeit: Jancsikát és Juliskát. Végül a napraforgóolaj iparba fektetett be, ami olyan jól kezdett jövedelmezni, hogy kis kerti házikójukhoz szaunát és medencét is építettek. Árnika is unta már a csipkebogyót az erdőben, így hát szarvasgomba keresésbe fogott a kacsájával, ami szintén hozott pár garast a konyhára. A Százarcú Boszorkát beutalták a Svábhegyre, ahol jókat beszélgetett egy Kautzky Armand nevű vándorszínésszel az erdő ezerarcú szépségéről. Miután meggyógyult, Gyere a Kondérba névvel családi napközit üzemeltetett. Dzsokiék inkább a helyi óvodába járatták a gyerekeket, ahová a jó útra tért Ipiapacs kölykei is jártak. Minden a maga erdőszéli patakmedrébe kezdett serényen és fenntarthatóan folyni, csak Árnika nem tudta eldönteni, hogy miért hívják az erdő borzát Kispálnak. Itt a vége, hidd el, végre!

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból

kiemelt kép illusztráció: pixabay.com

illusztráció: pixabay.com

Ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. A kandalló ropogó tüze bevilágítja a nappali félhomályát és az őszpofájú dalmata arcát. A fekhelye előtt a tálban lévő víz megmelegedett. Napok óta egy kortyot sem ivott belőle. Szemei csukva, nagy erőfeszítés árán, szűkön tudja kinyitni őket, és a kandalló feletti képre néz. A képen a tizennyolc évvel ezelőtti portré látható, ahol apró kölyökként vannak lefotózva mind a százegyen. Emlékszik, hogy csupán egy képet lehetett csinálni róluk, annyira izegtek-mozogtak. Az önfeledt játékot és mind a száz kiskutyát elfújta az elmúlt tizennyolc év. Ő maradt az utolsó „kiskutya”.

A bordája alatti rekeszekben egyre fojtóbb a halál szorítása, miközben próbálja visszaidézni az elmúlt éveket, a gazdájával együtt tett kirándulásokat, az önfeledt csaholó éveket. Egy állat nem ismeri a halál kifejezését. Nem tudja, mégis felismeri, mielőtt bekövetkezik. Megkoptak az ízek, halványak a színek, alakok, és nem érzi már a gazdája tenyerének illatát.

De utoljára még lehunyja szemét, és álmodik egyet azokról az időkről, mikor mind a százegyen menekültek a gonosz Szörnyella elől, miközben érezte az összetartozás legyőzhetetlen erejét. Egy álom, ami ebben a pillanatban örökké tartóvá lesz…

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból